197. Kevés lesz az iksz

197.0.1. Kedves drága aranybogár olvasók! Újabb gigantikus elemezgetéssel kívánom igénybevenni a hogyishívjákjukat, illő tisztelettel. Valahogy eldurrogott mostanában a kezem, illetve hát ennél is sokkal több mindent összeírogattam, összejegyzeteltem, ötleteltem, és próbálom itt, reményeim szerint érthető struktúrába rendezve elmesélni, mire jutok magamban, dehát mindig kevés az idő, mindig úgy érzem, össze van csapva, mindig késő éjszaka kínlódom össze a végső, kellemetlenül hányavetinek érzett, megannyi kifejtetlen szálat, elmagyárazatlan fogalmat, levezetetlen állítást tartalmazó végső verziókat. Dehát ez is van vagy tizenötezer betű, és kéne hozzá még ennyi, hogy. Vasárnapra meg már más lesz a helyzet, ugye. (Kiderül például, hogy hülyeséget tippeltem-e.)

197.0.2. Ja, és elnézést, éjszaka (hajnalban) megint elfelejtettem rányomni a szendre, ezért a késés.

197.1.1. Szeretném megkímélni az olvasókat egy rettenetes csalódástól: semmiképp se számítsanak a Fidesz (Orbán) látványos vissza- pláne összeesésére a vasárnapi választáson. Most az EP-szavazásról beszélek, tehát az országos listás eredményről, az önkormányzati helyzet jóval bonyolultabb, nyilván, később arról is lesz néhány szó, de nagy fordulatra egyébként ott sem számítanék.

2019-ben a Fidesz–KDNP 1,824 millió EP-szavazatot kapott, ez a műfaj rekordja, a korábbiakon ettől az eredménytől messze elmaradt, de inkább csak azért, mert az EP-választások részvételi aránya 2019 előtt (ekkor csomagolták össze az önkormányzatival) jóval alacsonyabb volt (2019: 43,5%, 2014: 28%, 2009: 36% – ez utóbbi speciális helyzet, egyfajta „előrehozott országgyűlési választás” volt).

Simán benne van, hogy most Orbán rekordot dönt, és átlépi a kétmillió szavazatot, ehhez minden eszköze rendelkezésre áll.

A sokat emlegetett hatalomgyáróriás óriásibb, mint valaha, évről évre ezermilliárdokkal etetik, munkamódszerei egyre precízebbek, modernebbek. Az adatbázisok szavazásról szavazásra, nemzeti konzultációról nemzeti konzultációra, közvéleménykutatásról közvéleménykutatásra pontosabbak, a számítógépkapacitások nőnek, a szoftverek fejlődnek, a kínai belügyminisztériumi kapcsolatok nem különben, a hatalomgyári munkások is egyre profibbak, a legjobb helyeken, nagyon sok pénzért tanulnak, a szervezet egyre nagyobb, egyre kifinomultabban működik, minden eleme javul, a büdzsé pedig gyakorlatilag korlátlan.

A gigaüzem végső terméke a szavazó. Illetve inkább: a szavazási eredmény.

197.1.2. Ezek a szavazások legkorábban 2018 (szerintem inkább 2014) óta nem a demokratikus akarat kinyilvánításának alkalmai (ti. ahhoz „demokratikus akaratnak” kellene képződnie, ún. demokratikus intézményekben, amelyek régóta nem működnek), hanem csupán, mint ahogy az modern vagy választási autokráciákban lenni szokott, a leválthatatlan hatalom győzelmi parádéja, rituális önmegerősítése, és természetesen nagyon nagy mintás, közpénzből finanszírozott (nem mintha a hatalom nem a közpénzéből finanaszírozná minden mozdulatát) közvéleménykutatás, visszajelzés a hatalomtechnikusoknak, milyen potmétereket, meddig érdemes tekerni.

