Meg akarja-e támadni Oroszország a NATO-t? Nem ez az igazi kérdés

Érdekes közös ellentmondása a magyar és orosz kormányzati kommunikációnak, hogy miközben a harmadik világháború küszöbön állásával fenyegetnek, igyekeznek jelentéktelennek feltüntetni az Oroszország által a Nyugatra jelentett veszélyt. A magyar miniszterelnök egyenesen kimondja: „az az elgondolás, hogy az oroszok majd meg fogják támadni a NATO-t, vagy bármely NATO-tagállamot, nem észszerű föltételezés. A NATO ezerszer erősebb mint Ukrajna. A NATO-t senki sem meri megtámadni.” Az orosz elnök hasonlóképpen fogalmazott a napokban tartott szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon: „Azt hitték, hogy Oroszország meg akarja támadni a NATO-t. Teljesen megőrültek? Ki találta ezt ki? Ez egyszerűen teljes képtelenség, tudják? Teljes hülyeség.”

Nem először lehetünk tanúi az orosz és magyar kormányzati kommunikáció tökéletes, szinte szó szerinti egymáshoz hangolásának. Azzal kapcsolatban, hogy mi az oka az orosz–ukrán háború folytatásának és mivel lehetne annak véget vetni, a magyar miniszterelnök a következőket mondta a Putyin- és Orbán-szimpatizáns amerikai médiaszemélyiségnek, Tucker Carlsonnak: „Tehát ha az USA békét szeretne, akkor másnap reggel béke van… Vagyis ha nincs pénz és nincs felszerelés a Nyugatról és különösen az USA-ból, akkor a háborúnak vége.” Mit mondott az orosz elnök (szintén Tucker Carlsonnak): „Ez nagyon egyszerű. Elmondom, mit mondunk ebben a kérdésben, és mit közvetítünk az amerikai vezetésnek: »Ha valóban abba akarják hagyni a harcot, akkor abba kell hagyniuk a fegyverszállításokat. Néhány héten belül vége lesz. Ennyi.«”

Ez utóbbi „társnyilatkozat” világosan rámutat, mire irányul a magyar kommunikáció: Oroszország háborús céljainak elérésére. Máskülönben nyilván ejtett volna szót a háborút kirobbantó Moszkva felelősségéről is, ám ehelyett kizárólag azért lobbizik, hogy az Oroszország által megtámadott Ukrajna ne kapjon több nyugati fegyverszállítmányt – vagyis veszítse el, következésképpen Oroszország pedig nyerje meg a háborút. Egy szót sem szól a magyar kormányfő arról, hogy Oroszország is leállíthatná a fegyverimportot Észak-Koreából és Iránból, illetve megszüntethetné a hadigazdálkodási üzemmódot az országban. (Továbbá mindenekelőtt leállhatna a támadó hadműveletekkel Ukrajnában.)

Amennyiben a magyar kormányfő szavait valóban a világbékéért – és nem Oroszország háborús sikeréért – való aggodalom motiválná, nem jelentéktelenítené el a Moszkva által a Nyugatra jelentett veszélyt. Ezen nyilatkozatának egyetlen oka van – és ez oldja fel a látszólagos ellentmondást a két idézett nyilatkozata között –, mégpedig a nyugati közvélemény elaltatása annak érdekében, hogy menjen bele egy Oroszországgal kötött alkuba Ukrajna sorsát illetően. A Nyugat ugyanis azért nem kíván lemondani Ukrajnáról, mert pontosan tisztában van azzal, hogy egy ilyen alku egyfelől precedenst, másfelől pedig geopolitikai vákuumot teremt a térségben, amelyet Oroszország ki akar majd tölteni.

