Rohanunk a forradalomba

A 2024-es európai parlamenti választás (és az azzal egyidejű magyar önkormányzati választás) esélyeit latolgató véleménycikke (hvg.hu, jún. 8.) fölé Tölgyessy Péter Ady versének címét írta: Rohanunk a forradalomba. A vers címét és a cikk címét csak a címet követő írásjel különbözteti meg egymástól. Ady nem kapcsolt írásjelet hozzá, Tölgyessy ellenben kérdőjelet írt utána. A címet követő kérdőjel két dolgot jelölhet: 1. Valóban rohanunk-e a forradalomba? 2. A forradalom, amelybe rohanunk, az Ady által elképzelt, remélt forradalom-e? A verset Ady 1912. június 9-én írta, és Garami Ernőnek küldte el. Előzménye a május 23-i tömegtüntetés volt, amelyet a szociáldemokrata párt kezdeményezett a választójog kiterjesztése érdekében. Magyarországon a választójogot merev szabályok korlátozták, a felnőtt lakosságnak mindössze hat százaléka rendelkezett szavazati joggal, a szavazati jogot vagyoni és iskolázottsági feltételekhez kötötték, a nőknek egyáltalán nem volt szavazati joguk. A bismarcki Németországban ennél sokkal nagyvonalúbban állapították meg a választójog gyakorlásának feltételeit. A Német Birodalomban minden nagykorú német férfi rendelkezett szavazati joggal.

Vérvörös csütörtök

A vers megírásának közvetlen előzménye az volt, hogy az előző napon Tisza Istvánt választották meg az Országgyűlés elnökévé. Tisza – tekintettel arra, hogy az ország lakosságának mintegy fele nem magyar nemzetiségű volt – ellenezte a választójog kiterjesztését. Másnapra a Szociáldemokrata Párt tüntetést hirdetett a választójog ügyében. A rendőrség a munkáskerületekből a Parlament elé vonuló tömeget feltartóztatta, az összecsapásnak hat halálos áldozata volt, több százan megsebesültek, több száz tüntetőt őrizetbe vettek. Adyn kívül a tüntetők ügye mellé állt Babits, Kaffka Margit, Kassák Lajos is részt vett a tüntetésben. Garami Ernő, akinek Ady elküldte a versét, a Népszava főszerkesztője volt, a szociáldemokrácia meghatározó vezetője. Egyike azoknak, akik a kommunista párt megalakulása után a leghevesebben ellenezték a két munkáspárt közeledését. Amikor a két párt Magyarországi Szocialista Párt néven 1919. március 21-én egyesült, Garami telefonon jelentette be a pártvezetésnek, hogy kilép a pártból, amely kihagyta nevéből a demokrata szót.

Orbán Viktor negyedik kétharmada

Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy Tölgyessy a rendszerváltás két évében, 1989–1990-ben a társadalmi mozgalomból párttá alakuló Szabad Demokraták Szövetségének egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb politikai vezetője volt. A frakcióvezetői megbízásától puccsszerűen megfosztott, majd a pártból is kiszorított politikus pártelnöki évének lejárta után csak „politológusként”, politikai elemzőként kaphatott szerepet a politikai életben, megszólalásait a csendes elismerés mellett sokszor látványos felháborodás követte. Helyzete leginkább a száműzött Trockijéra emlékeztetett: ha az SZDSZ vezetői közül ellenfeleinek lett volna a Sztálinéhoz hasonló hatalma (és sztálini gátlástalansága), akkor lehet, hogy Tölgyessy is jégcsákánnyal végrehajtott merénylet áldozataként végezte volna. Nekem – talán dicsekvés nélkül állíthatom – jelentős szerepem volt abban, hogy Tölgyessy az SZDSZ politikusa, majd pedig a párt parlamenti frakciójának a vezetője lett, így semmi meglepő nincs abban, hogy általában egyetértettem politológusi helyzetértékeléseivel, és tiltakoztam az ellen, hogy véleményét az állítólag szövetséges DK részéről gyalázkodó kórus fogadta. Ha mostani helyzetértékelését a szokásosnál sommásabban bírálom, annak nem az az oka, hogy politikai véleményünk megváltozott, hanem az, hogy Tölgyessy az elemzését a választást megelőző napokban tette közzé, én pedig a választást követő reggel néztem meg az ismertté váló eredményeket, és a hazai választói magatartásról a szokásos baloldali véleménynél jobb véleményem alakult ki.

