A labdarúgás jobb, mint a háború, de rossz, hogy hasonlít rá

A világon semmi nem lett rosszabb a magyarság és Magyarország szempontjából attól, hogy nem jutott tovább az ország labdarúgó-válogatottja az Eb csoportköréből. Csak ezt a cikket lett volna nehezebb megírni, ha továbbjut, mert akkor azzal kellett volna kezdeni, hogy a világon semmi nem lett jobb attól, hogy a válogatott továbbjutott. Ez utóbbi kezdést elkönyvelték volna obligát ellenzéki ünneprontásnak, a mostanira ezt nem lehet ráfogni. Ezt morogják meg azok, akik a kieséssel akarják táplálni a kormányellenes indulatokat, mintha nem lenne ahhoz elég tápanyag enélkül is.

Magyarország helyzetén az sem rontana, ha a válogatottja lenne a legrosszabb Európában, és az sem javítana, ha a legjobb lenne. Biatlonban sehol sincsenek a honfitársaink, kajak-kenuban az élmezőnyben, ez sem számít, az sem számít a hon szempontjából. Pedig azok a sportágak sem rosszabbak a focinál. Csak azokra nem épül világméretű társadalmi-politikai hisztéria és üzletág.

Ez a szurkolástól és a szurkolótáboroktól elválaszthatatlan hisztéria módfelett káros, miközben a hisztériáig fokozott szurkolást, a hisztériát hordozó szurkolótáborokat, az általuk keltett hangulatot magától értetődően pozitív jelenségként mutatják be a médiában. Nincs ez így jól. Ezt annak tudatában is el kell mondani, hogy a belátható jövőben úgysem lesz másképp.

A versenysport, nem egészében, de számos formájában a háború szurrogátuma. Háborúpótlék országok, városok, városon belüli csoportok, politikai irányzatok között.

Jobb, mint a háború, kétségtelen, de annál rosszabb, minél inkább fölveszi ezt a jelleget. Akik ezt erősítik, akik a foci ügyét nemzeti ügynek állítják be, kiiktatva a nemzetből azokat a milliókat (például családom nagyobb részét), akiket velem ellentétben egyáltalán nem érdekel a foci, azok részéről merő képmutatás elítélni a lelátókon tomboló rasszista és egyéb gyűlöletet, a mérkőzéseket körülvevő szurkolói erőszakot, garázda tombolást. Hiszen ez elháríthatatlanul következik a foci háborúpótlék mivoltából.

A labdarúgás a legalkalmasabb háborúpótléknak. Népszerűségénél és sajátosságainál fogva. A különböző sportágak közül világméretekben a focihoz fűzi a legtöbb embert saját tapasztalat, kiváltképp a még mindig patriarchális világban sokkal többet számító férfiak esetében. Legalábbis a közösséget és ellenközösséget képző sportágakban.

Az úszás, a futás nem ilyen, ahhoz a versenysporton kívül nem kell csapat és ellenfél. Nálam bénább focista ugyan nem volt sem az iskolában, sem a játszótéren, de még én is ott maradtam az egyik csapat nyakán, amikor már mindenki más elkelt.

A labdarúgás a legalkalmasabb a balsors és az isteni áldás átélésére.

Alighanem ez a legsorsszerűbb sportág. Minden más sportágban több a találat, a megszerezhető pont, a fociban van egy gólnak a legnagyobb súlya. Egy találat vagy nem találat igen sokszor igen kevésen múlik. Más sportágakban dönthetnek milliméterek, századmásodpercek, de azokat objektív módon mérni lehet, vitának helye nincs. Más csapatsportokban is vannak szoros mérkőzések, hosszabbítások, de közel sem olyan arányban, mint a labdarúgásban. Az Eb csoportkörében is nagyrészt olyan mérkőzéseket láttunk, amelyeken egy gólnál nagyobb különbség nem volt. És ahol volt, ott is hogy? Ha Gündogan tevékenységét a magyar kapu előtt másképp ítéli meg a bíró. Ha Willy Orbán nem követ el olyan szarvashibát, amilyet soha nem szokott. Folytathatnánk. És akkor a tizenegyespárbajokról még nem is beszéltünk.

