Sz. Bíró Zoltán: Egyszer kiderülhet, Orbán miért viselkedik úgy Putyinnal, mint aki nem szabad ember

444: Orbán Viktor „békemissziója” elég nagy felháborodást keltett: először Kijevben járt, majd váratlanul megjelent Moszkvában is, és tárgyalt a kínai és török elnökkel, végül Donald Trumppal. Ön mit gondol róla?

Sz. Bíró Zoltán: Az ukránok azok után, hogy Orbán Moszkvában feltűnt, felháborodottan jelezték, hogy a magyar miniszterelnök kijevi látogatása során egyetlen szóval sem említette, hogy az orosz fővárosba készülne. Lehet-e komoly és elfogulatlan békemissziónak tekinteni azt, amikor a közvetítő nem osztja meg szándékait azokkal, akik között közvetíteni szeretne? Nyilvánvalóan nem!

Az az érzésem, mintha a Fidesz-kormánynak nem lenne belpolitikai, gazdaságpolitikai és szociálpolitikai ajánlata a magyar társadalom számára, és ezek hiányát ezzel a diplomáciai ámokfutással próbálná kompenzálni. Ez a látványosnak tetsző körút a legkevésbé sem szolgálta Magyarország érdekeit, ahogy a béke ügyét sem. Lehet, hogy a magyar miniszterelnök azt gondolja, hogy odaülhet majd a nagyok asztalához, de ott nem várja őt senki. Ennek feltételezése tökéletes illúzió.

Rácz András Oroszország-szakértő szerint Putyin hülyét csinált Orbánból, de van, aki ezt vitatja. Ön mit gondol a találkozóról, a kommunikációjáról, az orosz belpolitikai hasznáról és az árnyékról, ami Orbánra vetült?

Ha a józan magyar külpolitika igényével fogalmazom meg a válaszom, akkor úgy gondolom, súlyos diplomáciai hiba történt, amikor nem gondoltak arra, orosz oldalon biztosan ki fogják használni, hogy Orbán az unió soros elnökeként találkozott Putyinnal, még ha Orbán itt-ott utalgatott is arra, hogy nem az EU nevében tárgyal. Ez olyan ziccer volt, amit Moszkva nem hagyhatott ki. Budapestnek tisztában kellett volna lennie ezzel!

Ha viszont Orbán valóban Oroszország kijáró embere, akkor – még ha tudatában is volt a fenti kockázatnak – az egy pillanatig sem zavarta.

A kérdés tehát az, hogy ebben az esetben egy súlyos politikai és diplomáciai malőr történt-e, ami mutatja a külügyi apparátus teljes leépülését, vagy arról van szó, hogy Orbán az orosz érdekek kijárójaként már semmitől sem zavartatva teljesíti feladatát. Egyszer majd kiderül. Történészként akkor tudok ebben a kérdésben határozottan állást foglalni, ha majd látok dokumentumokat és bizonyítékokat. Egyelőre csak feltételezésekre tudunk hagyatkozni.

Ami viszont aligha lehet kétséges, hogy ezek a látogatások – kiváltképp a moszkvai – semmilyen formában sem szolgálták a magyar politikai közösség nagy többségének érdekét.

Mi alapján lehet eldönteni, hogy kijáró ember-e vagy sem?

Talán majd annak alapján, hogy idővel megszólalhatnak olyan, Putyinhoz közel álló orosz politikusok, akik részesei vagy szervezői voltak a Putyin-Orbán találkozóknak, vagy előkerülhetnek az ezekről készült feljegyzések. De ez aligha fog néhány éven belül megtörténni. Ha majd lesznek hitelt érdemlő feljegyzések vagy visszaemlékezések, esetleg nyilvánosságra kerülő titkosszolgálati jelentések, azokból kiderülhet, hogy mi is az oka annak, hogy Orbán az orosz politikai vezetéssel úgy viselkedik, mint aki elvesztette szabadságát, aki nem autonóm politikus, hanem olyan ember, aki másoknak kiszolgáltatott.

