Bécsi szelet vagy orosz hússaláta?

Múlt vasárnap Orbán Viktor azt jelentette be: „Gyorsabban leszünk nagy parlamenti képviselői csoport, mint azt most bárki gondolná. Még négy-öt nap, és sokan fognak meglepődni ”. Eltelt a négy-öt nap, és elmaradt a meglepetés: péntek estig nem jött össze a frakció megalakulásához szükséges hét, különböző országból való párt. Végül hetednap estére a rossz hírű, újabban apróra zsugorodott dán Néppárt (egy szál EP-képviselővel) lett a hetedik.

Ezzel párhuzamosan az Identitás és Demokrácia csoportban Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése (RN) mellől elfogynak a kisebb pártok, semmi akadálya nincs, hogy a megmaradt kettő, a hírhedt Flamand Érdek és a (maga szempontjából) szebb napokat látott északolasz Liga is átálljon. Ezek után észszerű lenne, ha Le Penék is csatlakoznának az új frakcióhoz (30 képviselővel), és ezzel valóra válna az előrejelzés, hogy az Európai Parlament harmadik legnagyobb képviselőcsoportja jöhet létre.

Mivel a Magyarországon ismeretes jóslatok közvetlenül vagy közvetve Orbán Viktortól származnak, és ő látszik a kezdeményezés legaktívabb motorjának, a saját propagandistái nyilván fennen lobogtatják majd a bizonyítékot, hogy alkalmazójuk és bálványuk az európai politikának is korszakos zsenije, aki megálmodta és tető alá hozta a nemzeti pártok nemzetközi mozgalmát.

Holott bizonyíték csak arra van, hogy a külpolitikának ugyanúgy nem zsenije, mint a gadaságpolitikának, ahol azt sikerült elérnie, hogy a magyarok éljenek legrosszabbul az Európai Unióban. Sőt, a Várszínházban székelő főnöknél nagyobb külpolitikai antitalentumot még nem hordott hátán a magyar föld. Vannak történelmi vetélytársai, de verni senki sem veri.

A nemzetközi kapcsolatok intézését ugyanis békeidőben diplomáciának hívják, a diplomácia pedig köztudomásúlag a tárgyalások művészete. Célja – mivel nincs két állam, melynek az érdekei ugyanazok – a valamennyi fél számára elfogadható megegyezés; szerencsés esetben a kölcsönös előnyök garantálása és a szövetség.

Orbán Viktor számára azonban, akármit béget a propagandája, a politikai lét: darwini létharc. Nincsenek „ügyek”, nincsenek értékek, nincs kompromisszum, nincs igazi szövetség kölcsönös előnyökkel. Ellenségek vannak, akiket le kell győzni. Léteznek továbbá érdekeinket nem veszélyeztető harmadik felek, akiket ki lehet használni, s evégett megvenni vagy átverni.

Vagy, amennyiben hasonszőrűek, minket vesznek meg busás áron a saját céljaik érvényesítésére, azzal is jól járunk. Nem tudni, milyen érvekkel és ki beszélte rá a kis identitárius pártokat, hogy hagyják faképnél legsikeresebb politikusukat, Le Pent, de a mi főnökünknek a tapasztalatok szerint nem erőssége az észérvekkel való meggyőzés.

És végül, legfőképpen, mint egy szokványos iskolai osztályban, a politikai színtéren is van az erősebb. Vannak Merényiék, akikhez törleszkedni kell, ezt diktálja az önérdek és a józan ész. Orbán Viktornak az a diplomácia lényege, amit majd százötven éve Arany János így summázott, egy szintén orosz fegyveres beavatkozással súlyosbított balkáni konfliktussorozat idején: „…A világot / Értekezlet igazgatja: /
S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja.” Körülbelül így festenének az ő szemszögéből az ukrajnai béketárgyalások is.

Ez az erősebb szereplő kezdetben az Európai Néppárt volt, a legnagyobb politikai tömörülés a kontinensen. Az EPP az uniós csatlakozás és a 2004-es EP-választás után nagyon megörült a Fidesznek – íme, egy viszonylag fiatal, dinamikus csapat, amelyik demonstrálja a jobbközép vonal fölényét a rosszul kormányzó és erkölcsileg kompromittált baloldallal szemben, és ráadásul tizenkét mandátumot hoz, ami nagyon jól jött az Európai Parlament szavazásain.

