hvg360.hu, 2021. augusztus 22.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Hagyomány-teremteni időbe telik, a pénz nem elég hozzá, ez látszott a pénteki ősmagyar május elsején, mikor a színpadot rejtő Szent Korona, az igavont csodaszarvas, meg a parodisztikus Szent István, mint télapó és metálmézeskalács végiggurult az Andrássy úton. Közbül táncosok, kor- és test-festés, mazsorettek túrórudi népviseletben. Egy ilyen kontextusban a nemzeti dicsőség óhatatlanul giccsőséggé lesz, ez egy ilyen műfaj, a vurstli is mekkora giccs, mégis lehet szeretni, igaz, nem kerül ennyi közpénzbe. Hogy pontosan mennyibe, azt pillanatnyilag nem tudják az illetékesek. Az egész, aminek e köröndi panoptikum föltehetőleg nem kis tétele, 5,5 és 7,9 milliárd közé saccoltatott hivatalosan.
Vasárnap reggel, mikor írom ezt, harangszót sodor át a szél Budáról, a Duna fölött egyetlen hadirepülőgép se ünnepel hörögve és sivítva, nyugalom van, bágyadt, ünnepvégi nyár. Ha valamelyest lenaplóztam volna a hetet, most csak bele kéne illesztenem a szavaimat, mint cseresznyét a piskótába, nem volna nehéz. Ferenc pápa ex cathedrájánál – a rend kedvéért ide írom, hisz persze, hogy be kéne oltani a világot – izgalmasabb szót találtam pár napja: imahadjárat. A mostani avval a céllal indul, hogy jövő év áprilisáig minden településen legyen olyan személy, naponta legalább egy, aki azért imádkozik, hogy a majdani képviselők mindegyike erkölcsi normaként fogadja el Tízparancsolatot, s próbáljon aszerint élni. Hadjáratként imádkozni – hézagtalanul beleillik az immár mindennapi harcikeresztény retorikába, javasolnám még az imacsata, imasortűz, imakommandós felvételét a repertoárba, lenne jövőjük. S persze némi imairgumburgum se ártana, hogy az illetők hányszor és mennyire tartották be a betartandókat.
Eközben Kabult elfoglalták a tálibok, egy 400 ezres nagyvárost, telve mindazokkal, akik előlük menekültek, aligha ok nélkül. A képek rettenetesek, a repülőtéren egyre több halott, egymást taposó emberek, akik fel akarnak jutni, akár menet közben is egy repülőgépre. 26 ott rekedt magyart a britek kimentettek, a többiekért saját mentőakció indult. A világ, ahogy az lenni szokott, tehetetlen, hüledezik, megmondja, hogy ő megmondta. Menti a menthetőt, a saját embereit, mindazokat, akik együttműködtek „a nyugattal” az elmúlt harminc évben.
Ez a nyugat lényegében az a nyugat, ahová mi, magyarok is tartozunk és tartozni fogunk, tetszik vagy nem. Az, amit oly vígan fikáznak, tutáliber illiber, a magyar kormánysajtó prominensei. Hogy a tálibok, igaz Bencsik András szerint, hasonlítanak az 56-os pesti srácokra, az csak pillanatnyilag tűnik magánmarhaságnak, bármikor lehet belőle hivatalos álláspont, ahogy az ellenkezőjéből is, attól függ, mivel lehet leginkább provokálni a mondott nyugatot – mármint azon kívül, hogy migránsoknak coki, de ha akarják pár százezer afgánnak nyitunk korridort Németország felé.
Az elünnepelt összeg még három napra elosztva is pofátlanul drága, persze a pompamánia, a kivagyiság, a mindent megtehetünk duhaj boldogsága édes és ismerős hatalmi kellék. Az új uralkodó osztály a maga áramvonalas stüszi-horthyzmusával ebben a röcögtetésben érzi magát leginkább otthon, militarizált spektákulumok között, vadászgéptől új kenyérig, alkotmánytól csodaszarvasig, szociogagyitól naciogagyiig, minden idők legnagyobb tűzijátéktól még mindenebb idők mégnagyobbikáig. Itt aztán látszik, sőt szikrázik a pénz, amit gálánsan elégetünk a magyar emberek képviseletében, sőt kifejezett kérésére.
Hány fekvőtámaszt tud Chuck Norris, kérdezi a vicc, amire az a válasz, hogy az összeset.
Péntek este a nagy showtime részeként, a tűz- sőt fényjáték végén a Szent Korona keresztté alakult, és szigorúan megmeredt a város fölött. Elég világos pillanat volt, őfőméltósága és vazallusai elmélázhattak volna a bosszú keresztény természetén, de legalább azon, hogy mivel és mennyivel tartozik a magyar állam a Magyar Evangéliumi Testvérközösségnek, illetve, hogy az eldurrogtatott 1300 millió forint fényében milyen észjárás szerint kellett a MET által fenntartott iskoláktól most is elvenni 95 millió forintot.