Azt azonban egyelőre nem tudjuk, hogy ez az erős benyomás minek a következménye. Lehet, hogy valóban valamiféle kiszolgáltatottság, függés áll a háttérben, de az is lehet, hogy Orbán évekkel ezelőtt abból indult ki, hogy azért érdemes Putyinnal barátkozni, mert az orosz elnök kezét szorosan fogva maga is nagyobbnak és erősebbnek tűnik majd. De Bucsa után mi értelme egy háborús bűnös kezét fogni?

Buda Péter biztonságpolitikai szakértő, volt nemzetbiztonsági főtiszt a Telexen arról beszélt, Orbán lényegében egy befolyásoló ügynök, és le is vezeti, miért tartja annak. Korábban a 444-nek a Külügyminisztérium elleni orosz hackertámadás kezelésével kapcsolatban azt mondta, azt azért hagyta érdemi válasz nélkül a kormány, mert az orosz külpolitikai érdek kiszolgálója. Ön mit gondol?

Ezek elég erős szavak, feszes érvekkel nem tudnám alátámasztani. Az viszont igaz, hogy Oroszországgal kapcsolatban már jóideje hiányzik a világos, a magyar politikai közösség többségének érdekét szolgáló politika.

Arra a feltűnően szívélyes viszonyra, ami jellemző az Orbán-kormány magatartására 2010 óta Magyarország nincs rászorulva se gazdasági, se technológiai okokból, és még arról sem lehet beszélni, hogy azért követné ezt a politikát, mert nyugati szövetségeseinkhez próbálna ezzel igazodni.

Nincs semmilyen racionális magyarázata annak, hogy miért alakítja a kormány így az Oroszországhoz való viszonyát.

Ilyenkor az ember szükségszerűen magyarázatokat keres, és – többek között – felmerül annak gyanúja, amiről már korában is beszéltem, hogy Orbán elvesztette politikai szuverenitását, tehát kiszolgáltatott, autonómiáját vesztett ember, aki, amit tesz nem szabad akaratából teszi.

De hogy miért, azt nem tudom, csak a következményét látom. A feltűnő és magyarázat nélküli szívélyesség egészen abszurd dolgokban is kifejezésre jut, például abban, hogy nem egy esetben Magyarország a kerékkötője annak, hogy az EU közös nyilatkozatban fejezze ki rosszallását valamilyen orosz lépés miatt.

Legutóbb a kijevi gyerekkórházat ért rakétatámadást elítélő nyilatkozatot nem volt hajlandó a magyar képviselő aláírni. Vajon miért? Csak nem azért, mert inkább ad hitelt az orosz magyarázatoknak, mint a bizonyított ukrán álláspontnak?

A kormány egy újabb lépésre szánta el magát: Gulyás Gergely a kormányinfón bejelentette, az igazságügyi miniszternek ki kell dolgoznia egy tervezetet arról, a sajtóban mi számít háborús propagandának, ki dönt erről és hogyan utaltatja vissza az állam az ezt „szolgáló”, unión kívüli támogatásokat. A szuverenitásvédelmi törvény több ponton hasonlít az orosz külföldi ügynöktörvényre. Az új tervezetnél mik lehetnek a párhuzamok?

Oroszországban egy mély politikai krízis után bővítették ki a civil szervezetekre vonatkozó törvényt a külföldi ügynök passzussal. Ez 2012-ben történt, alig fél évvel azok után, hogy először kényszerült a rezsim arra, hogy a Duma-választás végeredményét durván átírja. Előtte az alkotmányozó többség eléréséhez elég volt az egyenlőtlen kampány és a folyamatosan változó jogi környezet. Putyin 2012 márciusában megnyerte az elnökválasztást, és ezt követően durva represszív fordulatot hajtott végre, teljesen átszabva ezzel a politikai verseny szabályait. Ebbe a folyamatba illeszkedett bele a civil szervezetekre vonatkozó törvény módosítása is.

Az orosz rezsim, a fokozatosan kiépülő autokrácia először a politikai verseny szereplőit vette célba, ellehetetlenítve az ellenzéki pártokat, majd jöttek a különböző civil szervezetek és alapítványok, ezek közül is elsősorban azok, amelyek az állampolgári öntudatot és méltóságot próbálták erősíteni. Miután a hatalom ellehetetlenítette ezek oroszországi támogatását, azok kénytelenek váltak külföldi támogatók segítségét elfogadni. Ez azonban rövid időn belül elkezdte irritálni a rezsimet. A hatalom úgy döntött, hogy ezt a finanszírozási formát is elkezdi ellehetetleníteni. Erre találták ki a „külföldi ügynök” kitételt.

