A jövő század reménye

Általános választójogon alapuló demokrácia hosszabb távon akkor működőképes, ha a választópolgárok megbízható többsége legalább hosszabb távon, legalább tendenciájában racionális döntéseket hoz. A jólét, a biztonság és a jó társadalmi közérzet szempontja szerint racionális döntéseket. Olyanokat, amelyek hosszú távon és globális léptékben is racionálisak.

A világi szempontok szerinti racionalitás uralma a felvilágosodás eszménye. Ennek az eszménynek a megközelítési kísérlete lehet totalitárius és demokratikus. A totalitárius kísérlet általában erőszakkal létrehozott és mindenképp erőszakkal fenntartott központi teljhatalommal, a demokratikus pedig az állampolgári közösség által szabad választásokon meghatározott időre kijelölt és törvényekkel korlátozott hatalommal próbálja a racionalitás uralmát megközelíteni.

A kétféle kísérlet a második világháború utáni évtizedekben párhuzamosan zajlott, és a totalitárius kísérlet látványos és egyértelmű kudarcával végződött. Volt összehasonlítási alap, amely a demokratikus kísérletet – legalább relatíve – sikeresnek mutatta.

*

Az összehasonlítási alap eltűnt. A megmaradt vagy ismét kiépülőben lévő totalitárius rendszerek – talán Észak-Korea jelentéktelen kivételével – már elszakadtak azoktól az ideológiáktól, amelyek szerint a racionalitás útját, az ország és a Föld társadalmának világi boldogságához vezető utat kijelölték. Ez az elszakadás a szovjet blokk államaiban már jóval a rendszerváltás előtt megkezdődött.

Ahogy azt egy tanult politológus bölcsen megállapította: „Vlagyimir Putyin államának felvállalt és büszkén hirdetett neosztálinizmusa »nem ideológiai sztálinizmus«.” Oroszországban is, Kínában is ideológiailag értelmezhetetlen burzsoá bolsevizmus alakult ki, amelyben a hatalomgyakorlás bolsevista módszereivel az államtól függő, oligarchikus burzsoáziát alakítanak ki, és annak uralmát biztosítják a gazdasági életben.

A „nem ideológiai jelleg” mindenféle ellentmondásnak, egymást kizáró állításnak helyet és igazolást ad, egyben elszakítja a hatalomgyakorlást a világi racionalitás szempontjától. Lehetővé teszi például, hogy Putyin téves állításnak ítélje a szovjet részvételt a magyar forradalom leverésében, ugyanakkor szép mozaikkal emlékezzenek meg a szovjet birodalom dicsőséges győzelmei sorában a magyar forradalom vérbe fojtásáról az Orosz Fegyveres Erők székesegyházában.

Egy párt ideológiája az általa vallott nézetek rendszere. Az ideológiamentesség azt jelenti, hogy az illető párt nézeteiben nincs rendszer. A racionalitás képviseletének igényével fellépő politikai erők nem lehetnek ideológiamentesek, hiszen a hatalomgyakorlás elemei összefüggenek egymással, és annál racionálisabban működhetnek, minél koherensebb rendszert alkotnak. Az pedig, hogy mi az az ideáltipikus, koherens rendszer, amelyben az ország, a világ a legracionálisabban működhetne, ideológiai alapkérdés, mi más?!

Egyébiránt pedig az ideológiamentesség önmagával kapcsolatban is megengedi az inkoherenciát. Az ideológiai – például keresztény – jelleg pretenciója megfér az ideológiamentesség pretenciójával.

Ez a kettősség mindenkit kísért a politikai és szellemi életben, mert a racionalitás hosszú távú szempontjainak ellentmondó, de rövid távon vonzó döntéseket így lehet az ideológia fennhatósága alól kivonható „pragmatizmusként” igazolni.

