Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 26. szám, 2024. június 28.
SZÉKY JÁNOS
Vannak fontossági sorrendek, egészséges országban például a kormányzati munka két legfontosabb területe a gazdaság- és a külpolitika. A kormány szurkolói ennek jegyében két hírnek örülhettek június közepe óta.
Az egyik, hogy az Eurostat legújabb jelentése szerint Bulgária is megelőzte Magyarországot a háztartások tényleges fogyasztásának listáján, a magyarok tehát átlagosan a legszegényebbek az Európai Unióban. (Mindez úgy, hogy az államadósság nálunk 76, a bolgároknál 33 százalék, az állami kiadások aránya pedig nemhogy a bolgárnál, de még a németnél és a svédnél is nagyobb, azaz elvileg az adófizetők és a külföldi hitelezők/segítségnyújtók világsok pénze szóratik ki az ablakon.)
A másik hírcsomag lapzártáig legérdekesebb darabja az, hogy az EU talált egy jogi kiskaput, amivel megkerülheti Magyarország vétóját az Ukrajnának szánt fegyvervásárlásban, ezzel összefüggésben jegyezte meg Josep Borrell, hogy az egész azt mutatja, milyen szoros a kapcsolat Budapest és Moszkva között. Korábban Giorgia Meloni olasz miniszterelnök hasonló meggondolásból, könnyed eleganciával utasította vissza Orbánt, aki bevitte volna a Fideszt az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciójába (ráadásul nyíltan vállalja a szerepet, hogy a konkurens Kína eladósodott, azaz lekötelezett kereskedelmi ügynöke legyen az európai piacon).
„Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” – figyelmeztette Orbán Viktor a külföldi diplomatákat 2011-ben, és kövessük intését mi is. Mond mindenfélét, de Magyarországból mostanra az Európai Unió szegényházát csinálta, a nemzetközi színtéren pedig szégyellni való rongyot.
Egészséges országban ez annyit jelentene, hogy a kormányzás totális csőd. Egészséges (= demokratikus) országban a kormány belebukna. Magyarországon lényegében meg se kottyan. Az első olyan országos választáson, június 9-én, ahol a publikum értékelhette a kormányzat aktuális teljesítményét, a Fidesz–KDNP tizenkét százalékkal több szavazatot kapott, mint 2019-ben, és arányos rendszerben több mandátumot szerzett, mint az ellenzék együttvéve. Ez az eredmény országgyűlési választáson elég volna az újabb kétharmadhoz. Nemcsak a Nézőpont Intézet mondja, hanem tény, utána lehet számolni.
De abban az elméleti esetben, ha a magyar közvélemény kellően nagy százaléka érzékelné is, hogy mennyire pocsék a kormányzás, vezethetne vajon az a kormány bukásához? Hát nem. Először is, mert Magyarországon sem a közvélemény, sem a többi párt, sem pedig a saját párt konkurens tényezői nem kényszeríthetnék a kormányfőt arra, hogy lemondjon. A közvélemény olyan mélységig van manipulálva, amilyen demokráciában nem lehetséges; a parlamenti ellenzék tehetetlen statiszta egy csicsás díszletben; a kormányzó párt meg vezérelvű, s a vezér gondoskodott róla, hogy ne legyen semmilyen, saját támogatással bíró konkurenciája. Különben miért is lenne, ha a vezető klikk a maga – kit érdekel az ország? – szempontjából sikert sikerre halmoz. Konkrétan: mivel Orbán Viktor célja a hatalom szilárd megtartása és a vagyonfelhalmozás, és ezt nem veszélyezteti az ég egy világon semmi, nincs oka rá, hogy olyan apró működési zavarok miatt lemondjon, mint a nép anyagi tengődése és az ország förtelmes erkölcsi lerongyolódása. (A szellemi lerongyolódás egyenesen a hasznára van a vezetőnek.) Előrehozott választásoknak az ő szemszögéből semmi értelme, kivárhatja 2026-ot, és mivel a választási törvény kétharmados, neki pedig kétharmada van, még idejében úgy módosíthatja a szabályokat, hogy azok neki kedvezzenek. Az ellenzék meg tehet neki egy szívességet, ahogy a múltkor is tett, amikor zokszó nélkül elfogadta a 2020. decemberi törvénymódosítást, és a következő tizenöt hónapban ehhez igazította cselekvését, összefogott mindenben és mindenáron, a pártok feladták párt mivoltukat, hozzájárulva saját tönkretételükhöz.
E művelet eredménye meg is mutatkozott a mostani EP-választásokon. A kormány semmilyen hibás, sőt bűnös szakpolitikába nem tud belebukni, mert ilyen a rendszer. Ez két különböző dolog. A mindenkori ellenzéknek azonban régóta nincs semmilyen mondanivalója a politikai rendszerről, de a kormányzás olyan területeiről is, mint a gazdaság- vagy a külpolitika, csak harmadsorban beszélnek, mert az ilyesmi „nem érdekli az embereket”, sőt, „nem ezek a fontos dolgok”. Láthatóan hatalmas sikereket értek el ezzel az okos stratégiával. Mondandójuk arra a tételre egyszerűsödött, hogy Orbánnal szemben ők a Nemorbán, és ha Orbánt legyőzik a választásokon, akkor minden jóra fordul. Nem győzték le, s az egyre megalázóbb vereségekből sem tanultak. Most a másik táborból jelentkezett valaki, aki sokkal hatásosabban tudja eljátszani a Nemorbán szerepét. Legalábbis tudta eddig, de hát az emberi teljesítőképességnek is vannak határai, senki nincs teflonból, a közösségi média korában pláne nem. Továbbá nincs bizonyíték arra, hogy Magyar Péter és a pártja akár az egyszerű mandátumtöbbséghez szükséges számú szavazatot tudna elhódítani a Fidesztől (a jelenlegi szabályok szerint ehhez összesen 52-53 százalék kellene, de ki tudja, hogyan módosulnak a szabályok a hátralévő két évben). Annyi történt, hogy az új szereplő nagyrészt fölöslegessé tette a baloldali pártokat mint Nemorbánt.
Ami a legfontosabb és legsajnálatosabb: sem Magyar Péter szövegeiből, sem a hívek megnyilvánulásaiból nem derül ki, hogy tisztában lennének a rendszer és a kormány, a rendszerváltás és a kormányváltás fogalma közti különbséggel. Álmodoznak arról, mi lesz, ha a Tisza Párt megnyeri a választást. Akkor aztán minden jóra fordul (a „minden” rendszerint az oktatás, egészségügy, igazságügy hármasát jelenti). De fel sem ködlik, hogy a rendszer ettől még nem fog megváltozni. És fordítva: a dolog Magyarországon odáig fajult, hogy egy nagy különbségű választási győzelemhez már eleve a rendszer megváltoztatása kell. Avagy, hogy ne zökkenjen vissza minden a régi kátyúba, konkrét elképzelések az új, másfajta politikai, gazdasági, társadalmi szerkezetről. Ami nem azonos az oktatás és egészségügy – mégoly szükséges – rendbetételével, sem a korrupcióban bűnösök felelősségre vonásával. Egy kicsit ’89 nyarára emlékeztet a hangulat, amikor sokan érezték, hogy valami más kéne, de – az utólagos legendákkal ellentétben – az MSZMP volt messze a legnépszerűbb párt, mivel a nagy többség nem akart gyökeres változást a rendszerben, netán félt is tőle. „Nem érdekelte az embereket.”
Kár, hogy a legendagyártást nem számítják bele a GDP-be, abban jól állnánk.