197.1.3. Hogyha tippelnem kéne, azt mondanám, Orbán valahová kétmillió és két és félmillió szavazat közé állíthatta be a rendszert, ennyit kell hozni, és ha minden rendesen működik (miért ne működne?!), ennyit is hoz majd a rettenetes szavazóelőállító kombinát. (Ajánlott irodalom, mint már annyiszor: Gurijev-Treismann: Spindiktátorok, ötödik fejezet, A diktátorok demokráciája, amikor Vjacseszlav Nyikonov – nem mellesleg a koktélos és ribbentropos Molotov vérkommunista külügyminiszter unokája – politológus, képviselő, volt Kreml-tanácsadó elmondja, miért pont 72 százalékot kellett kapnia Putyinnak 2004-ben.) Azért tartom valószínűleg a kétmilliós minimumcélt, mert a rendszernek most illene erőt mutatnia, a hónapok óta tartó kellemetlen magyarázkodás, kapkodás, teljesen szokatlan bénázások után így lenne esély visszazökkenni a rendes kerékvágásba, újra elkezdődhet az emberkedés brüsszeli viszonylatban, hogy az emberek akarata vs. bürokraták bullshit, minthogyha bármilyen embereknek lenne közük bármilyen akarathoz, nem pedig a történelmi távlatokban is kirívóan cinikus és gátlástalan eljárás eredménye lenne az, ami.

Egyébként arra is tippelnék, hogy a visszazökkenés a kétmilliós előirányzat teljesülése esetén sem következik be, a rendszer problémái ennél már mélyebbnek tűnnek. De erről később.

197.1.4. Erődemonstráció rutinból, valódi erő nélkül

Haladjunk előre az erőmutatás vonala mentén (az legalább erőre mutató). A múlt hétvégi békamenetet még független kommentátorok is úgy értékelték, hogy Orbánnak sikerült „erőt mutatnia”. És ha úgy vesszük, ténylag meg lehet adni, az erődemonstráció megvolt: az influenszerek tere és a Magyar Péter-sorozat után utcára tudtak vinni iksz (iksz nagyobb negyvenezer, kisebb félmillió) Orbán-rajongót. De szerintem ez már nem erőmutatás, csak rutinmeló. Ti. azokkal az erőforrásokkal, amik rendelkezésre állnak (lásd fönt), nem túl nagy mutatvány riasztani, táblákkal fölszerelni, buszoztatni pár tízezer embert. Ha nagyon ráfeszülnek, ennél többet is tudtak volna.

Hogyan hasonlíthatjuk ezt ahhoz, amikor minden hálózat, szervezői bázis nélkül, néhány instaposztból vagy sima felháborodásból összejön egy téren húsz-harmincezer tüntető? Nehéz.

A békameneten az erőmutatás talán Orbán feladata lett volna, talán a szervezőké, hogy vigyenek bele valami extrát, de ilyesminek nyomát sem láttuk. Nem erőt lehetett látni, hanem csak – néha bizony szinte unottságnak ható – rutint. Ismerős arcok.

Ez az unottság, enerváltság persze nem a vonuló népen, inkább a főcsővezetőkön látszon.

Maga a megafőnök sem tett bele extra energiát, inkább a kulisszahasogató ripacskodással próbálkozott, elpityeredett, és biztonsági játékot mutatott be, tutira ment; ezúttal semmi nagy terv, semmi megelőzzük Norvégiát, semmi Brüsszel-elfoglalás, semmi magyarokat a Marsra (Plútóra), csak a rutinos rettegtetés: ha nem szavaztok rám, meg lesztek gyilkolva!

És persze remixelt valami egészen beteg metakonspirációt az utóbbi tíz évben össze(vissza)hordott horrorelméleteiből, amiből kijött a direkt háborút szító Soros, aki a legyilkolt keresztények helyére szeretne migránsokat spekuláltatni az európai baloldallal. A primer humorfaktoron túl valószínű, hogy mélyebb pszichológiája is van ennek totál debil világmagyarázatnak: aki ezt is megeszi a főnök szájából, azzal már tényleg mindent meg lehet csinálni.

