Ne legyünk gyávák!

Elhangzott 2024. június 13-án a budapesti Vörösmarty téren, az ünnepi könyvhét országos megnyitóján.

Hölgyeim és uraim, tisztelt írók, könyvesek és olvasók!

Énrólam sokan tudják, hogy angoltanár vagyok. Ismerem az angolszász kultúrát, és annak egyik legérdekesebb elemét: a pénzt. Az angol nyelvű világban szeretik a pénzt. Önök mosolyognak, de önök is tudják, hogy többféle szeretés van. Az angolok büszkék a pénzre, hogy adni tudnak, ezért olyan fontos a mindennapi életükben az adakozás, a jótékonyság. Mifelénk inkább úgy vagyunk a pénzzel, mint egy szeretővel: jó, ha gyakran találkozunk, ő csak tegye a dolgát, de aztán menjen, ne követeljen részt az igazi életünkből.

Itt az idő, hogy irodalmi termelésünk alaposabban megmutassa az olvasóknak a pénz világát. Mert a nyomorgók, a nincstelen romák, a kiutált migránsok világát sok igaz és őszinte írás jeleníti meg. Egy kicsit mintha sok is lenne ebből. Tudom: az irodalmi értéket nem a téma, hanem a megvalósítás szabja meg – attól nem lesz egy írásmű se jobb, se rosszabb, hogy erről vagy arról szól. Én mégis keveslem a mai magyar irodalomban a leggazdagabbak világának bemutatását. Vannak erre példák, Háy Jánostól A cégvezető vagy Kerékgyártó István több műve – de több kellene.

Kérem az írókat, írjanak a gazdagokról! Van ott is baj elég. Nem az illatos kertjükről kell írni, hanem a keserű harcaikról, családon belül és kívül, az emberi természet bámulatos rondaságáról, és időnként szépségéről. Mert nehogy csak azt írják meg, hogy aki milliárdos, az gonosz és gátlástalan. Nem megítélni kell őket, hanem megírni.

Tévedés azt hinni, hogy gazdagéknál kevesebb alkalom adódik finom lélekrajzra. Gondoljunk Shakespeare munkáira – ő szinte kizárólag gazdag emberekről ír, megélhetési gondok nincsenek, de még az egyszerű embereknél sem. Ám nem mondhatjuk, hogy műveiben ne ábrázolná jól a gazdagságuk mellett – vagy éppen amiatt – bekövetkező lélektani konfliktusokat, torzulásokat, szerelmi árulást. Nem ír viszont az újgazdagokról – az ő idejében még alig voltak. De önök, kedves mai írók, látják maguk körül a hirtelen meggazdagodás ijesztő, olykor szánalmas, olykor nevetséges hatásait.

Az író tehet úgy, mintha bejáratos volna gazdagékhoz. Shakespeare is úgy írt, mintha ott forgolódott volna – az igazi sznobok máig nem hiszik el, hogy ez a kis senki értelmiségi írta a darabokat, és nyilván valami arisztokrata az igazi szerző. Ez badarság, de mutassuk meg a sznoboknak, hogy mi, a kis senkik is tudunk úgy írni a gazdagok konfliktusairól, mintha belülről ismernénk. Fog az menni. Említhetném a párhuzamot a szexszel – tegyék kezüket a szívükre: csak olyasmiről írtak eddig, amiben maguk is részt vettek?… Na ugye.

Ha a milliomosok életébe nem is, a barátságukba, a bizalmukba beléphetünk. Sokukban van hajlandóság adakozni, csak többnyire – főleg az újgazdagok – nem tudják, hogyan kell. Hát tanítsuk őket, okosan megírt, nekik dedikált regényekkel, melyekből számukra is kiderül, milyen szép dolog az adakozás. Ne is szponzornak nevezzük őket, szebb szó a mecénás. Őszinte leszek: nem mindegyik mecénás rokonszenves – de nem baj, ha hajlandó az irodalomra áldozni. A legnagyobb irodalmi mecénás, Baumgarten Ferenc, aki egész vagyonát Babits Mihály kezébe tette le, zárkózott, emberkerülő alak volt, mégis az általa létesített díjjal táplálta évtizedekig az irodalmat. Biztos nem mindenki találta rokonszenvesnek: zsidó is volt, homoszexuális is, de mindezt nem szeretni kell, hanem elfogadni. Ő nem kívánta meg, hogy hajbókoljanak előtte – bár annyi pénzért meg is kívánhatta volna. Ugyanígy nem kért hozsannázást a másik nagy mecénás, Soros György (aki nem homoszexuális!), miközben számos mű létrejöttét támogatta, és xeroxgépet vett a tanszékünknek, amivel beverte az első szöget a kommunizmus koporsójába.

A mecénás a saját pénzét nyújtja, szemben az „állami kitüntetésekkel”: ezeket a kormányzat adja az adófizetők pénzéből. Nagyon helyes, hogy ők ebből visszaosztanak az irodalomra, én is kaptam ilyet, örömmel vettem. De az élet már csak olyan, hogy a kormánytisztviselők főleg a nekik rokonszenves írókat díjazzák. Ha adnak, fogadjuk el. És legyünk méltányosak: nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap!

Viszont kellenek – kellenének – igazi irodalmi díjak, magándíjak, ahol művek versenyeznek, értékalapon. Voltak ilyenek az elmúlt években, de sajnos megszűntek. Kisebb magándíjak ma is vannak, de szűkebb köröket érintenek meg. Nagyon szép dolog, hogy létezik Békés Pál-díj, Baumgarten-emlékdíj, Városmajor 48 díj és sok más. Mégis újra kellenének nagy magándíjak, melyek a közérdeklődést is felkeltik. És ehhez bizony mecénások kellenek.

Kérem tehát, hogy ahogy nem helyes, ha fanyalogva nézünk az állami díjazottakra, ugyanúgy ne fanyalogjunk, ha hajbókolni kell a milliomosok előtt, hogy rábeszéljük őket a díjalapításra. A magándíjak átlátható zsűrizéssel, hosszú- és rövidlistával üdvös vitaalapot nyújtanának, pró és kontra érveket az íróknak, olvasóknak, könyveseknek. Igen: értékalapon, nemes versenyben. De soha ne hagyjuk, hogy politikai rokon- vagy ellenszenvünk rátelepedjen irodalmi ítéletünkre. Hála Istennek, szabad országban élünk, nincs cenzúra. Mindenki írjon, amiről akar. Hízelegjünk bátran a milliárdosoknak, közben figyeljük és írjuk meg őket. Ha nem engednek be, az se baj: arra való az írói fantázia. Ne legyünk gyávák. Nincs kártékonyabb, mint az öncenzúra: az lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon.

Írók, írjatok! Olvasók, olvassatok! Mecénások, adakozzatok!

A 95. ünnepi könyvhetet ezennel megnyitom.