Közismert John Maynard Keynes immáron évszázados – éppoly népszerű, mint amennyire demagóg – állítása, miszerint: „A hosszú táv csalóka vezető jelen ügyeink vitelében. Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.” Minden hosszú távra ható ügy jelen ügy a jelenben, és ha azzal az igénnyel hozzuk döntéseinket életünkben, hogy halálunk után is legyenek élők, akik élhető életet élnek, akkor nem lehet szempont, hogy mi a kortársainkkal meddig élünk. A jelentős alkotók, művészek, tudósok sem azzal az ambícióval alkotnak, hogy az alkotásuk csak addig legyen érvényes, ameddig a jelenben létező befogadói élnek.

Két évvel később Keynes kijelentette: „Hiszek a szabad kereskedelemben, mivel hosszú távon és általában ez az egyetlen politika, ami technikailag megalapozott és intellektuálisan helytálló.” Ez egy ideológiai statement, világnézeti meggyőződés. Ami megengedi, hogy rövid távon, különböző kényszerhelyzetekben, korlátozott hatállyal olyan döntéseket hozzanak, amelyek a kereskedelem szabadságát csonkítják, de nem engedik meg, hogy ezeket úgy hozzák meg, mintha hosszú távú hatásaik halandóságunkra való tekintettel érdektelenek és figyelmen kívül hagyhatók lennének.

A versenyképtelen totalitárius rendszerekkel szembeni fölény nem teljesen, de azért jelentős mértékben eltakarta, hogy a demokratikus világban a választók és választhatók döntései, a politikai kereslet és kínálat milyen távol van a racionális közösségi döntéshozatal – természetesen mindig elérhetetlen – eszményétől.

Most már nincs takarás, viszont a távolság szépen megnőtt, a rendszerváltó országokban pedig eleve nagyobb volt, és ahhoz képest nőtt tovább.

Az eszményt, amihez mérünk, József Attilától idézzük: „S a hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk.”

Most ne foglalkozzunk a kirekesztő „dolgozó” jelzővel, és azzal sem, hogy milyen elképzelések konkuráltak a szabad és általános választásokkal a bajok meghányásának-vetésének módját illetően a vers keletkezése idején, 1937-ben. Ezek a konkurens formák a „tanácsrendszerekkel” együtt rég megbuktak.

No de miként állunk a nép okos gyülekezetével?

Azzal bizony nagyon rosszul állunk. Magyarországon az átlagosnál is rosszabbul. És egyre rosszabbul. Miként nézzen szembe a demokrata ezzel? Miként viselje el? Miként reagáljon rá?

Bizony a magát valamelyest mégis okosnak és hozzáértőnek vélő értelmiségi olykor kétségbeejtően magányosnak érzi magát a nép gyülekezetében. Úgy érzi: „Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt.” Legalábbis nem eléggé kérdi.

E sorok írója június 10-ére virradóra holtfáradtan rakosgatta szét a szavazólapokat az X-ek helye szerint a körzetében, ahová szavazatszámlálónak delegálták. Nézte a növekvő kupacokat, látta, hol vész el a szavazata, hol pottyannak ki Európa Parlamentjéből a leginkább odatermettek – és körvonalazódott benne ez az írás.

Ami a hozzáértést illeti. Hogy racionálisan élhessen az általános választójoggal, általánosan, tehát a közoktatáson keresztül kell egy társadalom nagy többségének olyan gazdasági, jogi, politológiai stb. tudást szereznie, ami esélyt ad arra, hogy a programkínálatot legalábbis egy sokszínű értelmiségi elit és sokszínű média közvetítésével értékelni tudja. Ehhez valamelyest tisztában kellene lennie a közéleti kommunikáció és a média tulajdonságaival, manipulációs technikáival is. Vagyis alaposan át kellene alakítani a közoktatás tárgykörét, anyagainak összetételét. Másutt is, nálunk pláne.