A 2012 nyarán elfogadott törvénymódosítás kimondta, hogy minden olyan civil szervezetnek és alapítványnak, amelyik „politikai tevékenységet folytat” és külföldi anyagi támogatást fogad el önként jelentkeznie kell az Igazságügyi Minisztérium regiszterébe. A „politikai tevékenységet” a törvénymódosítás oly szélesen határozta meg, hogy szinte minden közéleti tevékenységet a hatálya alá lehetett vonni. A regiszterben szereplő szervezeteknek nemcsak az adminisztratív terhei növekedtek meg jelentősen, de arra is kötelezték őket, hogy minden nyilvános szereplésükön – legyen az brosúra, pódiumbeszélgetés vagy internetes felület – jelezzék, hogy külföldi ügynökök. Vagyis a törvénymódosítás célja egyértelműen az volt, hogy megbélyegezze ezeket a szervezeteket.

A szabályt idővel a sajtótermékekre és természetes személyekre is kiterjesztették, sőt mára már odáig jutottak, hogy a külföldi ügynökké nyilvánításhoz már nem is kell külföldi támogatónak lennie, enélkül is megkaphatja bárki e billogot.

2015-ben hoztak egy újabb törvényt, ezúttal a „nemkívánatos szervezetekre” vonatkozóan. Ez az új norma lehetővé tette, hogy viszonylag gyorsan be lehessen záratni azokat a szervezeteket, amelyek akárcsak minimális kockázatot is jelentettek a hatalomra. A rezsim nem állt meg itt. Elkezdte szigorítani a „terrorizmus és szélsőségesség” elleni jogszabályt. Olyannyira, hogy azon szervezetek munkatársait, akik szélsőségesség támogatásával vádolt szervezetekben dolgoztak, akár visszamenőlegesen is el lehetett ítélni.

Mondanom sem kell, hogy a rezsim igaságszolgáltatása Navalnij antikorrupciós alapítványát is terrorizmust és szélsőségességet támogató szervezetté nyilvánította és azonnali hatállyal betiltotta, holott annak sem a terrorizmushoz, sem a szélsőségességhez nem volt semmi köze.

Ezeknek a rendelkezéseknek a következtében a politika, mint olyan Oroszországban megszűnt létezni.

Azért ettől messze vagyunk.

Igen, nem is beszélve arról, hogy az erőszak szerepe messze nem olyan még nálunk, mint Oroszországban. De az autokráciák egyik fontos tartópillére, a hamis, valóságtól egyre távolabb kerülő alternatív világ felépítése már Magyarországon is megtörtént. Erre akkor kényszerülnek az autokratikus rendszerek, amikor már nem tudnak jelentős gazdasági és szociálpolitikai teljesítményt felmutatni. Amikor pedig egyre több helyen kezdenek kipukkadni a hazugság világának buborékjai, a rezsim elkezd fenyegetőzni. Ez a fenyegetőzés végül eljuthat a kiterjedt erőszakig.

Visszatérve a várható magyar szabályozásra: a Szuverenitásvédelmi Hivatal elemzése alapján minden racionális érv nyugati háborúpárti propagandának számíthat majd. Még ha az érintettek nem is veszik komolyan ezt a megbélyegzést, mit akar mutatni ezzel a kormány?

Egy nagyon fontos közéleti kérdésben akarják felszámolni az értelmes párbeszéd lehetőségét, de azért Magyarországon – bár sok mindenre képes a propaganda –, a társadalomnak mégiscsak maradt egy olyan része, amelyet nem sikerült meggyőzni arról az álláspontról, amit a Fidesz egyedül üdvösnek és helyesnek tart.

Oroszországban könnyebb volt elhitetni, hogy az ukránok ellen vívott háború igazságos, honvédő háború, részben az orosz társadalom történelmi tapasztalatai, félelmei, részben pedig elzártsága és tájékozatlanság miatt.