Ezt viszonozták a 2006-7-es belpolitikai válság idején, amikor is a pártcsalád akkori vezetői, Wilfried Martens, nyugodjék békében, és Joseph Daul Budapesten járva lelkiismeretesen felmondták az Orbánék által szájukba adott narratívákat, s így hozzájárulván a magyar liberális demokrácia maradványainak eltörléséhez.

Ahogy teltek az évek, s Orbán átvette és érvényesíteni kezdte a liberális demokráciában elképzelhetetlen teljhatalmat, majd deklarálta is a liberális demokráciával szembeni elkötelezettségét, lassanként mégiscsak megkeseredett a budapesti vezetőség és a kereszténydemokrata pártszövetség viszonya. Egyre kevésbé védte a Fideszt a néppárti energiapajzs, és az EPP egyre kevesebb nagynevű – főleg német és osztrák – politikusa vállalkozott a hasznos idióta szerepére.

Az új „erősebb”, az új törleszkedési célpont Oroszország lett, majd egyre inkább a gazdaságilag és technológiai szempontból sokkal potensebb Kína. Az orosz kapcsolat azonban egyelőre még fontosabb volt, részint a földrajzi közelség miatt, részint mert ez már bejáratott üzlet, és részint mert az orosz titkosszolgálatok többet tudnak Orbán viselt dolgairól, ambícióiról és belföldi lehetőségeiről, úgyhogy a Kremlből könnyebb kézben tartani.

Míg a valóságban egyre inkább kiszolgáltatottá vált – a Néppárt vezetői kényelemszerető, lusta úriemberek a rablógyilkos orosz vezérkarhoz képest –, úgy vált egyre hangosabbá és magabiztosabbá a befelé szánt propaganda, miszerint Orbán „Európa erős embere”; ő az, aki páratlanul érzékeny antennáival a levegőből leveszi a korszellemet, és diktálja a tempót a nagyobb országok mulya politikusainak.

Ha valakinek gyengélkedne a memóriája: ezt már tíz éve mondják a lekes hívek, de nemcsak a rajongók hiszik el, és semmilyen ténybeli cáfolat nem bírja megingatni. Kezdetben az volt a szuggerált terv, hogy mi majd megmentjük az Európai Néppártot a liberális eltévelyedéstől (a liberális alapvetés egyébként az alapdokumentumaiban is rögzítve van), és visszatérítjük a felvilágosodás és liberalizmus előtti, igazi keresztény alapokhoz.

Majd amikor az EPP hosszas tipródás után megszabadult a Fidesztől, az a politikai fikció vált uralkodóvá, hogy Európában küszöbön ál az igazi konzervatív, keresztény, szuverenista (és nem mellékesen Kreml-barát) erők hatalomátvétele, Orbán pedig ennek a korai hírhozója.

Ez sem valósult meg. A radikális jobboldali pártok vagy meggyengültek és veszítettek, mint a lengyel PiS, és/vagy nem kérnek a Fideszből, mint Giorgia Meloni. Ennek legalábbis az egyik oka, hogy Orbán ordító nyíltsággal Putyin kliense, és ez – kevés kivétellel, Szlovákia az egyik – nem kifejezett előny az egyes országok belpolitikájában.

Nem maradt más hátra, mint saját pártszövetséget alapítani, és erről bizonygatni harsogva, hogy végre megvalósítja a keresztény-konzervatív-szuverenista (értsd: bevándorlás- és LMBTQ-ellenes, valamint oroszpárti) áttörést Európában. Biztosan lesz, aki elhiszi; ha ennyire magabiztosan mondják, kell, hogy legyen benne valami.

Ez meg is történt. Mármint a harsogás.

Összeállt a nemzetközi nemzeti mozgalom, nacionalista internacionálé. Gyönyörű fából vaskarika. Hogy mennyire működőképes, mennyire tudja majd érvényesíteni a résztvevők nemzeti érdekeit, ne firtassuk. De mint láttuk, nem is a résztvevők nemzeti érdekei a fontosak.

A három közép-európai alapítóhoz (ó, én nem így képzeltem a Monarchia reneszánszát) eddig egy kicsi portugál, egy minimálisra zsugorodott dán és egy viszonylag kicsi spanyol párt csatlakozott (egyik sem kormányerő), valamint a holland Geert Wilders pártja, mely választási – de miniszterelnököt nem adó – győztesként máris kénytelen visszavenni valamit a vadulásaiból.