Egy kompetensebb választópolgárságnak olyan kampányokkal kellene találkoznia – s a kampányok között olyan politikai élettel –, amelyek középpontjában a valós szándékoknak megfelelő programok állnak, amelyekben az értelem uralkodik az érzelmek felett, amelyekben nem kötődnek össze árukapcsolással különböző irányú programok, s nem osztódnak meg személyi ambíciók, konfliktusok mentén az azonos jellegűek.

Továbbá nem teszik eleve irreálissá a választások kimenetelét a szélsőségesen egyenlőtlen anyagi és egyéb lehetőségek, csalás értékű jogszabályok.

Amilyen mértékben hiányoznak ezek a feltételek, olyan mértékben lesznek a választói magatartások és a választási eredmények irracionálisak, olyan mértékben lesz az általános választójogon alapuló demokrácia diszfunkcionális, olyan mértékben lesz veszélyeztetett, olyan mértékben szaporodnak és erősödnek az ellenfelei.

*

A világunk egészére legnagyobb hatást gyakorló országok közül Kína és Oroszország nem demokrácia, az Egyesült Államokban pedig a legnagyobb mértékben romlottak a racionális választás esélyei, a közéleti kommunikációt, a kampányokat a tényektől legtávolabb álló tényállítások uralják, a választópolgárok szempontjai között pedig a legutolsó az, amely a világ számára a legelső: az Egyesült Államok külpolitikája.

De hiszen sehol nincs esélye az univerzális szempontnak a partikulárissal szemben. Sehol nem győz olyan program, amely országos érdeket világérdek alá rendel, vagy helyhatósági választáson helyi érdeket országos érdek alá. Egy olyan világban, ahol a létkérdések univerzálisak. Egy élete, egy gazdasága, egy vize, egy levegője, egy flórája, egy faunája van a Földnek. Mindenki érdekelt minden ország bel- és külpolitikájában.

A szovjet blokk országai, köztük Magyarország természetesen nem indultak a legjobb feltételekkel a választások tekintetében a rendszerváltás után, de ahhoz képest is a mi hazánknak sikerült a legmélyebbre süllyednie. A programoknak immár semmilyen súlyuk, szerepük nincs, a legsemmitmondóbb, legüresebb, leglaposabb választási szlogenekkel szennyezték be az elmúlt hetekben Budapestet és az országot. Kormány és ellenzék között elködösített zóna keletkezett, így egyesíthettek tüzet és vizet, ellenzéki és kormánypárti szavazatot egy főpolgármester-jelölt javára. A viccpártból lett apró liberális párt pedig kiejtette a másik apró liberális pártot önmagával együtt.

A K-Monitor tette a dolgát, igyekezett erősíteni a pártprogramok szerepét a választási folyamatban. Egy kérdéssorozattal segítette hozzá az érdeklődőket ahhoz, hogy tudják, melyik párttal mennyire értenek egyet az Európai Uniót érintő kérdésekben. Egy barátom – az értelmiségi elit jeles személyisége – ugyanazt az eredményt kapta, mint én. Az egyetértése 80 százalék fölött volt a DK és törpéi, a Kétfarkúak és a Momentum esetében, 40 százalék körül a Tisza Párt esetében. Ő ennek ellenére a Tisza Pártra szavazott, engem is erre biztatott, mondván, sokkal érdekesebb most, hogy melyik párt tudja megingatni a kormányt, mint az, hogy melyikkel mennyire értünk egyet.

Engem ugyan nem sikerült meggyőznie, de nyilván sokan gondolkodtak hozzá hasonlóan. Így esett ki az Európai Parlamentből egy párt, amelyet a véleményközösség jelentős része cserben hagyott „pártstratégiai” megfontolásokból.

Miután a kampányokat a marketing uralja a programok helyett, a választópolgárok pedig megszokták, hogy az ígéreteket nem kell komolyan venni, kevéssé lehet a választásoknak számonkérés, szembesítés jellege. Ezért a választások korrekciós – try and error – funkciója elsorvad.