A magyar kormány lépését bizonyos értelemben félelemből fakadó reakciónak gondolom, ahogy a 2012-es orosz represszív fordulat is az volt.

Ezeket az új rendelkezéseket részben saját szavazóközönségük megerősítésére szánhatják. Ahogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal, úgy a „háborús propagandát” tiltó rendelkezés tovább rontja majd a Magyarországról kialakult képet, de illúzió abban bízni, hogy a rezsimet ez visszafogja. Ha visszafogná, akkor Orbán diplomáciai ámokfutására sem került volna sor. Csak a társadalom ébredése segíthet.

Térjünk át a múlt heti NATO-csúcsra. Mekkora jelentősége van annak, hogy kinyilvánították, Ukrajna csatlakozása visszafordíthatatlan, és nyilván teljesíteni kell még rengeteg feltételt, de az már eldőlt, hogy valamikor tag lesz?

Valószínűleg a háború körülményei között ennél radikálisabb vagy egyértelműbb szöveget aligha tudott volna elfogadni a NATO. Amíg tart a háború, addig nincs reális esély arra, hogy Ukrajna a szervezet tagja legyen. Amint viszont véget ér, vagy legalább egy fegyverszüneti megállapodás után többé-kevésbé kialakul a határ a szembenálló felek között, Ukrajnát nagyon gyorsan fel kell venni.

Ez lehet az egyetlen erős garancia arra, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió ne újuljon ki, függetlenül attól, hogy mekkora terület marad a kijevi kormány felügyelete alatt. Érdemi garanciák nélkül senki sem fogja újjáépíteni Ukrajnát, és egy újjá nem épített Ukrajnából Európának is millió problémája származna.

Mindenképpen azzal kell számolni, hogy Oroszország megtarthat területeket?

Amíg a Nyugat támogatása ugyanekkora marad, mint most, nem látom reális esélyét annak, hogy az ukránok nagy területeket vissza tudnának szerezni. Ugyanakkor már az is komoly eredmény lenne, ha Ukrajnának sikerülne visszaszereznie a 2022 februárja után elvesztett területeit vagy azok jelentős részét.

Szakértői becslések szerint Oroszország évi 120-140 milliárd dollárt öl bele a háborúba, és ha a tényleges nyugati támogatás ettől jelentősen elmarad, az semmi mást nem fog eredményezni, mint Ukrajna lassú kivéreztetését. Ha a Nyugat ezt a politikát folytatja, az csak kudarccal zárulhat, aminek beláthatatlan következményei lennének.

A Politico Trumphoz közel álló nemzetbiztonsági szakértőkre hivatkozva arról írt, Trump győzelme esetén a NATO megállapodást köthet arról Putyinnal, hogy nem terjeszkednek tovább kelet felé, cserébe tárgyalnak arról, hogy Oroszország mekkora területeket tarthat meg Moszkva Ukrajnából. Nem tudni részleteket, de Putyin Krímet és a négy, nem is teljes mértékben megszállt megyét követeli. Biden szereplését nézve esélyesnek tűnik Trump, úgyhogy beszéljünk arról, mivel járna egy ilyen forgatókönyv. Egyébként Trump tanácsadói is készítettek egy béketervet, aminek nem minden eleme tetszett a jelöltnek, de abban nincs területátadás, viszont azzal kényszerítik tűzszünetre a feleket, hogy Ukrajna katonai támogatásának fenntartását a béketárgyaláshoz kötik, ha viszont Oroszország húzza az időt, a támogatás nő.

A végső döntést nyilván az ukrán politikai közösségnek kell meghoznia a háború folytatásáról, és arról, hogy milyen feltételek között mutat hajlandóságot a megállapodásra Oroszországgal. Megteheti, hogy tudomásul vesz egy helyzetet, azaz átmenetileg bizonyos területeket átenged, de végérvényesen aligha fog lemondani azokról a területekről, amelyek az ország 1991-es megalakulásakor hozzátartoztak.