A Patrióták nagy reménysége az, hogy a francia törvényhozási választások második fordulója után a Nemzeti Tömörülés (RN) alakíthat kormányt, de:

1. Marine Le Pennek jó esélye van rá, hogy Európa második számú gazdasági hatalmát vezesse, aminek ráadásul nukleáris ütőereje is van, és nemigen áll érdekében, hogy egyenrangúként működjön együtt a számára politikailag töpszli Orbánnal, Babišsal és Kickllel.

2. A francia közvélemény uralkodóan ukránpárti, ezért hiába vannak letagadhatatlan orosz kapcsolatok, az RN miniszterelnök-jelöltje, Jordan Bardella fontosnak tartotta határozottan leszögezni, hogy nem engedi, hogy az orosz imperializmus benyelje Ukrajnát, ezt a szövetséges államot.

3. Mivel Marine Le Pen mellől lassanként elfogyott a többi párt, logikus lenne, ha a Patriótákhoz csatlakozna. De azt akkor már nem Orbán pártszövetsége lenne, hanem Le Pené, az Identitás és Demokrácia, csak más néven. Így is, úgy is a státuszának megfelelő helyre kerül „Európa erős embere”.

A Patrióták Európáért megalakulását egyébként a bécsi Hotel InterContinentalban jelentették be, ami már a hidegháborús kémparadicsomban az orosz, pardon, a szovjet titkosszolgálatok kedvelt bázisa volt. Akármi az ideológiai jelmez, minden arra mutat, hogy a cél az oroszpárti blokk létrehozása az Európai Unión belül.

Orbán nem is próbálja leplezni. Az EU Tanács elnöksége átvételének másnapján „békemisszió” címén Kijivbe utazott (utoljára Janukoviccsal állt szóba), hogy Zelenszkijjel tárgyaljon. Hogy senkinek ne lessen kétsége az oroszokkal való egyeztetés felől – közben Szijjártó telefonkapcsolatban volt mentorával, Lavrovval.

A magyar (nem uniós!) ajánlat, a „határidőhöz kötött tűzszünet” ukrán szemszögből a kapitulációt jelenti, azt, hogy Putyin időt kap „a tartalékok feltöltésére, az arzenál felhalmozására, az erők átcsoportosítására, az elemzésekre és a kedvező világpolitikai helyzet (például az amerikai választások eredménye) kivárására. És mi történik ezután? Egy újabb háború… ”

Orbán ráadásul úgy „tárgyal”, mintha nem létezne a svájci békecsúcson összefoglalt három elsődleges feltétel: a nukleáris biztonság, az élelmiszer-szállítások biztonsága, a hadifoglyok és az elrabolt ukrán gyermekek szabadon engedése. A misszió egy célt ért el: közvetítette a Kreml álláspontját. Nem lett vele népszerű.

Az ötödik napon a magyar kormányfő Moszkvába utazott, és ellenkezés nélkül végighallgatta, (egyelőre) milyen ukrán területek fejében hajlandó Putyin felhagyni a háborús és emberiesség elleni bűntetteivel. Uniós vezetők és a tagállamok politikusai döbbenten és viszolyogva tiltakoztak: őket ugyan Orbán nem képviseli.

Váratlan kijivi látogatása idején a jóhiszemű elemzők, akik sosem merik a legrosszabbat feltételezni, lehetséges indoknak tartották, hogy újabb pártokat akar vonzani a Patrióták sorába. Azért mutatkozik békülékenynek, mint afféle bölcs államférfi. És tényleg volna benne ráció, ha a Bardella-nyilatkozat ismeretében felkínálná az igazolást a franciáknak: nem is olyan vadember ő, lám, elment Zelenszkijhez. Még az ukránok is láttak némi biztató jelzést abban, hogy végre levizitelt a Bankova utcában.

Ezt a maradék – vagy újra felködlő – naiv bizalmat nullázta le egy pillanat alatt a moszkvai vendégszereplés. Nem tudhatjuk, hogy Putyin a félreértéseket akarta eloszlatni a Moszkvába rendeléssel – nehogy valaki Európában azt gondolja, Orbán nem áll megingathatatlanul az ő oldalán –, vagy eleve az ő sugalmazására ment el a magyar főnök Kijivbe, talán hogy tovább gyengítse Zelenszkij belső pozícióját. Mindegy, akár így, akár úgy, ennyire függ Putyintól. Nem övé a döntés. Akkor miért higgyem, hogy az új oroszbarát, EU-t bomlasztó pártcsoport ötlete Orbán agyából pattant ki, és ő irányította a megvalósítást?

Azzal kezdtem, hogy nem volt még nála nagyobb külpolitikai antitalentum magyar földön. De talán nemcsak a tehetség hibádzik itt.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.