Marco Rossi kapitány még az Eb előtt megjegyezte, hogy a focihoz szerencse is kell, mert egyetlen centiméter is dönthet arról, hogy kapufa vagy gól lesz. Hegyi Iván pedig azt írja a Népszavában, hogy „a magyar csapat nem balszerencsével esett ki, hanem szerencsével őrizte meg az esélyét a számolgatásra”. Persze csak a józan szakértő írja le, hogy Fortuna kegye sem tudta belökni a csapatot a 16 közé, de a józan szakértő nem képes befolyásolni a szurkoló tömeg meggyőződését, miszerint a szokásos balsors tépett ki minket a 16 közül.

Ezt a sorsszerűséget még fokozza az az egyre inkább terjedő – amúgy racionális – taktika, miszerint a mérkőzések hajrájáig nem, akkor azonban annál inkább vállalják a csapatok a nagy kockázatot, ha a mérkőzés állása úgy indokolja. Ebben a helyzetben arra is sokkal nagyobb az esély, hogy gólt rúgjanak, és arra is, hogy gólt kapjanak. Svájc a magyar csapatot büntette, Skóciát meg a magyar csapat. Lehetett volna fordítva is.

Nem véletlen, hogy a futballpályákon terjedt el az a szokás, hogy a gólt megköszönik az Úristennek. Képzeljük el ezt egy kézilabda- vagy kosárlabdameccsen! De a jéghokiban sincs ilyen, pedig ott nincs olyan sok találat. Talán a hokisok között nincsenek hívő keresztények?

A focisták érzik leginkább úgy, hogy a gólhoz az Isten segedelme kell. Csak az a kérdés, hogy miért nem csinálnak semmit, amikor gólt kapnak? Ha a rúgott gól Isten áldása, akkor a kapott gól Isten büntetése. Amit vagy ökölrázással kellene fogadni az ég felé, vagy megadással, keresztvetéssel, jelezve, hogy alázattal fogadjuk Isten büntetését. De olyan nincs, hogy egy hívő keresztény azt gondolja, az elért gólhoz köze van Istennek, a kapott gólhoz pedig – ami után az ellenfél játékosa veti a keresztet – nincs. Az Eb előtt határozatot hoztak arról, hogy csak a csapatkapitány reklamálhat, a többieknek ezért sárga lap jár. Csodálkoztam volna, ha ezt a határozatot be lehetett volna tartatni.

A labdarúgás ugyanis egyedülálló abban a tekintetben is, hogy a bírói ítéletek elleni tiltakozás nem szórványos, hanem általános és folyamatos gyakorlat, lényegében automatizmus. (Egy Amerikában élt barátom szerint ez a baseballban is így van, de ezt nem tudom, mert az a sportág kiesik az érdeklődési körömből.) Egy ilyen gyakorlatnak kell, hogy legyen valamilyen funkcionális magyarázata, miután közvetlen eredménye soha nincs, és nem is lehet. Magyarázható azzal is, hogy a bíró későbbi döntéseire kívánnak hatást gyakorolni. De a legfontosabb ok alighanem az, hogy a szurkolótáborukat kívánják megerősíteni abban, hogy itt a csapatukkal szemben igazságtalan döntés született. A pályán folyó reklamálás mögött ugyanis ott van a lelátók őrjöngve elégedetlenkedő tömege. A bíró a balsors része, aki az igazságos eredményt, azt, amit a csapat valójában megérdemel, meg tudja változtatni. Nincs még egy sportág, amelyben a bírói ítéletek legitimitása ilyen gyenge lenne. (Elnézést, ha a baseball is ilyen.)

Ráadásul vannak is olyan tényezők, amelyek a bírói ítéletek hitelét kikezdik. A tizenhatoson belül más a tűréshatár, mint azon kívül. Ezt egyrészt mindenki elfogadja, mert, ha nem így lenne, tizenegyesek tömege döntené el a mérkőzéseket. De mivel ily módon a tűréshatár lehetővé teszi az önkényes ítéletet – videóbírók esetében is –, a meccsdöntő tizenegyesek az esetek igen nagy részében megkérdőjelezhetők. Ha a sportcsatornák szakértőinek körében is eltérnek a vélemények, akkor a közvetlenül érintettek körében végképp. Még a szabályok is olyanok, hogy sokszor azért a kezezésért is tizenegyest jár, amelyet a kötelességét teljesítő védő el sem tudott kerülni.

Ha az egyik csapat nyolc sárga lapot kap, a másik kettőt, de azt ugyanaz a játékosa, akkor a negyedannyi, súlyos szabálytalanságot elkövető csapat döntő jelentőségű hátrányba kerül.

