Flórián center 70.

Ifjúkorában a Gömb utcában lakott.

Hát hol lakott volna, azzal a gömbérzékkel?

Igaz, nem volt az császári palota: a Vastömegcikk és Szegkovács Kisipari Termelőszövetkezet raktárhelyiségét alakították át valamiféle lakássá. Ő maga viszont nagyipari termelő volt, ami a gólokat és a trükköket illeti. Olyannak mutatkozott, akár egy nemzetközi kórház főnővére: lefektetett angolt, brazilt, németet, olaszt… És persze megannyi magyart.

Albert Flóriánról mindenki tudta, hogy elkéri a labdát a felezővonalnál, aztán megpróbálja onnan – finom cselek özönével – a kapuig vinni azt. Marcona védők sziszegték a foguk között, hogy „több himbi-limbi itt nem lesz!”, de jórészt még felrúgni sem tudták, mert úgy érezte a tempót és afféle könnyedséggel mozgott, mint Fred Astaire.

Áttáncolta a félpályát meg az egész pályafutását.

A bámulatos szólókért megkapta az Aranylabdát, de talán még a France Football díjánál is értékesebb, hogy ugyanabban az évben (1967-ben) vendégjátékosnak hívták Brazíliába, méghozzá a lélekszámát és a labdarúgást tekintve is hatalmas ország legnépszerűbb klubjához, a Flamengóhoz, amelynek harmincmillió szurkolója van a világon. Ballon d’Or-t viszonylag sokan nyertek, ahhoz viszont tényleg kiválasztottnak kell lenni, hogy brazíliai futballbemutatókra hívjanak valakit.

Nem mellesleg: 1968-ban is járt Rióban, és akkor sem akármilyen apropóból. Brazília első világbajnoki címének tizedik évfordulóját ünnepelte, s a nevezetes alkalomra a Maracanába hívta a világválogatottat. A házigazdák csapatában nyolc vb-aranyérmes: Carlos Alberto, Everaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao, Pelé, Paulo Cesar; az All Star együttesben pedig négy magyar – Albert, Farkas, Szűcs, Novák –, továbbá Jasin, Beckenbauer, Overath, Amancio, Pedro Rocha, Dzsajics… A vendéglátók 2-1-re győztek, a FIFA Team gólját viszont Albert szerezte, és erről a fellépéséről évtizedek óta emlegeti: annyi világklasszist, amennyi azon a találkozón felvonult, soha máskor nem látott egyszerre a pázsiton. (Már csak azért is pazar rendezvény volt az, mert egy király, Pelé, és két császár, Albert meg Beckenbauer tisztelte meg az emblematikus stadion gyepét.)

Zsenialitásához – de csak ahhoz – képest szerény teljesítmény, hogy Eb-n kétszer szerepelt a legjobb négy között, vb-n ugyancsak kétszer jutott a legjobb nyolcig. A 75-szörös válogatottság, a négy magyar bajnoki cím, a háromszoros gólkirályság, valamint a WK-diadal rendben van… Bár megelőzhette volna a nemzeti együttesben 101-szer szereplő Bozsik Józsefet is, ha huszonhét éves korában nem teríti le oly brutálisan egy Knud Engedahl nevű dán kapus. És megfejthetetlen, hogy válogatott-búcsúmeccsét 1974-ben miért vitték Székesfehérvárra, amikor labdarúgóként az ő két otthona az Üllői út és a Népstadion volt… (A ferencvárosi sporttelepet tíz nappal az előtt avatták újjá 1974-ben, hogy a művészcenter a sóstói pályán, a magyar-jugoszláv mérkőzésen elköszönt a címeres meztől.)

Egyetlen más klubban sem futballozott, csak az FTC-ben. A zöld-fehér és a válogatott mezen kívül egyéb dresszt is csak Rióban meg további két gálameccsen, valamint akkor viselt, amikor 1967-ben a Ferencváros, Vasas vegyes állt ki idehaza a Flamengóval szemben (4-1, már a félidőben is 4-1). Azt hiszem, a 9-es számot csupán azért nem „vonultatták vissza” a zöldfehér klubban, mert Albert idejében az ilyesmi nem volt szokásban. Négy éve viszont róla nevezték el az Üllői úti stadiont, s ez méltó lenne hozzá, ha korábban ugyanott – megalázó módon – nem választották volna le a szobáját, s ha a névadó sporttelepéről (is) nem veszett volna ki a futball… (Azzal együtt a közönség is eltűnt: legutóbb 3700-an voltak az Albertben, előtte meg 3500-an a Puskás stadionban, a Vasas-FTC-n.)

Ez azonban – ha fáj neki, ha nem – nem változtat azon, hogy Albert örök legenda, a Halhatatlanok Klubjának tagja marad.

Amúgy ma még csak hetvenéves.

Hegyi Iván