A területek átmeneti átengedésével azonban felmerül egy nagyon súlyos elvi probléma. Az európai államok – beleértve a Szovjetuniót –, továbbá az Egyesült Államok és Kanada 1975-ben Helsinkiben aláírt egy záródokumentumot, amelyben minden aláíró vállalta – megerősítve ezzel az ENSZ Alapokmányát –, hogy lemond az erőszak alkalmazásáról, sőt még az azzal történő fenyegetésről is. A délszláv válságot leszámítva ez hosszú békeidőszakot hozott az európai kontinensen.

Amennyiben Ukrajnának – akár csak átmenetileg is – le kellene mondania területei egy részéről, azzal tudomásul vennénk, hogy egy agresszor – főleg, ha kellőképpen erős és kitartó – következmények nélkül megszegheti a békét garantáló alapelveket. Kialakulhat persze olyan helyzet, hogy Ukrajna és az őt támogató nyugati világ a további vérontás elkerülése érdekében kénytelen lesz ideiglenesen zárójelbe tenni ezeket az alapelveket, de az súlyos csapást mér a második világháború után kialakult és a helsinki tárgyalási folyamat révén megerősített európai békerendszerre.

Amennyiben megvalósulna egy ilyen tárgyalás, a gyakorlatban hogyan kell elképzelni az erről szóló megállapodást? Mondta, hogy az ukránok majd eldöntik, mibe mennek bele, de ha a NATO nem finanszíroz annyit, akkor mégis a feje fölött döntenek.

Egy ilyen, az ukránok feje fölött megkötött megállapodás mind politikailag, mind erkölcsileg elfogadhatatlan. A Biden-adminisztráció fontos szabálynak tekintette, hogy az ukránok nélkül az ukránokra vonatkozóan semmiféle alkuba nem megy bele. Trumppal mindez megváltozhat, és erre mind Ukrajnának, mind a NATO európai tagállamainak fel kell készülni. Hogy ez a felkészülés mit jelent majd, egyelőre nehéz megítélni.

Amerikában gondolhatják úgy, hogy rájuk nézve semmiféle közvetlen veszélyt nem jelent, ha rákényszerítik Ukrajnát egy ilyen területvesztéssel járó megállapodásra, de az európai államoknak egészen más a helyzete.

Nehéz megjósolni, hogy ha kialakul egy ilyen szituáció, amikor is másképp látják a háború lezárásának feltételeit az Egyesült Államokban, mint az európai NATO-tagállamok többségében, annak milyen politikai következményei lesznek. Mindenesetre már most is látszódnak jelei annak, hogy Európa próbál a korábbiaknál nagyobb autonómiát mutatni. Ez nyilvánvalóan abból a félelemből fakad, amit Trump visszatérése jelenthetne.

Ám ennek az esetleges visszatérésnek sem lesz feltétlenül az a következménye, mint amit attól Moszkvában remélnek. Trump politikusként mindenekelőtt azért jelent kockázatot, mert teljes mértékben kiszámíthatatlan. Az általános vélekedéssel szemben elnöksége idején távolról sem bizonyult olyan ideális partnernek Oroszország számára, mint amire a Kremlben számítottak.

A demokrata párti Obama elnöksége idején például Ukrajna semmiféle, az élet kioltására szolgáló fegyvert nem kapott az Egyesült Államoktól. Trump volt az, aki elnöksége alatt engedélyezte a Javelin- rakéták szállítását. A háború korai szakaszában ezeknek a vállról indítható tankelhárító fegyvereknek rendkívül fontos szerepük volt az ukránok hatékony védekezésében.

Trump azzal is meglepetést okozott, hogy – szemben elődjével – sokkal aktívabban avatkozott bele a szíriai konfliktusba. Ha a maga részéről bizonyítottnak látta, hogy a szíriai kormányerők vegyifegyvert vetettek be, több tucat szárnyasrakétát indíttatott el az ellen a reptér ellen, ahonnan felszálltak a vegyifegyvert bevető gépek. Ebben még az sem zavarta, hogy ennek a reptérnek az egyik részét az oroszok használták.