„Nem kétséges: Magyar Pétert régóta ápolt bosszúvágya hajtotta a színre lépésre” – írja Tölgyessy. A bosszúvágy nem pozitív motiváció, a bosszúvágy magánérzelem, amely kevés ahhoz, hogy a választópolgárok tömegeit állásfoglalásra késztesse. Ugyanakkor – írja Tölgyessy – „Magyar Péter megszólalása találkozott sok százezernyi állampolgár vágyakozásával”. A járvány elmúltával továbbra sincs érdemi növekedés, a gazdaság mutatói a térségbeli átlag alá süllyedtek. Választási kényszer jött létre: az USA vagy Kína és Oroszország. A kettő együtt nem megy.

Magyar Péter „két esztendőre bekerül az ellenzéki ingoványba”, aggódott Tölgyessy Péter. Kételyeiket fogalmazták meg a különböző közvélemény-kutató intézetek politológus elemzői, akik a Republikon Intézet által kezdeményezett vitán mondták el a véleményüket. Ekkor, június 12-én, szerdai napon az európai parlamenti választás és a hazai önkormányzati választás főbb eredményei már ismertek voltak, sőt azt is tudni lehetett, hogy két napon belül Budapestre érkezik Manfred Weber, az Európai Parlament legnagyobb pártjának a frakcióvezetője: azért jön, hogy tárgyaljon Magyar Péterrel a Tisza Párt felvételéről a mérsékelten jobboldali és óvatosan konzervatív Európai Néppártba. Abba a pártba, amelynek a közelmúltig fontos tagja volt az Orbán Viktor vezette Fidesz. A politológusok sorra vették, hogy mi mindenben különbözik a Néppárt álláspontja Magyar Péter álláspontjától, és hamarosan egyetértettek abban, hogy Weber budapesti látogatása csak azt jelenti, hogy a Néppárt tagjelöltként, próbaidőre veszi fel Magyar Péter pártját, a végleges felvételről, ha egyáltalán sor kerül rá, majd a próbaidő letelte után dönt a párt. Ebben a véleményben nyilván benne volt a hazai politizáló közvéleményben általános nézet, hogy az nem lehet, hogy ez a szinte az ismeretlenségből felbukkant fiatalember veszélyeztesse Orbán Viktor hatalmát, amelyről az elemzők megmondták, hogy azt csak nagy nemzetközi politikai változások ingathatják meg: Orbán hatalma a hazai küzdőtérben nem dönthető meg. Volt azonban egy pillanat, amely a makacs kétkedőket is megingatta. Semjén Zsolt a szemébe mondta Webernek, hogy Magyar Péter felvétele esetén a magyar kereszténydemokraták is elhagyják a Néppártot. Aztán azt kellett észlelnie, hogy Manfred Weber az illő riadalom helyett elégedetten helyesli az alig létező párt vezérének közlését. Politikusi és újságírói életem során, az életemnek abban a részében, amely túlnyomónak mondható, nem először tapasztalom, hogy a „nép”, az egyszerű választó okosabb, mint a maga okosságában ritkán kételkedő értelmiség. A masszív kormányzati propaganda ellenére a szavazók, úgy tűnik e pillanatban, okosan, differenciáltan szavaztak. Mindenesetre okosabban, mint a francia szavazók, akik Marine Le Penre szavaztak, és most antifasiszta tüntetéseken próbálják semmissé tenni elhamarkodott döntésüket.

Az önkormányzati választások eredményei még inkább ráerősítettek arra, hogy a Fidesz tévesen képzelte magát a választás biztos nyertesének. Orbán Viktor úgy gondolta, hogy Szentkirályi Alexandra visszaléptetése népszavazássá változtatja Karácsony Gergely és Vitézy Dávid párviadalát. Ez így is történt. Csakhogy a népszavazást Karácsony nyerte meg. Igaz, nagyon csekély többséggel, de a jelentéktelen különbség azt a feltételezést támasztotta alá, hogy a kormányoldal ismét csalással próbálta bizonyítani többségét, ahogy 1989-ben, a négyigenes népszavazáskor tette volna, ha meri.