Nekivezetni a falnak, mondanám rutinból, dehát nyilván neki vannak vezetve régen.

A lojalitáspróbáló abszurd kategóriájába sorolható még a „Magyarország nem volt még ilyen erős” bemondás is, amikor ugye éppen leesünk az EU-s gazdasági listák végéről, Románia elhúz mellettünk GDP-ben, külpolitikailag elszigetelődve gazsulálgatunk a nyugati világ, szövetségeseink két legádázabb ellenségével, és remegve drukkolunk Tranpelnökúrnak, hogy legyen már végre megint elnökúr. (Ha sikerülne neki, és nem a sitten végzi, kábé tudjuk, mit várhatunk tőle: egy dedikált fotót és jó esetben még egy szép nippet valamelyik különösen ízléses mar-a-lagói vitrin mélyéről, amit fölrakhatunk a tévé tetején elhelyezett csipketerítőre.) Tehát, akinek ebből az jön össze, hogy kurva erősek vagyunk (miközben mindennél jobban kell rettegni a háborútól, a migránsoktól és egy százhetven éves New York-i zsidótól), az tényleg átment a lojalitási teszten vagy már nem maradt működő agysejtje.

197.1.5. Koncentrált erőforrások, Budapestet föladták

Több elemzés is megállapította az elmúlt hetek Orbán-kampányáról, hogy szinte csak a híveknek, a kemény magnak szólt, magánházak udvarán, elzárt területeken, a nyilvánosság elől titkolva tartottak rendezvényeket, és az üzenet is a meglehetősen egyszerű, békamenetes „háborúháborúháborúmindmeghalunkááágggh” vonalra korlátozódott. Ez egyébként erősíti azt az elméletemet, hogy papíron minden ki van számolva, le van kutatva, be van tárazva: pontosan tudják hány embert fognak mozgosítani, hogyan, gyakorlatilag darabra meg tudják mondjani, hány szavazatuk lesz.

Illetve: egyszerűen nem maradt más használható és megfelelő mozgosító erővel bíró üzenetük. Középtávon ez sem megnyugtató orbánista szempontból, de orbánista szempontból mindig csak rövid táv van, persze, a következő választás, és más semmi.

Rövidtávon meg mi más lehetne mozgosítóbb, mint ez a „fuss szavazni az életedért!”?

Nem mondják mindenkinek, mert tudják, kimérték (ki merték mérni), hogy kik fogékonyak rá, és pontosan céloznak. Tudják, hány ember kell, tudják, kik.

A vezénylő tábornok úr koncentrálja erőit. Budapestet föl is adta. Mondjuk, már 2019-ben is az volt az elméletem, hogy föladta. Persze, tudom, Orbán gyűlöl veszíteni, de semmit sem kockáztatott, beáldozta az egyébként sem belső körös, túlontúl önálló Tarlóst (nagyságrenddel kisebb veszteség, mint például Novák Katalin), az önkormányzati rendszert tovább csonkították, maradék forrásait elvonták, esélyt sem hagyva a néhány fontos polgármesteri pozíciót megszerző ellenzéknek, hogy építkezhessen, ahogy annak idején (2002 és 2010 között) Orbánék az önkormányzataik révén éltek túl, onnan szereztek forrásokat. Jó, az is igaz, hogy ennek az ellenzéknek nyugodtan hagyhattak volna több pénzt, sokra azzal sem ment volna. De mondom, Orbán nem szokott reszkírozni, ha a hatalom a tét. És maga a rendszer logikája is megkövetelte az önkormányzatiság (nyugati típusú) demokratikus formájának megszüntetését, hiszen rendes (liberális) deomkráciákban ez a hatalomegosztás egyik legfontosabb intézménye, márpedig mi a keleties, autokratikus, áldemokratikus modellünkben valódi hatalommegosztásról szó sem lehet, itt minden érdemi hatalom az autokratáé kell legyen.  

