hvg.hu, 2024. július 11.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Miért nincs bajunk Nyugaton azzal, amivel nálunk van?
Egy évtizede telebőgjük a nyilvánosságot azzal, hogy a fideszes kétharmad csupán a szavazatok számának kevesebb, mint felét jelenti. Egy eszméletlenül aránytalan választási rendszer miatt kerülhet végzetesen pusztító hatalmi erő azok kezébe, akik a választópolgárok felétől nem kaptak felhatalmazást az ország kormányzására. (A többi torzító tényezőről most ne beszéljünk.)
Elterjedt nézet, hogy azért törékeny a mi demokráciánk – a miénkhez hasonló előtörténetű országokéval együtt –, mert nem „szerves”. Nem olyan szép hosszú evolúciós folyamatban épült ki, mint a nyugati demokráciák. Nem támogatják olyan erős gyökérzetű hagyományok.
Ez féligazság. Az igazság másik fele pedig az, hogy az „erős gyökérzetű” hagyományok között vannak olyanok, amelyek éppenséggel rombolják a nyugati demokráciák minőségét, esetenként végzetesen veszélyeztetik a politikai intézményrendszert, és mindenképpen torzítva érvényesítik a választói akaratot.
Egy demokrácia annál hatékonyabb, minél inkább megfeleltethető a hatalom megoszlása a választópolgárok voksainak arányának. És fordítva.
A Nyugat több fontos országában éppenséggel fordítva. Például mindhárom nyugati nagyhatalomban, a Biztonsági Tanács mindhárom vétójoggal rendelkező, állandó nyugati tagjánál: az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban.
Az elsőben ez döntheti el a nagyvilág számára sorsdöntő választásokat ősszel. A másik kettőben most tartottak választásokat szélsőségesen aránytalan választási rendszerben. Hiszen minden rendszer ilyen, amely nem lajstromos (legalább döntő részben), hanem csupán egyéni jelöltek csatája. A győztes mindent visz, a vesztesekre adott szavazatok hatalmas tömege pedig nem ér semmit. A kisebbség minden választókerületben és az egész országban ki van semmizve.
Az Egyesült Államokban „úgy alakult történelmileg”, hogy republikánus elnökjelölt akkor is nyerhet, ha a többség az ellenfelére szavazott, demokrata párti elnökjelölt pedig akkor is veszíthet, ha megszerezte a szavazatok többségét.
Így veszített 2000-ben Al Gore George W. Bushsal szemben, noha félmillióval több szavazatot kapott. Így veszített 2016-ban Hillary Clinton Donald Trumppal szemben, noha majdnem 3 millióval többen szavaztak rá. Ez a 3 szavazati arány (ami persze csak 2%, de akkor is számít) megmentethette volna az Egyesült Államokat – meg a nagyvilágot – attól a veszélytől, amelyet Trump elnöksége jelentett. De nem érvényesülhettek ezek a voksok az igazságtalan, diszfunkcionális, irracionális, viszont kétségtelenül „erős gyökérzetű” hagyományokon alapuló választási rendszer miatt. Ami azért olyan, amilyen, mert az Egyesült Államok sok államból áll, de a központi hatalom mégiscsak egyetlen egészként irányítja, és egyetlen egészként működik a világpolitika legfontosabb tényezőjeként is.
Ha Franciaországban egyfordulós lenne az egyéni választókerületekre alapozott rendszer, mint Nagy Britanniában, akkor Jordan Bardella már állíthatná össze a kormányát. A második forduló után viszont kialakul az a hamis kép, hogy a bölcs franciák szép többséggel visszaverték a szélsőségeseket, holott csak a választási rendszer szorította le a Nemzeti Tömörülés mandátumarányát 24,6%-ra, miközben tíz választóból nagyjából négy rájuk szavazott.
A 2019-es brit választásokra úgy emlékezünk, mint a Munkáspárt összeomlására és a konzervatívok elsöprő győzelmére. Holott a konzervatívok a szavazatok 43,6%-ával szerezték meg a mandátumok 56%-át. A Munkáspártra és a Liberális Demokratákra együttesen ugyanannyian szavaztak, mint a konzervatívokra. Arányos választási rendszer esetén koalíciós tárgyalások kezdődtek volna, és a liberálisok képezték volna a „mérleg nyelvét”, akik a szavazatok 11,6%-ával a mandátumok 2%-át sem szerezték meg. A potenciális szavazóik jelentős részét már azzal is elveszítették, hogy az egyéni győzelemre a legtöbb helyen esélytelenek voltak, és csak szavazataik elvesztését ígérhették a választóknak. Nagy-Britannia arányos választási rendszerben mindenesetre megúszta volna ezt a kudarcos öt évet, amelyben egymást követték a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb konzervatív miniszterelnökök.
Most azután ellentétes látszat keletkezik. Mintha a konzervatívok sokkal nagyobbat buktak volna, mint amekkorát valóban buktak.
Ha Nagy-Britanniában arányos választási rendszer működne, nagy valószínűséggel koalíciós kormányok igazgatnák az országot. Ki sem írták volna a népszavazást az EU-ból való kilépésről, de ha kiírták volna, akkor is másképp befolyásolta volna annak eredményét a kormány.
Nem igaz, hogy – amennyiben a szabad választások lehetősége adott – a választási rendszerek egyenértékűek. Nem igaz, hogy számunkra közömbös, milyen rendszerben folynak a választások más országokban.
Hiszen minden ország megválasztott kormánya nemzetközi tényező, a befolyásoló tényező a nagyvilágban, amelynek Magyarország része.
Minden demokrata felelős minden demokratáért. A magyarországi demokraták körében is témának, a kritikai gondolkodás tárgyának kellene lennie a nagyvilág választási rendszereinek, különös tekintettel a világ sorsát legnagyobb mértékben befolyásoló országokéra.
Természetesen semmilyen realitása nincs annak, hogy az EU-n belül követelménnyé váljon az arányos választási rendszer, holott ez lenne a helyes. Ez lenne szükséges. Ugyanolyan szükséges, mint a többi intézményi és jogi norma, követelmény, amely beépült az EU joganyagába. Mindaz, amit a demokrácia védelmében az EU a tagállamaitól megkövetel, ha nem is elég hatékonyan.
Révész Sándor a HVG rendszeres szerzője