Akkor az eső egy napon át útját állta, hogy néhány Budapest környéki településen összeszámolják a pár ezer maradék szavazatot. Így – bár a szavazás a hétfőre virradó éjszaka véget ért – eredményhirdetésre, Pozsgay vereségének elismerésére csak kedden került sor. Kedden délelőtt összetalálkoztam a gépi szavazatszámlálás egyik technikai munkatársával. Én nem ismertem őt, máig sem tudom, hogy hívják, ő azonban megismert, hiszen akkoriban még elég gyakran szerepeltem a tévében, és azt is tudta, hogy odaadó híve voltam a népszavazásnak. Hatezer szavazatot könnyű lett volna úgy átrendezni, hogy Pozsgayé legyen a győzelem. Ezen vitatkoztak hétfő estig, ezért húzódott át az eredményhirdetés keddre, nem az eső miatt. De nem merték megtenni, mert úgy hírlett, hogy az SZDSZ meg a Fidesz emberei a titkosszolgálatokba is beépültek, és ha csalni próbálnak, azt nyomban leleplezik. Kis híján elszóltam magam, hogy a beépülés a titkosszolgálatba legenda, amely csak arra szolgált, hogy a két radikális rendszerváltó párt veszedelmes hatalmát igazolja. Szerencsére még időben észbe kaptam, nem szóltam egy szót sem. A titkosszolgálat (és az állampárt vezetése) pedig elhitte a maga gyártotta legendát. Így a négyigenes népszavazásba nemcsak Pozsgay Imre bukott bele, hanem a világkommunizmus is, amelynek valójában már 1917 novemberében meg kellett volna buknia.

Cikke végén Tölgyessy Péter elismeri, a pedofilbotrány ügyetlen kezelése azt jelzi, hogy Orbán elvesztette az eddig kiválóan működő képességét a magyar társadalom gondjainak és igényeinek a felismerésére. Ugyanakkor elismeréssel ír Magyar Péter tanulékonyságáról. Ez a kettő együtt ellentmond az elemzés végső következtetésének. Aligha következik be az, hogy Magyar Péter belesüllyed a baloldali pártok reménytelen torzsalkodásába.

Ha Magyar Péter valóban elnyeri a helyét az Európai Parlament legnagyobb pártcsaládjában, a mérsékelten jobboldali Európai Néppártban, akkor voltaképpen kimondható, hogy a 2024-es választás magyarországi nyertese Magyar Péter. Vele szemben a szélsőjobboldali pártok körében a helyét kereső Fidesz az európai parlamenti választásnak inkább a vesztese. A vereség beismeréséhez nincs is szükség további kudarcokra. Hamarosan kimondható, hogy Orbán kicsöppent az európai politika fontos politikusai közül. Nála rosszabbul csak a baloldali törmelékpártok szerepeltek, amelyek tarkabarka koalíciókban, több helyen a Mi Hazánkkal társulva küzdenek a túlélésért. Holott az évek óta az egykor fideszes fellegvárnak számító Hódmezővásárhely polgármestere most, a kíméletlen ellenszélben ismét megnyerte a polgármester-választást, és bebizonyította, ha a városvezető nem lop, akkor eladósodás nélkül fejleszthető a közlekedés, rendbe hozhatók az omladozó épületek. Márki-Zay Péter és Botka László (Szeged) sikere az ellenzéki politika igazát bizonyítja az ország két nagyvárosában.

Lisszabonban, Thomas Mann nyomában 

1994-ben, amikor az első szabad választást követő négyéves parlamenti ciklus lezárult, én pedig javában azon dolgoztam, hogy másodszor is képviselő lehessek, kiderült, hogy a feleségem, a három kamaszkorú gyermekünk édesanyja, súlyosan beteg. Több orvost is felkerestünk, de végül nem áltathattuk magunkat: tudomásul kellett vennünk, hogy Évának, aki ekkor még csak 46 éves volt, petefészekrákja van. A műtétre májusban került sor, éppen azon a napon, amikor megkaptam az értesítést, hogy ismét képviselő lettem. Aztán az is kiderült, hogy egy második műtétre is szükség lesz. Egy ismerősöm rábeszélt, hogy keressem meg Ungár László doktort, ő a legjobb nőgyógyászati sebész. Megkerestem, vállalta a műtétet. Reménykedni kezdtünk, hátha ez a második műtét a gyógyulást is meghozza. Éva a kórházban Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regényét olvasta, amelynek második fele Portugáliában, Lisszabonban játszódik. A műtét után Éva sokkal jobban érezte magát. Elszántan készültünk az útra. Ungár doktor azonban óvatosabb volt. – Ez egy nagy műtét volt – mondta –, várjon még az utazással fél évet. Ha a javulás folytatódik, akkor elmehet. Most még azonban nem tanácsolnám. – Hamar rá kellett azonban jönnünk, hogy az eltiltás a portugáliai úttól végleges. A kórházból Évát hamar kiengedték, de azzal, hogy otthon is ápolásra, felügyeletre szorul. Két nővér járt hozzá a gyógyíthatatlan betegek hospice-szolgálatától. Állapota azonban mind rosszabbra fordult, 1997 nyarán meghalt.