Az ellenzéki vezetésű Budapestet és vidéki városokat pedig lehetett mutogatni az EU-nak: íme, hát micsoda hazugság, hogy itten korlátozva volna a demokrácia, meg hogy leválthatatlan volna a hatalom, hát nézzék meg, hogy megvertek bennünket Budapesten!

Szóval Budapestet annyira föladták, hogy teljesen reménytelen padosokat küldtek pályára. A vidéki dominancia meglesz, a fent leírt módszerrel, miközben a kisebb településeken ma már gyakorlatilag az egész önkormányzati rendszer halott, sokszor még hazai szinten is meghökkentően kisstílű és ostoba bűnözők, hatodvonalbeli kalandorok leharcolt játszótere. Az elnéptelenedő, értelmiségüket vesztett kisvárosnak csúfolt nagy falvakban sokszor már a Fidesz sem talál magának tuti befutó jelölteket, csak valami nagyon gáz (nem ritkán: köztörvényes) csirkefogót.

197.1.6. Nem a kormány bukik, hanem az ellenzék

Az önkormányzati–EP választáskombó nagy mozgosító momentuma antiorbánista oldalon: Magyar Péter és láthatatlan kísérőzenekara. Most ne is kezdjünk kombinálni azon, hogy a legújabb anti-Orbán-jelölt honnan jött és hova tart, küldték-e vagy menekült, így akarta vagy így sikerült. Bár egyáltalán nem mellékes kérdések ezek sem, vasárnapig már aligha tudunk meg új információt.

Az azért a legelkötelezettebb ellenzéki választónak is nyilvánvaló, hogy például Karácsony Gergely főpolgármesterségének sok értelme nincsen. Legföljebb annyi, hogy legalább nem Orbán-kézen van a főváros. És piszok nehéz dolga volt, persze, sokkal nehezebb, mint bármelyik elődjének, sokkal kevesebb forrása, sokkal kevesebb mozgástere, sokkal több küzdelme, ezért nehéz megítélni a teljesítményét, de sok jelét nem láttuk annak öt év alatt, hogy valami várospolitikai víziót bírt volna csiholni. (Bár amikor a körúti biciklisávok miatt támadják, autósellenesezik és a dugókat is megpróbálják rákenni – mintha nem lennének dugók évtizedek óta mindenütt –, az nyilván nettó hülyeség.) És annak ugyan láttuk jelét, hogy Karácsonyt a főpolgármesterséget leginkább az országos politika csúcsára vezető fontos lépcsőfoknak tekinti, de az is biztos, hogy öt év alatt erről a lépcsőfokról egy millimétert sem tudott elmozdulni, sőt, már reménye sem marad annak, hogy valaha is sikerülhessen.

Mindettől függetlenül Karácsony valószínűleg megtarthatja posztját, az ellene küldött Fidesz-jelölt teljesen komolytalan volt (lásd még: föladták Budapestet), már nincs is, az egyébként nem ügyetlenül kampányoló, kompetensnek mutatkozó Vitézy mögé valószínűleg nem tud már teljes erejével odaállni az állampárt, így sem lesz gyenge, de a győzelemhez ez valószínűleg kevés.

Közben a Karácsony mögötti koalíció vezető ereje, a DK is megroppanni látszik.