Ez persze keresztényietlen, meg felháborító, a rezsim pontosan rátapint ellenzőinek gyenge pontjára, hogy tudniilik felháborodnak – háborodjanak csak, úgyse történik semmi és pukkadjanak meg. Jó oka van a vezéri propagandának egyre nagyobb és gatyaletolánsabb baromságokkal tematizálni az úgynevezett közvéleményt. Saját híveit hergeli össze ezzel, akikre most tényleg szüksége van a választásokhoz, s akik inkább hagyják, hogy szemellenzős hülyének nézzék őket, mint hogy beismerjék: meztelen a király, mármint a szennyesedő fehérgallér alatt.
Mert amit Iványi Gáborral és annak egyházával művel Orbán Viktor, az gazemberség, szemenszedett, fehérgalléros bűnözés.
Nincs könnyű dolguk e rendíthetetlen híveknek, lassan nincs mihez viszonyítani, több, mint egy évtized hitét, hatalomvédte kurucságát kéne felülvizsgálni, ami hosszú is, keserves is, hisz szét kéne szálazni az alávetődés, a kényszer, az önigazolás bonyolult rétegeit, azt, hogy a hajdani remények miként váltak üres, guruló klisévé – ezért sokan inkább harcos hívei lesznek mindannak, amit az uborkaszezon, a meleg és a téboly elegye a karmelita kolostorból lefújdogál a tejjel mézzel folyó kánaáni síkra. A rezsim ezt látja, tudja, jól jön neki. Minden jobb, mintha a norvég 77 milliárdról – tíz tűzijáték ára, innen nézve nem is olyan sok– vagy az elvonandó EU pénzekről szólna a közbeszéd, meg a lélegeztetőgépekről, a kínai oltásról, a Pegazus-botrányról.
Nem tudom, vajon a hívek mit gondolnak a mélyen megalázó, ám remélem, hogy betarthatatlan uszítványról, a homofób törvényről, meg annak végrehajtási utasításáról. S mit gondolnak, ha az érintettek – egyébként a magyar és az egyetemes kultúra alkotói, terjesztői– szemlesütve netán be is tartják, ami benne áll. Nyilván hogy vaj van a fejükön, buzik és/vagy buziszekértolók. Ezt a törvényt a könyvterjesztőknek és kereskedőknek, íróknak és olvasóknak egyszerűen szabotálni kéne. Igen, nyíltan, állampolgári engedetlenségként.
Nem fóliázunk és kész. Fólia non coronat.
Hiszen mi történhet? Mit tehetnek ezzel szemben a rezsim homofoglárai? Büntetnek? Bezárnak? S mit? A boltokat? A terjesztőket? A kiadókat? A könyveket? A szerzőket? Ötöt talán, de százat hogyan? Kivonul a tálibikus hatóság rendőrautók kíséretében, mobil benájlonozó automatákkal? S persze listákkal? Konkrét listázókkal? Mérőszalaggal? Hogy egyik szerelmespár maradhat a címlapon, a másik meg nem? Legalábbis a templomok és iskolák kétszáz méteres közelében?
Lesz, ahogy lesz, most már így lesz jövő tavaszig, naponta gurulnak majd föl-le a nyilvánosságban Caligula lovai. A Magyar Nemzet kimondja a huxit szót, biztos, ami biztos, immár csak hivatkozni kell rá, felkészül az „átnevelőtábor”, fel az „árjásítás”a „röggyepűfajiság”, szem nem rebben. Nem kell felülni az újságoknak, mondja a kormányszóvivő, de a nemzeti fülben ott a bogár, lesz még huxit, lesz még lágy kenyér, lesz még rólad, kék plakát, nemzeti inzultáció.
Amennyiben holnap (ez fikció) újabb kék plakátok jelennek meg az országban –ha Önt dühítik az iskolákban a nem-változtató automaták, melyek nagyszünetben elvégzik gyermekén a sorosista beavatkozást, töltse ki a nemzeti konzultációs kérdőívet –, akkor ezeknek éppúgy nem valóságtartalmuk, hanem sugallatuk lesz, mint az eddigieknek, és ez a lényeg.
E legújabbat a józan többség ugyanolyan ócska manipulációnak tekintené, mint a többit, de a vezér hívei se kapnának a szívükhöz, hiszen tudták ők ezt elejitől fogva, csak rá kell nézni, arra, akire, konkrét példákat tudnának mondani. Aztán Kovács kormányszóvivő bejelentené az évnyitók idején, hogy egyetlen magyar iskolában sincs nem-váltó automata. Lehetne kötözködni, miszerint nem is volt, de a kérdés nem erre vonatkozott, hanem hogy van-e. Nincs.
Ami pedig a magyar gyermekek védelmét illeti – de ezt inkább egy péntek reggel kellene felszikráztatni a nernyelv égboltján–, mi Dávid és Fóliát harcában gondolkodás nélkül a jó oldalán állunk.