hvg360.hu, 2024. június 30.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Éppúgy múlik és telik a mindigmás, éppúgy pusmorognak egymással a hullámok, a bólogató halászcsónakok, éppúgy úsznak be a látóterembe és tűnnek ki onnan a távoli nagy hajók és a kisebb-nagyobb közeli hajócskák, mint 16 éve, mikor először voltunk Korculán. Tárgyam tehát adja magát, sőt kapóra jön, nincs látvány, nincs fenomén, ami alkalmasabb lenne egy öt éves széria befejezésére, mint a tenger.
Közelebbről az Adriai tenger, ami Braudel, a nagy francia történész szerint csupán egy öble a Földközi-tengernek, mely maga is, hát, közepes melléktenger, legyen bár viszonylag hosszú, múltjára nézve pedig igen gazdag. E tenger horvát oldala hatezer kilométernyi vízpart, páratlan kőcsipkézet, cakkanália, beleértve a zátonyokat, szigeteket, köztük Korcula szigetét, s a kisebb-nagyobb sziklás öblöket, például a szeszélyes alakú brnai öblöt, ahonnét, az öböl két ága közti félsziget egyik teraszáról van szerencsénk nézni a vizet.
Hogy az elmúlt héten ezen a búcsútárcán járt volna az eszem, nem mondanám. Persze ott volt a látóterem peremén — a tenger és a nyár mint látótér–, hogy meg kell írnom, amihez, így szokott ez lenni, nem igazán fűlik a fogam. Aztán megírom, lassabban mint kéne, s vasárnap estére, mire elküldöm, nem bánom, hogy megírtam. Ha nincs Nagy Iván Zsoltnak 2019 őszén ez a teherbíró, hosszútávú ötlete (amiért itt is köszönet jár), úgy ez a kötetnyi tárca, publicisztika, kispróza, “elegyes írás”, nem született volna meg, legalábbis nem így. Hogy az igen tisztelt kollegáim, akik folytatják a sorozatot, miként vannak ezzel, nem tudom. Az a gyanúm, pont úgy, ahogy én.
Dühöngő pont a pánik kapufája, írom le, mint egy verssort, hogy már az elején letudjam a szavaimat, végtére is ez volt az egyetlen játékszabály. Leírom továbbá a kerékkötőt, akiről így vagy úgy aránytalanul sok szót ejtettem az elmúlt öt év alatt, s aki most megint Európa főnökeként tetszeleghet mindazon rajongók előtt, akik a viccek agresszív kismalacára messiásként tekintenek (Istenem, Messi!). Kíváncsi lennék, az eljövendett új megváltóról – nem lehetetlen, hogy a következő miniszterelnökről – mit gondolnak. Alighanem azt, hogy végképp leleplezte magát, mikor antikrisztusként, állítólag, egy provokátor telefonját beledobta a Dunába, mely stikli igen legényes cselekedet, ha a mi kutyánk kölyke teszi, viszont ha a másé, pláne volt mikutyánké, akkor elmebaj. Én súlyos hibának mondanám, a sokadiknak, de úgy látszik, a hiba poétikája, nemcsak az irodalomban, a politikai píárban is működik, bár rendszert nem hiszem, hogy lehetne rá építeni.
A brüsszeli kerék roppant türelmes különben, Őtényezősége nem is érti, illetve érti, töketlenek, le kell őket váltani. Lehetőleg már ma déltől – a dátumot a berlini fal leomlásával együtt fogják emlegetni –, mikor az európai politika új korszakába lép, és összeáll az Osztrák Szabadságpártból, Babis cseh ANO-jából s a Fideszből a Patrióta Európáért pártszövetség, természetesen az ő vezetésével : “ha a kötő kerék leend, az a kerék máskép menend” – ahogy a hajdani kurucnótában áll vagy állhatna.