És azt se felejtsük el, hogy Trump volt az, aki 2019-ben felmondta a még 1987-ben aláírt szerződést a közepes és rövidebb hatótávolságú szárazföldi indítású Európába telepített szovjet és amerikai rakéták teljeskörű leszereléséről és megsemmisítéséről. E megállapodás eredményeképpen mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió kivonta és megsemmisítette az 500 és 5500 km közötti hatótávolságú rakétáit. Trump bejelentését követő nap Putyin is felmondta a szerződést. Noha már több mint öt éve nincs hatályban a megállapodás, a felek eddig lényegében tartották magukat a washingtoni szerződésben foglaltakhoz.

Most viszont új helyzet van, és az nyilvánvaló módon Moszkva Ukrajna ellen indított háborújának a következménye. A napokban jelentették be, hogy 2026-tól visszatérnek ezek a fegyverek Európába, és Németországba fognak ilyeneket telepíteni.

De az is friss hír, hogy a németek, a franciák, az olaszok és a lengyelek közösen készülnek közepes hatótávolságú rakéták (1500-5500 km) kifejlesztésére. Ezekre a bejelentésekre aligha került volna sor, ha Oroszország nem támad rá Ukrajnára. Ezek a fejlemények is azt mutatják, hogy Európa készül arra a helyzetre, amikor a jelenleginél jóval kevésbé számíthat az Egyesült Államokra.

De visszatérve Trumra, a fenti példák is azt mutatják, hogy roppant nehéz megjósolni, hogy mivel jár majd az esetleges újbóli elnöksége. Lehet, hogy az európai államok és Ukrajna legrosszabb rémálmai teljesülnek, és a teljes cserbenhagyottság állapotában érzékelik majd magukat, de az is lehet, hogy nem csökken a Kijevnek nyújtott amerikai támogatás, sőt az új amerikai adminisztráció olyan területeken is tovább nehezíti Moszkva helyzetét, amire most nem is gondolunk. Mindez Trump kiszámíthatatlanságából következik.

Volodomir Zelenszkij egyre többet beszél egy második békekonferenciáról, amire már az oroszokat is meghívná. Dmitrij Peszkov azt mondta, azt sem tudják, mi lenne ez, úgyhogy valószínűleg nem mennek. Most irreálisnak tűnik, hogy bármelyik fél engedjen, de mi kellene az álláspontok közeledéséhez?

Most úgy tűnik, hogy a tárgyalási készség csak akkor nőne meg, ha egyik vagy a másik fél jelentős harctéri sikereket tudna elkönyvelni. Ahhoz, hogy Ukrajna átvehesse a kezdeményezést és olyan veszteségeket okozzon Oroszországnak, amit az agresszor már nem tudna elviselni és valóban hajlandó lenne a harcok befejezésére, Kijevnek a jelenleginél lényegesen nagyobb nyugati segítségre lenne szüksége. Ha ez nagyobb segítség elmarad, Putyin és környezete megmaradhat abban a hitben, hogy kivéreztetheti Ukrajnát, és csak idő kérdése, hogy mikor fogadják el a most még elfogadhatatlannak látszó feltételeiket.

Az Oroszország nélküli békekonferenciát, mint „műfajt” az motiválhatta, hogy az ukrán vezetés és legfontosabb nyugati szövetségesei abban bíztak, hogy sikerül olyan globális többséget felsorakoztatni Zelenszkij 10 pontos békejavaslata mögé, ami olyan nyomás alá helyezni Oroszországot, hogy az szövetségesek híján kénytelen lesz azokat vagy azok többségét elfogadni. De látjuk, hogy a globális délként emlegetett országok megosztottak, a régi sérelmeik miatt nem sorakoznak fel Ukrajna és nyugati szövetségesei mögött. E helyzet felerősödésében nyilván közrejátszottak a közel-keleti fejlemények is.

Egyébként Oroszországnak is megvannak a maga korlátai. Egyrészt láthatóan egyre nehezebb szerződéses katonákat toborozni, amit az is mutat, hogy az elmúlt hónapokban négyszeresére, azaz 1,5 millió rubelre – átszámolva 6 millió forintra – nőtt az az összeg, amit a hadseregbe való belépéskor a katonák megkapnak.