Hogy ez a NATO megtámadását jelentené? A magyar kormányfő – ahogy az orosz elnök is – pontosan tudja, hogy nem ettől, vagyis nem a katonai szövetség konkrét megtámadásától tartanak nyugati szakértői műhelyek és politikai vezetők. A magyar kormányfő és az orosz elnök szándékosan kísérlik meg félrevezetni ezzel a közvéleményt. Egy Oroszország és a NATO országai közötti konfliktus legvalószínűbb forgatókönyve nem arról szól, hogy Moszkva hadüzenetet küld a NATO központjába.

Először is, nem csupán fegyveres konfliktusra kell kihegyezni ezt a konfrontációt. Egy geopolitikai vákuum kitöltése nem feltétlenül teljes területfoglalással kezdődik. Ukrajna stratégiailag kiemelten fontos területeinek orosz fennhatóság alá kerülése azonban Ukrajnának, mint szuverén államnak a megszűnésével egyenlő. Ne felejtsük, hogy Putyin több alkalommal is leszögezte: nem tekinti Ukrajnát létező országnak. A szuverenitás de facto megszűnése – kell-e ezt éppen Magyarországon bizonygatni? – a politikai és gazdasági befolyás alá vonással is meg tud valósulni, aminek pusztán extra nyomatékot ad egy immár a volt ukrán területeken konszolidált orosz katonai jelenlét.

Ugyanakkor egy esetleges geopolitikai egyensúlyváltozás a térségben azonnal regionális konzekvenciákkal is fog járni. A Moldova nyugati orientációját támadó hivatalos orosz nyilatkozatok és titkosszolgálati műveletek már most egymást érik. Ha Ukrajna Oroszország befolyása alá kerülne, akkor a vele szomszédos, szintén Moszkva külpolitikai érdekeinek kiszolgálását teljesítő Magyarország és Szerbia, továbbá az immár szintén oroszpárti Boszniai Szerb Köztársaság révén nyilvánvalóan megerősödne az orosz befolyás a régióban, ami negatív hatással lenne a Nyugat-Balkán stabilitására.

Az oroszpárti övezeten keresztül Oroszország a legközvetlenebb módon tudná zsarolni az EU-t és a NATO-t. Csak egyetlen friss fejlemény ezzel kapcsolatban: az új, oroszpárti észak-macedón kormányfő egyik első megszólalásában kijelentette, hogy fel kívánja melegíteni a macedón–görög konfliktust, országa nevének Macedóniára való visszaváltoztatásával. Emlékezzünk: e konfliktus rendezése volt az előfeltétele Macedónia NATO-csatlakozásának. Szintén emlékezetes, hogy a konfliktus rendezését aktív orosz titkosszolgálati intézkedések próbálták gátolni a görög és macedón oldalon egyaránt, mindezt a Nyugat-Balkán orosz befolyás alatt tartásának céljával.

A NATO egységét és stabilitását ne tekintsük örökre adottnak. Az Ukrajnával szembeni háború előtt Emmanuel Macron francia elnök még arról beszélt, hogy a katonai védelmi szövetség „agyhalott,” Donald Trump előző amerikai elnök és republikánus elnökjelölt pedig a szervezet létjogosultságát is megkérdőjelezte, nem is olyan régen pedig arról delirált, hogy bátorítani fogja Oroszországot: támadja meg azon országokat, amelyek nem fordítják költségvetésük elvárt arányát védelmi célokra.

Ukrajna feladása már önmagában is egyet jelentene a NATO egységének megtörésével, ugyanakkor a kudarcával is, mert annak lenne a tanúsága, hogy a szervezet nem képes hatékony elrettentésre egy kellőképpen eltökélt agresszorral szemben. Hiába erősebb, ez az erő mindaddig csupán virtuálisan létezik, míg nem adódik össze, úgy fizikailag, mint közös szándék tekintetében. Moszkva pont ennek az egységnek a megtörésére törekszik. Ugyan mi akadálya lenne ez esetben annak, hogy Oroszország tovább próbálkozzon befolyása erősítésével Európában? Úgy ismerjük Moszkvát, mint akit a jó érzés, az empátia visszatartana egy ilyen esetben?