Reggel még minden eléggé egyszerűnek tűnik, egy bekezdés, egy karcolat, egy regény, az ember kiteszi a laptopját a teraszra, s az szépen megtelik fénnyel, meleggel, odavaló mondattal. Írd meg helyettem, mondom a gépnek, eléggé be vagy dresszírozva. De az csak fúj egyet, tényleg nagyon meleg van, legyint, kapaszkodik föl a netre, levegőlétra, pókexpedíció, a wifi mint a pókfonál. Ezt, hogy pókfonál, a vékony, szakadékony hálóról nagyjából annyiszor írtam le, ahányszor a tengerről írtam, a szó minden ízében kapcsolódik a nyárhoz, fényes törékenység, nyálidő. Kabócavarrodák, megannyi szorgos fénydalárda.
Amit aztán találok a neten, mármint tartalmat, történést, a valóság visszfényét mint valóságot, nem tesz jókedvűvé, igaz, rosszkedvűvé sem, leginkább egykedvű vagyok, ez se kevés, s hogy az e heti szavaimat nem fűzöm ki egyenként, hanem szinte kommentár nélkül egymás mellé teszem őket, mint cipőket a lábtörlő mellé, az pontosan jelzi, jobb, ha abbahagyom ezt az énhetemezést.
Az első alkalommal, bevezetésképpen azt írtam, hogy minden hét különös, sűrű, sokféle, szívbe markoló, leverő, felemelő, megdöbbentő, de hát az élet mikor nem? Égásta hét, ez a fura összetétel járt a fejemben, meg József Attila is eszembe jutott, “a hetedik te magad légy”, még el is ragoztam annó, énhetem, énheted, énheti, énhetünk, énhettek, énhetnek, minden névszónak jót tesz az igeragozás, dolgoznak az ízületei, ropog, sajgat a rutin, felsejlenek új lehetőségek, igaz, ezekből végtelen számú van.
Nem sok, nem kevés, csupán végtelen.
Elnézve a hullámzás monoton egyszeriségét, az ember másként vélekedik az ismétlődésről, a tágas tér, mintha az időn is tágítana, benne a kevéssel, a semmis kis időtávval, ami az embernek adatik. Ebből dolgozom, nem mintha leírható volna, a tenger nem leírható, noha könyvtárakat, múzeumokat tölt meg az ábrázolása, a vele való gyönyörűséges viaskodás, amit persze értelmetlennek nem mondanék. Hogy ebben mennyi a giccs? Nyilván a zöm, ahol a hübrisz önelégült mosolya eltörli a köteles alázatot, de mi mást érdemes leírni harmadszorra és sokadszorra, vállalva az ismétlés ódiumát?
A brnai öböl délre nyíló száján át messze ellátni. Jobbra, nyugat felé, még szinte az öbölben négy egymást takaró kicsi sziget, négy zöld kúpocska. Délebbre és távolabbra Susac, a hajdani Sansego lebeg a párában, s egészen délre látni egy darabot Lastovo szigetéből, alkonyatkor ideragyog a parti sziklák szegélye. Tán nem is természetes szegély, inkább egy bányamarta fogsor, lélegzetelállítóan rózsaszín. Hatalmas drótokkal, mint a sajtot, szeletelték hajdan a márványbányászok a követ, szállt a magasságos rózsaszín angyalpor, aztán a tüdejük egy idő után csak feketére váltott, s hullottak bele a tengerbe, megannyi görbedt muszáj-Ikarus.
Vasárnap délután, egy óra múlva kezdődik az Anglia-Szlovákia meccs. Fölpillantok ebből a szövegből, most elképesztően kék a tenger, Isten hullámzó tenyere, a különféle színtanok ezt hívják ciánkéknek. Mire leírnám, már zöld, palackzöld, kéregzöld, fenyőzöld, de hát mi az, hogy zöld, vagy hogy kék, a mágikus azúrról, a fény örökös regényhőséről nem is beszélve, hiszen a tengernek nem színe van, hanem -maradjon abba, akadjon fönn itt a mondat amivel be is fejezem az énhetezést, üdvözlet és köszönet az olvasónak.