Másrészt – ezt orosz kormányzati forrásokból lehet tudni – a hadiiparból 400 ezer ember hiányzik, a szektor a kapacitásainak peremén jár, miközben a szankciók miatt egyre nehezebben tudják cserélni a gyártáshoz szükséges gépeket és berendezéseket. Putyin Észak-koreai kiruccanása sem volt véletlen. Jól mutatta, hogy az orosz hadiipar teljesítő képességének maximumát nyújtja.

A kijevi gyerekkórház bombázását a NATO-csúcshoz időzítették, vagy véletlen az egybeesés?

Az oroszok elképesztő dolgokat műveltek már eddig is a háborúban, ezért nem tudom kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a gyerekkórházat vették célba. De, ha nem ez történt, vagyis nem a kórházat célozták meg, hanem valamilyen katonai célpontot, akkor is háborús bűncselekmény annak a fegyvernek a használata, amelynek találati pontossága nem garantálja a kiválasztott célpont közelében lévő civil épületek és az abban lévők biztonságát.

A H-101-es rakéta pedig ilyen eszköz. Azt a hidegháború idején hadihajó-csoportok megsemmisítésére fejlesztették ki. Ahhoz pedig, hogy egy ilyen hajóraj elleni támadás sikeres legyen – kiváltképp abban az esetben, ha a rakéta nukleáris robbanófejjel van felszerelve – nem kellett különösebb találati pontosság. Vagyis teljesen mindegy, hogy az oroszok direkt a gyerekkórházat célozták-e, vagy csak ennyire megbízhatatlan találati pontosságú rakétákat vetettek be, mindkét esetben súlyos háborús bűncselekményt követtek el.

Visszatérve kicsit a NATO-ra: Putyin egyik hivatkozási alapja a háborúra az volt, hogy Ukrajna esetleges NATO tagsága az ő biztonságát fenyegeti. Hagyhatja Putyin szó nélkül, hogy a NATO kinyilvánította, mindenképp felveszik Ukrajnát?

Oroszország a háború előtt néhány héttel egy-egy szerződéstervezetet adott át a NATO-nak és az Egyesült Államoknak, három dolgot követelve. E követelések közül kettőről rögtön lehetett tudni, hogy a nyugat számára elfogadhatatlanok. Moszkva ugyanis egyfelől azt követelte, hogy mind az Egyesült Államok, mind a NATO garantálja, hogy nem kerül sor a katonai szervezet további bővítésére. Ez azonban nem csak a szervezet „nyitott kapuk” politikájával nem volt összeegyeztethető, de a Helsinki Záródokumentumban lefektetett „szuverén egyenlőség” elvével sem. Az utóbbi ugyanis azt jelenti, hogy minden szuverén államot megillet az a jog, hogy szabadon határozza meg külpolitikájának irányát, beleértve azt a jogot is, hogy szabadon dönthet szövetségekhez való csatlakozásról vagy választhatja a semlegességet.

A második teljesíthetetlen követelés pedig az volt, hogy az 1997 előtti szintre vonják vissza a NATO-infrastruktúrát – ami értelemszerűen Magyarországot is érintette volna. 1997. május 27-én írta alá Párizsban Oroszország és NATO azt a dokumentumot, ami teljesen új alapokra helyezte Moszkva és a katonai szövetség kapcsolatait. Ebben az úgynevezett „Alapító Chartában” a NATO egyfelől arra tett ígéretet, hogy a majdan felvételre kerülő új tagállamok területére semmilyen körülmények között nem telepít nukleáris fegyvert, másfelől pedig arra, hogy mindaddig, amíg egy-egy tagállam biztonsága nem romlik radikálisan, idegen katonákat területükön még ideiglenes jelleggel sem helyez el. Ezek a feltételek Ukrajna felvétele esetén is kellő biztonsági garanciát jelenthettek volna Oroszország számára.

Moszkva harmadik követelése pedig az volt, hogy Oroszország közelébe ne telepítsenek csapásmérő fegyvereket. Ez a követelés azért merülhetett fel, mert előbb Trump, majd erre válaszul Putyin 2019 februárjában felmondta a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták leszerelésére vonatkozó washingtoni szerződést. Erre az orosz igényre azonban nem volt elutasító a nyugat válasza. Mind az Egyesült Államok, mind a NATO jelezte, hogy ezt a moszkvai kérést legitimnek tekinti, erről hajlandó tárgyalni és megegyezni.