(A koalíció másik két tagja, a Párbeszéd és az MSZP már gyakorlatilag csak a DK fiókszervezeteként létezik.) Egyrészt mindenki számára világos, hogy Gyurcsány Ferenc pártja tavaly, a 20-25 százalékos népszerűséggel kábé elérte a plafont, onnan tovább nincsen, politikai ötletet már régen nem látunk tőlük, a párt dinasztizálása pedig katasztrofális ötletnek bizonyult: túl a borzasztó üzeneten, Dobrev Klára tökéletesen alkalmatlan frontember. Magyar Péter föltűnése pedig pillanatok alatt a katasztrófa szélére sodorta az addig kábé kényelmesen töketlenkedő Gyurcsányékat. A DK számára ez a választás akár végzetes is lehet, de minimum súlyos vereség néz ki,

A legutóbbi EP-választás sikerpártja, a Momentum is az életéért küzd, legyünk őszinték, vajmi kevés eséllyel. Ha valami csoda folytán meg is mentenek maguknak egy európai mandátumot és néhány jobb polgármesterük megmarad a fővárosban, a párt további sorsa legalábbis bizonytalan. De a 2019 óta nyújtott teljesítmény alapján valószínű, hogy negyedik választását már nem éri meg.

Ahogy a Jobbikból és az LMP-ből is nehéz volna kinézni még egy választást 2024 után.

197.1.7. Nem elég az iksz a rendszerváltáshoz

Ebben a mezőnyben tehát nem lesz olyan nehéz dolga Magyar Péter Tiszájának, hogy rendkívül nagy győzelemként eladható eredményt érjen el, és stabil helyet teremtsen magának a következő két évre a belpolitikai mezőnyben. De ettől az Orbán-rendszer leváltása egy milliméterrel sem került közelebb. Sőt, az is lehet, hogy a matek mínuszra jön ki: a DK, az MSZP, a Momentum és a többiek többet veszítenek, mint amennyit a Tisza nyer, a Fidesz előnye a rendszerellenes erőkkel szemben nőhet.

A Magyar Péter-jelenségen túllelelkesülő ellenzéki polgároknak pedig rá kell majd döbbenniük, hogy ezt a rendszert már nem lehet leváltani csak úgy, hogy egyszer-kétszer kisétálunk harmincezred magunkkal szép napos tavaszi délutánokon az Andrássyra vagy a Kossuth térre tüntetni, aztán a megfelelő helyre húzzuk az ikszet a megfelelő vasárnapon.

Ez a rendszer csak akkor fog meginogni, amikor majd kétszázezer ember rázza az öklét a Kossuth téren, nem egy délután, hanem akár három héten át minden nap, hóban-fagyban, ha kell.

Az orbánizmus némely területen bármennyire is elérte a legperverzebb diktatúrák szellemi szintjét, bármennyire is cinikus és gátlástalan, fent leírt gigagépezetével egyelőre tudja szállítani a szavazatokat, képes „meggyőzni” megfelelő számú választót arról, hogy nincs nála jobb megoldás.

Az ellenzéki meggyőződésű polgárok számára talán biztató lehet, hogy a kegyelmi ügy óta kifejezetten zavartnak, olykor fáradtnak, fásulnak, ötlettelennek tűnik a rettegett, egyfejű hatalomgyár, ráadásul a rendszer legfontosabb legitimációs alapja is megredült, egyre több ember számára nyilvánvaló, hogy az elmúlt évek gazdasági sikersztorija csupán üres propaganda, a régió normális fejlődési ütemét még alul is teljesítettük,

sőt még a történelmi kudarcként pozicionált Gyurcsány–Medgyessy korszaknál is gyengébb számokat hozott az orbanomics, és ma már nem Ausztria nyomában lihegünk, hanem Romániáéban.

Orbánéknak mégsem kell izgulniuk. Még.

Pontosan egy hete jelentek meg a magyarországi cégek éves beszámolói. A 444 illetve a megmaradt független sajtó igyekezett alaposan szemlézni az adathalmazt. Ami abból látszik, az tényleg közepesen brutális, fejlődő világbeli kemény diktatúrákban is komoly zavargásokat váltana ki. Melyik országban lehetne nyugodtan közreadni, hogy szinte minden vezető politikus felesége és közvetlen családtagja milliárdos vállalkozózseni? Szinte kivétel nélkül a piacon láthatatlan, rejtélyes bevételekből gazdagodó, éves szinten több százmilliós osztalékot kitermelő vállalkozásokkal. Milyen országban lenne menedzselhető, hogy a miniszterelnök közvetlen családja legálisan (illetve: legalizáltan) több százmilliárdos magánvagyont szedett össze néhány év alatt, veje az ország legnagyobb ingatlancézárává lett, közeli barátja az ország leggazdagabb emberévé (a semmiből), és még több tucat ismerős, ismerős ismerős, haver haverja lett milliárdos? (Azt, hogy ezek minden valós piaci teljesítmény nélkül, hatalmi eszközökkel kibulizott vagyonok, és valósi feladatuk a hatalmi gépezet visszafinanszírozása – most ne is kezdjük boncolgatni.)