Egy-két évvel később felvetődött, hogy valaki mással utazzam el Lisszabonba, de ezt nem akartam megtenni. Az Egy szélhámos vallomásai voltaképpen paródia: Thomas Mann a saját életművét parodizálja ezzel az élete végén írt regénnyel. A szélhámos Felix Krull szerelmi kalandja a gazdag francia asszonnyal a Varázshegy szerelmi vonalát, Hans Castorp és Mme Chauchat szerelmét parodizálja, Krull látogatása a portugál királynál a József és testvérei jelenetére utal: az álma jelentését kutató fáraó az álomfejtő Józseftől várja rejtélyes álma megfejtését. Fanni lányom született amerikai férje azt mondta, nem is gondolta, hogy Thomas Mann ilyen mulatságos regényt is tudott írni. A lányaim, Fanni és Sári tudták, hogy életemből hiányzik az elmaradt portugáliai utazás, és elhatározták, hogy a 85. születésnapom alkalmából meglepnek egy portugáliai úttal. Amikor a repülőjegyeket lefoglalták, még nem értesültek az európai parlamenti szavazás napjáról. Így a lisszaboni magyar követségre mentünk szavazni, ott azonban az önkormányzati választáson nem szavazhattunk. Az önkormányzati képviselőjére mindenki csak a saját választókerületében voksolhat. Az európai parlamenti választás azonban Portugáliában is fontos esemény volt, így a választás hangulatából átélhettem valamennyit.

Az útra két könyvet vittem magammal: Thomas Mann regényét, amelyet szinte kívülről tudtam, és a portugál irodalomnak a XVI. században írt klasszikusát, Luís de Camões verses regényét a nagy hajós, Vasco de Gama indiai útjáról. A lányaim azt is megszervezték, hogy egy, a volt portugál gyarmatról, Angolából származó idegenvezető vigyen végig a tuk-tuknak nevezett járművével Lisszabon nevezetességein. Szóba hoztam a Vasco de Gamáról szóló művet, amely magyarul is olvasható. Évek óta kalauzol külföldieket, mondta az angolul kiválóan beszélő fiatalember, de én vagyok az első, aki szóba hozta az ötszáz évvel ezelőtt írt portugál klasszikust. Ekkor figyeltem fel arra, hogy Lisszabonban milyen békésen élnek együtt a különböző népek: feketék, fehérek, barnák, és sehol a nyomát se láttam idegenkedésnek.

1990-ben, amikor pártom, a Szabad Demokraták Szövetsége még a parlament második legnagyobb pártja volt, én pedig e párt egyik alapítója, viszonylag gyakran kellett részt vennem protokolláris eseményeken. Egy alkalommal együtt ebédeltem Portugália köztársasági elnökével, egy szociáldemokrata politikussal, aki Salazar diktatúrájának évtizedei alatt emigrációban élt külföldön. Gyakran össze szokták hasonlítani Portugália és Magyarország helyzetét, hisz mindkét ország a diktatúra hosszú korszaka után állította helyre a demokráciát. Ne higgyen nekik, mondta az elnök. Portugáliának csak az alkotmányos politikai rendszert kell helyreállítania. Magyarországon ellenben a kommunizmus az egész társadalmat átszervezte. Innen visszatérni a normalitás állapotába sokkal nehezebb, mint a politikai rendszert helyrehozni. Azóta tudom, hogy Mário Soaresnek tökéletesen igaza volt. Magyarországnak agresszív akadályozók ellenében kell visszatalálnia a demokrácia útjára. Ez a feladat sokkal nehezebb, mint Portugáliáé volt. Este felültem a budapesti repülőgépre, a hosszúra nyúló úton a választási eredményeket próbáltam értelmezni. Ennek a féloldalasra sikerült töprengésnek az eredménye ez a cikk. Közben pedig visszavágyom Portugáliába, hiszen a városból, az épületekből, a tengerből alig láttam valamit.