Ha tehát Putyinnak a háború előtt Ukrajna majdani NATO-tagsága miatt lettek volna biztonsági aggályai, akkor ezek az aggályok elháríthatók lettek volna, ha elfogadja a nyugat tárgyalási javaslatát. De nem ezt tette. Helyette a nyugati válaszokat úgy interpretálta, hogy azok figyelmen kívül hagyták az orosz igényeket, lesöpörték azokat. Ám ez nyilvánvaló hazugság. Putyint valójában nem biztonsági kockázatok aggasztották, hanem abbéli félelme, hogy ha sor kerül Ukrajna NATO-felvételére, Oroszország végérvényesen elveszíti annak lehetőségét, hogy visszaszerezze a szomszédja feletti politikai ellenőrzést.

Ezt értem, de mégiscsak a biztonsági aggályokat kommunikálta. Ki tud ebből hátrálni Putyin?

Az oroszok nagyon sok olyan helyzetet teremtettek a maguk számára, amiből nehéz lesz arcvesztés nélkül kihátrálni. Ilyen lépésük volt az is, amikor 2022 szeptemberében annektálták Kelet-Ukrajna négy, általuk csak részben elfoglalt megyéjét. Ez az annexió egyben azt is jelentette, hogy az alkotmányukba foglalták, hogy ez a négy megye immár az Oroszországi Föderáció része. Ez a körülmény is arra készteti őket, hogy ameddig csak lehet, folytassák a háborút, és bízzanak abban, hogy ebből sikerrel jönnek ki: megtarthatják mind a Krímet, mind az elfoglalt megyéket.

Kijöhetnek arcvesztés nélkül?

El tudom képzelni, hogy Ukrajna egyes területei – Luhanszk- és Donyeck-megye 40-40 százaléka és a Krím-félsziget, vagyis azok a területek, amiket Moszkva még 2014 tavaszán megszerzett – orosz felügyelet alatt maradnak és ezt Kijev – nemzetközi jogilag el nem ismerve – tudomásul veszi, és kész lesz ilyen feltételek mellett fegyverszüneti megállapodást kötni.

Ha ez megtörténne, akkor az így megkötött megállapodást Moszkva gond nélkül adhatná elő Oroszország győzelmeként. Mi sem lenne könnyebb, mint azt állítani, hogy katonáink győztek, Ukrajna romokban hever, drámaian meggyengült és hosszú időn át képtelen lesz arra, hogy fenyegessen bennünket. Már jóideje olyan az oroszországi belpolitikai helyzet, hogy a vezetés szinte mindent győzelemként tudna otthon előadni. Úgyhogy nem hiszem, hogy az orosz vezetésnek az arcvesztés miatt aggódnia kellene.

De csak ismételni tudom magamat: a döntés, hogy mit fogadnak el, és mit nem, kizárólag az ukránokat illeti meg. Ők viselik ennek a borzalmas háborúnak minden terhét. Az a segítség, amit Kijev szövetségesei nyújtanak, és amit tekinthetünk bizonyos fokú áldozathozatalnak is, nem lebecsülendő, de semmilyen módon nem vethető össze mindazzal, amit az ukránok ebben a háborúban elszenvedtek. Úgyhogy övék a kizárólagos jog annak eldöntésében, hogy meddig harcolnak és milyen feltételek mellett hajlandóak fegyverszüneti megállapodást kötni.

Az ukránok is sikerként könyvelhetnék el, ha vissza tudnák szerezni a 2022 februárja után elvesztett területeik nagy részét és csak arról mondanának le átmenetileg, amit már 2014 tavaszán elveszítettek. Mindezt úgy adhatnák elő, hogy az óriási orosz túlerővel szemben sikerült az ország nagy részét megőrizni, holott az oroszok Ukrajna egészét szerették volna megszállni.

Egyelőre azonban a szemben álló felek még nagyon-nagyon távol állnak attól, hogy egy ilyen kompromisszumot elfogadjanak. És mert még nagyon messze vagyunk ettől, aligha lehet most megjósolni, hogy születik-e kompromisszum és annak mi lesz tartalma.