A játékidő megállapítása is a labdarúgásban a legönkényesebb. A kosárlabdában, amerikaifociban, vízilabdában, jégkorongban tiszta időt mérnek. A kézilabdában nem, de ott is van mód az óra megállítására. Carlo Ancelotti mester a viharos véget ért Valencia–Real Madrid-meccs után azt nyilatkozta, hogy a fociban is be kellene vezetni a tiszta játékidőt.

A szurkolók jelentős része – és ezen egy-egy ország, nemzet, város, politikai közösség jelentős részét kell érteni – nem egy sporteseményt, hanem egy politikai-történelmi csatát kíván – legalábbis szimbolikusan, érzelmileg – megnyerni.

Erre alkalmasak a labdarúgó-mérkőzések, amelyek eredményét nemcsak – tán nem is elsősorban – sportteljesítménynek, hanem egy dráma végkifejletének lehet tekinteni.

A szurkolóközösség, nemcsak a helyszínen jelen lévő ezrek-tízezrek, hanem a tévék, a kivetítők előtt ülő százezrek és milliók sorsuk alakulásáért szurkolnak. Már legalábbis éppen elég jelentős részük. Vannak közvetlen csaták és általánosabbak. Amikor például szlovák és magyar csapatok mögött magyargyűlölő szlovák és szlovákgyűlölő magyar szurkolók álltak szemben egymással Dunaszerdahelyen, az közvetlen csata volt, s a magyar szurkoló, a szlovák rendőr közvetlenül is a csata résztvevőjének tekinthette magát. Miként a Ferencváros és az Újpest garázdái is a futballpálya csatáját folytatják az utcán.

De nincs olyan meccs, amely ne lenne része a szimbolikus háborúnak, mert ha az ellenfelek között éppen nincs is a történelmi-politikai térből átvehető konfliktus, akkor is a csapatok által képviselt közösség erejéről, a világ erőviszonyaiban elfoglalt helyéről szól a mese.

A Horvátország–Albánia-mérkőzésen mindkét szurkolótábor a szerbek megölésére buzdított, holott Szerbia egy másik csoportból esett ki. Koszovó pedig, melynek létezéshez való jogát a szerb szurkolók tagadták hevesen, nem is volt jelen.

Ahhoz, hogy büdös román vagy cigány legyen, aki „nem forog”, nem kell a pályára se román, se cigány.

Volt egyszer szerencsém abban a metrókocsiban utazni, ahová ferencvárosi és diósgyőri szurkolók áramlottak be egy bajnoki meccsről. Kivörösödött képpel ordították egymásnak, hogy „budapesti/miskolci cigányok, b*sszátok az anyátok, minden pesti/miskolci rohadt cigány”. Nagyon kevésen múlott, hogy nem lett ebből tömegverekedés, mindenesetre egybeesett a cigányozók és a lecigányozottak csoportja mindkét oldalon, s ennek a kölcsönös és általános gyakorlatnak természetesen a jelen nem lévő cigányok magyarországi helyzetére van leginkább hatása. Mindkét fél abban a tudatban cigányozott, hogy a maga helyzetéből tudhatta, hogy mindenki lecigányozható származásától függetlenül.

A szurkolótáboroknak persze vannak keményebb és puhább, szélsőségesebb és moderáltabb rétegeik, de

minden szörnyűség a foci politikai-történelmi közüggyé emeléséből következik. Mindenki felelős, aki ebben részes.

Remekül lehet drukkolni csapatoknak, sportolóknak anélkül, hogy bármi közünk lenne bármilyen politikai, nemzeti tartalomhoz, amelyet hozzájuk lehet kötni. A globalizáció a nagyvilágban szétszórt szurkolótáborokat teremt, melyek jelentős részének semmi köze semmilyen pótháborús téthez. Részemről például kiválóan tudok drukkolni a Barcelonának az Español ellen is (már amikor ez utóbbi is az első osztályban játszik), miközben a katalán függetlenségi törekvések ügyében sokkal közelebb áll hozzám az Español szurkolótáborára jellemző nézet, mint a Barcelonáéra jellemző.

Mindenki jó ügyet szolgál, aki megpróbálja lebontani azt a világméretű történelmi-politikai hisztériát, ami a labdarúgásra ráépül, és mindenki rossz ügyet szolgál, aki az ellenkezőjét teszi.