És még most sem látni, hogy az embereket ez kihozná a sodrukból. Nincsenek tüntetések, de még különösebb zsörtölődést sem tapasztalni.

A gigantikusra növesztett hatalomújratermelő rendszer ugyan egyre kifinomultabban és egyre hatékonyabban működik, de ugyanakkor egyre drágábban is, egyetlen szavazat előállítása egyre több pénzbe kerül, egyre több pénz megy hirdetésekre, propagandára, a rendszer finanszírozása pedig egyre jobban terheli a nemzetgazdaságot, egyre érezhetőbben fojtogatja az egyébként sok hibás döntés miatt küszködő, még működőképes cégeket. De működik, és sikeresen tereli el a figylemet, mossa el a felelősségeket, mutat rá újabb és újabb bűnbakokra, kreál álkonfliktusokat, és végül szállítja a szükséges szavazatszámot.

A rendszer fárad, de bőven van még tartaléka.

197.2. Innen szép életben maradni

197.2.1. 2014-ben az Origo az akkori kancelláriafőnök londoni luxusszállodaszámláit firtatgatta: néhány hónap múlva elküldték a főszerkesztőt, távozott a fél szerkesztőség, nem sokkal később nyilvánossá tették – persze később kiderült: a színfalak mögött már sokkal korábban megegyeztek a német tulajdonossal –, hogy a Matolcsy klán strómanja veszi át a lapot kiadó céget, aztán újabb hónapok alatt kialakult a ma ismert turbóorbánista puncimagazin.

197.2.2. Két évvel később a Népszabadság Rogán Antal és családja nehezen indokolható, homályos anyagi hátterű, magáncélú helikopteres útjáról (a másodikligás színésznő esküvőjére; már három éve elváltak – a szerk.) érdeklődött négy-öt napon át, a hatodik napon pedig az újságírók már nem tudtak bejutni a szerkesztőségbe, a lapot azonnal megszüntette az Orbán-stróman tulajdonos.

197.2.3. 2024. június 2-án Rogán Antal mindenért felelős kancellária-megafőnök és propagandacár London egyik legdrágább szállodája előtt próbálja elmagyarázni a 444-nek miért, hogyan és hány millióból utazott a BL-döntőre a Békemenet napján.

Drukkoljanak!

(És maradjanak előfizetők!)

197.3. Hosszú távon jó lenne

197.3.1. A múlt heti HVG-ben nyilatkozik Thomas Piketty világhírű francia közgazdász, A tőke a 21. században című nagy miegymást kiváltó (bár sok állításában erősen vitatott) könyv szerzője a világról úgy általában, és hitet tesz a szocializmus mellett. Oroszországról illetve az ukrajnai háborúról például ezt bírja mondani, idézem: „A háború a múlt, a nacionalizmus visszatérése Európa határain. A legfőbb kérdés az, hogyan reagálunk rá. A militáns reakció – vagyis még több fegyver gyártása – nem az igazi megoldás. Hosszú távon az lenne a jó, ha egy demokratikus tömegmozgalom emelkedne föl Oroszországban, ami elmozdítja a jelenlegi rezsimat, de hát ez ma még elég valószínűtlen.”

Aki ezek után egy szavát is komolyan veszi ennek a delíriumos hippinek, az megérdemli.