Meg akarja-e tehát támadni Oroszország a NATO-t? Nem, de nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy szeretné-e legyőzni Oroszország a NATO-t. Erre a válasz viszont határozott igen, ezt maga az orosz elnök is több soron nyilvánvalóvá tette, például amikor egy olyan többpólusú világrend létrehozásáról beszélt, aminek éppen az euroatlanti katonai szövetség az egyik legfőbb akadálya, vagy amikor arra szólított fel – az Ukrajnával szembeni agresszió előtti időszakban –, hogy a NATO vonja vissza erőit a volt szovjet befolyási övezet alá tartozó országokból (így Magyarországról is).

A NATO legyőzésének módja nem a katonai szövetség elleni nyílt támadás, hanem a jelenlegi nyugati nemzetközi rend és biztonsági architektúra elveinek aláásása, az orosz befolyási övezet fokozatos kiterjesztésével és az Egyesült Államok kiszorításával Európából. E kísérlet sikere esetén a szövetség jóformán magától omlana össze, csak éppen egy kicsit kellene lökni rajta. Van-e realitása annak, hogy ez valamikor bekövetkezik? Nem tudjuk, ám az biztos, hogy minden újabb megalkuvás a NATO részéről ennek esélyét növeli.

Már csak azért is, mert arra nincsen feltétlenül szükség, hogy ténylegesen el is érje a katonai szervezet ezt a tetszhalott állapotot: a katasztrófához annyi is elegendő, ha az ellenfél azt véli, hogy már elérte, és ekkor ragadtatja tettekre magát; titkosszolgálati műveletek révén végrehajtott provokációkkal, az általa a háborús küszöb alattinak vélt „speciális katonai műveletekkel.” Mígnem aztán kiderül, hogy ez a bizonyos küszöb mégsem ott van a Nyugat részéről, ahol azt Moszkva vélte. Tipikusan ilyen helyzetek szoktak aztán háborúvá eszkalálódni.

A háborúk többsége ugyanis az erőviszonyok – saját és ellenfelünk erőviszonyainak – téves felmérése alapján indul: „1740 óta minden nagyobb háborút, valamint számos kisebb és régebbi háborút megelőzött legalább valamilyen hamis optimizmus a relatív erőviszonyokkal kapcsolatban,” fogalmaz Stephen Van Evera, Causes of War: Power and the Roots of Conflict (Ithaca: Cornell University Press, 1999) című munkájában.

Volt-e realitása Ukrajna megtámadásának? Emlékszünk még, milyen módon gúnyolta az orosz és magyar kormánysajtó is az amerikai figyelmeztetéseket a háború kitörése előtt? Tagadta Moszkva, hogy támadni készül? Még a háború megindítását megelőző napon is. Számított ez bármit is a valóság szempontjából? Hacsak annyit nem, hogy amit Moszkva tagad, annak általában az ellenkezője szokott igaz lenni, vagyis ennek alapján kiszámítható lett volna, mi fog következni.

Moszkva ez esetben sem többéves háborúra, pláne nem a NATO-val való konfrontációra számított. Azt vélte, hogy Ukrajna és nyugati szövetségesei nem képesek vagy nem szándékoznak beleállni egy ilyen konfliktusba. Tévedett – láthatjuk a legendásan „precíz” orosz katonai (el)számítások következményét. Nem sok jót jósol mindez azzal kapcsolatban, hogy miféle szándékai és számításai vannak Oroszországnak a NATO-val való konfliktus elkerülésére.

A történelem azt mutatja, hogy a világháborúk nem konkrét szándékkal indulnak, hanem a béke elveinek – így például az államok területi integritásának és szuverenitásának – védelmére irányuló konkrét szándék hiányában. A háborúért tehát elsősorban azok a felelősek, akik saját tévesen felfogott érdekeik miatt bűnrészesek a káosz erőinek elszabadításában, nem pedig azok, akik harcolni próbálnak a káosz „visszatérő dzsungelének” (Robert Kagan) vadállatai ellen.