hvg.hu, 2024. június 9.
TÓTA W. ÁRPÁD
A negyvenötödik születésnaphoz sokféle népszokás kötődik. Ilyen az életközepi válság csúcsra járatása, az önsajnálat, a kapuzárási pánik látványos megnyilvánulásai, valamint a mértéktelen alkoholfogyasztás. Honnan jöttem, és hol vagyok? Tartogat-e még bármit az élet? Mi is jön az emberélet útjának felén? Ja igen: a pokol!
Szerencsémre én 45 évesen is a HVG-nél dolgoztam, így különösebb önsajnálatra és -marcangolásra nem adódott alkalmam. Az újság most tölti be a negyvenötöt, és hasonlóképp nincs oka sírni.
Már csak azért sem, mert minden hét számvetéssel és tervezéssel telik, van ebben gyakorlatunk. Ám ha végignézünk ezeken az évtizedeken, azzal azért szembesülünk, amivel inkább hatvan felett szokott az ember: hogy már mindenki halott, akit a gyermekévekben ismertünk.
Alig maradt újság, amely ennyi időt túlélt, főleg olyan, amely lényegében ugyanúgy működne. A rendszerváltás elsodorta a piacképtelen lapokat. Ennek így kellett lennie, de sokszor nem a tartalmon múlt, hanem a kapitalizmusban tanácstalanul botorkáló, inkompetens menedzsmenten.
Aztán sorra eltűntek, elsorvadtak a többiek. Maga a betű is visszaszorult, a folyóiratokat megrostálta az olvasásra szánt idő csökkenése. Kegyelemkenyéren pislákoltak, aztán elhallgattak. A hírlapok sírját megásta az internet – ismét főleg azért, mert Magyarországon nem vették időben észre, hogy az az ő játszóterük lenne. És végül jött a nemzeti együttműködés rendszere, amely együttműködésen a szolgaságot érti. Kivégezte a Népszabadságot, jobbágysággá szervezte mindazt, amire rátette a kezét. Rádiótól a média-szaklapig pusztít mindent, ami rajta kívül próbál létezni.
Ehhez képest már az is szép lenne, hogy élünk. De nemcsak a túlélést ünnepeljük, hanem az életképességet. És nemcsak mi, hanem minden szabad laptársunk.
Petőfi Sándor A farkasok dalában mást nem tudott felhozni a farkasélet mellett, mint hogy ők szabadok. Süvölt a zivatar, hideg meg éhség, plusz lőnek is, de cserébe ott a szabadság. Ez önmagában sovány ellentételezése a kutyák jólétének, és Petőfinek nem jutott ideje továbbgondolni. Mi és a szabad sajtó képviselői viszont már látjuk, hová tart a történet. És láttunk rendszerváltást is, meg azt, hogyan hullanak el az életképtelenek, akik nem ismerik a járást a szabad világban.
Ennek itt egyszer vége lesz. Nincs mögötte szuperhatalom hadsereggel, de még csak munkásőrség sem. A hibák, a botrányok, a szívességek hálójának ocsmány gubancai szaporodnak. Az ipari csalás falai mögött elcsökevényesedtek a végtagok. Amit jogállamisági deficitnek, sajtóellenes manővereknek nevezünk, az egyben evolúciós nyomás is. Másfél évtizeden át alkalmazkodtunk és küzdöttünk. A szabad sajtó innovációval, versennyel, új módszerek és tartalmak bevezetésével töltötte ezt az időt. Érzékeink kiélesedtek, reflexeink működnek, az olvasót megbecsüljük, mert függünk tőle.
Odabent kontraszelektált vágóállatok röfögnek. Halvány fogalmuk sincs a túlélésről. Bőrük sápadt és vékony, apró szemeik a vályúig látnak. Arra is képtelenek, hogy védhetően rágalmazzanak – hiszen majd kifizetik útonállásból.
Mi lesz velük, amikor a vár leomlik?
Éhenhalnak, az lesz, és népünnepély keretében köpjük le a sírjukat. Petőfi kutya alatt nem gombóccá hízott pincsiket értett, de mi ilyenekkel állunk szemben. Ezek gondozó nélkül sem enni, sem szarni nem tudnak. Mennyit tartana el közülük az olvasótáboruk úgy, ahogy ma eltartja a független lapokat? Hányan hirdetnének önszántukból ott, ahol a célcsoport a legiskolázatlanabb népréteg, a tartalom pedig kizárólag gyűlölet és propaganda? Meddig élnének közpénz nélkül?
Nem úgy pusztulnának el, hosszú haldoklásban, mint a Ludas Matyi. Hanem ahogy a Munkásőr újság: snitt, és vége. Idekint organikus rendszer működik. Elkötelezett olvasók, előfizetők, támogatók tartják fent a pénz és betű szerves körforgását. Minden forint számít, ezért minden olvasó is. Mi simán csak eladjuk az újságot, papíron és digitálisan; hirdetést szervezünk, könyvet adunk ki, rendezvényeket csinálunk – azoknak, akik önként fizetnek ezért.
Versenytársaink és egyben barátaink ugyanezen dolgoznak más hangsúlyokkal: támogatást kérnek ingyenes és színvonalas tartalommal, közösséget szerveznek. Évtizedek tapasztalata, az állandó versenyhelyzet és az ingyenpénz hiánya fejlesztette ezeket a képességeket. Olykor hibázunk: a farkasnak négy lába van, mégis megbotlik, de aztán rohan tovább. És nem, ölebek, nem a dollárokon múlik. Egyetlen jelentős médium sem él kizárólag külföldi támogatásból. Az jól jön és sokat segíthet – de akinek jut, annak azért, mert van kihez szólnia. És amit csinál, az vállalható a világ civilizált felén.
Szerencsére ez a kinti, szabad világ tele van élettel.
Magyarország olvasó, tájékozódó, művelt közönsége eltartja a sajtót. Tudja, hogy ha nem teszi, akkor csak az útonállók szava marad. És tudja, hogy az mind hazugság.
Ezért az életért küzdeni kell mindennap. Nincs sült galamb, nincs garantált takarmányozás. Az élet célja ez a küzdés maga, és a vele járó kondíció. Nincs okunk önsajnálatra, sem pánikra; előttünk az út, fölöttünk az ég, bennünk a létra. Emeljük poharunkat mértékkel, aztán húzunk vissza dolgozni. Van miért.