Már annak sincs semmiféle hatása a közvéleményben, ha közvetlenül a választások után kiderül, hogy a Fidesz teljesen programnélküli EU-s kampányának egyetlen eleme is hazugságra épült, mert semmilyen választási eredmény esetén sem létezett volna olyan veszély, hogy magyar állampolgárokat nemzetközi erők kiparancsolhatnak az ukrán frontra. Amilyen hatástalanul cáfolták ezt a kormánytól független sajtóban a kampány alatt, ugyanolyan hatástalan az a tény, hogy ezt maga a miniszterelnök cáfolta a NATO főtitkárával tartott sajtótájékoztatóján. Egy hatalmas erővel végigdübörögtetett kampányt hazudtolt meg a kampány fővezére abban a biztos tudatban, hogy ez neki politikailag nem kerül semmibe.

Azért 1990-ben ez nem így volt. Témakörönként tartottak nagy érdeklődéssel kísért vitasorozatot a kampány idején a köztévében, a sajtóban a programok taglalása kiemelt helyet kapott, s a kampány egy olyan közélet része volt, amelyhez hozzátartozott a politikai viták folyamatossága a kampány előtt és után a legszélesebb körben elérhető médiában, s a konkurens politikai erők folyamatos és párhuzamos jelenléte napról napra a köztévében – a Nap Tévében – eltérő felfogású riporterek össztüzében életünk megszokott része volt hosszú évekig.

*

Száz év múlva – talán az egyesztendős unokámon és néhány szerencsés kortársán kívül – valamennyien halottak leszünk. „És most gondoljuk hozzá, hogy még száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek –, kik a néperkölcsöt nemesítik –, kik a felvilágosodást terjesztik –, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; – a »közügy« gárdája még »légió!«, de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet; aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jólesik. Íme itt az örök harc »Isten« és az »állat« között – mindkettő emberi alakban. Nem így kell-e ennek következni száz év alatt? Ez nem fantázia, ez nem prófécia, ez tudat! Ez ismeret! S nem önkényt jön-e e tudat nyomában az a hit, hogy ez nem folyhat örökké így? Ezen a hiten alapul az a mű, amit írok.”

Ezt írja műve előszavában (kiemelések az eredetiben) másfél évszázaddal ezelőtt a felvilágosodás szerelmese, egy liberális szabadkőműves ellenzéki képviselő, néhány évvel egy rendszerváltás után, amelytől azt remélte, hogy elvezet a szabad, polgári Magyarországhoz, s amelyben csalódott, s akit éppen műve írása idején buktat ki a parlamentből egy kormánypárti képviselő.

Jókai Mór A jövő század regényében megírja, miként győzedelmeskedik a Földön a felvilágosodás szelleme, miként lesz úrrá a racionalitás az irracionalitás fölött, miként biztosítják az örök békét, miként szabadulnak fel a nemzetek az európai és ázsiai hatalmak kereskedelmi szövetségének keretei között, alávetve az általános világtörvényszéknek.

Jókai nem bízik sem a felvilágosodás totalitárius érvényesítésében, sem a demokratikus választások üdvözítő erejében, hanem olyan hőst teremt Tatrangi Dávid személyében, aki megtalálja azt az anyagot és feltalálja azt a (repülő)gépet, amellyel a világ fölé nő, és mivel egyedülálló tudása mellett egyedülálló jóakarattal és jó erkölccsel is rendelkezik, egyszerűen egyetlen csepp vér kiontása nélkül lehetetlenné teszi az erőszak alkalmazását mások által, és nem hagy a világnak más lehetőséget, mint az örök béke és örök boldogság örökkön méltányos és demokratikus uralmát.

Homo ex machina.

Jókainak sem volt válasza arra, amire nekünk sincs. Csak reménye volt, hogy van valami törvényszerűség, ami miatt „ez nem folyhat így örökké”. S az örökké csak nem tarthat egy évszázadnál tovább. Ebben mi is bízhatunk. Ha lesz még egy évszázada az embernek a Földön.