Parti Nagy Lajos őminiszterelnöksége elmeállapotáról és a rezsimet túlélő állapotokról ír

Lamantin alakú felhők úsznak a júliusi égen, a végtelen és végtelenül rövid nyár legközepében. Ha már szavam van rá, ideírom, noha mára bőven le- és körbeírták, hogy Európa, továbbá minden újságárusok ura, parancsolója és szerény vevője, a pedofília és a homoszexualitás összeboronálásával, a melegek kriminalizálásával, ismét meglehetős botrányt kavart a Sátán megszállta Nyugat-Európában. Mikor ezt a, finoman szólva, kuruckodást a pokol liberálkutyái, sőt jogihuligánjai közös értékek, diszkrimináció, jogegyenlőség és hasonlók jegyében elég élesen szóvá tették, a vezér senkinek nem maradt adósa, s efelől a körmét már-már lerágó magyar közvéleményt is megnyugtatta. Ahogy eubetyárként fogalmazott: ugyan fokost bevinni nem lehet, mármint a terembe, de mindenki pontosan megkapta azt, ami járt neki.

A választott tónus, a bugriséria nem új, de a vágyott és megnevezett eszköz, a derék fokos, mint ultima ratio, mutat némi újdonságot. Hogy őminiszterelnöksége elmeállapotát vagy tanácsadói cinizmusát illetően, azt meg nem tudnám mondani. Az a gyanúm, nagyjából mindegy is.

Vegyük úgy, a nemzetközi helyzet fokosozódik.

Talán pontosabb, ha botrány helyett viszolygást, illetve visszatetszést mondok, s abba bele se kezdek, hogy az Örkény féle magyarni mostanság milyen tartalmakkal telítődik: krakélerni, kellemetlenkedni, kuruckodni, mesekönyvet büntetni, és így tovább. Az én nevemben ne magyarjon, mondanám és mondom, persze hiába. A vezér azonosítja magát Magyarországgal, addig-amíg, de igen sikeresen, hisz az európai szemlélőben a magyarokra, mindre tartósan rávetül a vezér árnyéka, az átlagpolgár ott se differenciál, nem kel és fekszik velünk, ilyenek a magyarok és kész, s ezen nem segít könyvtárszoba, kazettás mennyezet, se vajákos se vajáktalan

A náci beütésű homofób-törvény, amit vagy a közveszélyes hülyeség, vagy az antibrüsszelizmus muszája vajúdott elő a NER hegyei közül, hamar elérte reális belpolitikai céljait, a fenyegetést, az ellenségképzést és a felbujtást. Mert betartatni a passzusokat csak akkor lesz képes a kormány, ha ebben partnerre talál a tanárok, a diákok, és a szülök többségében. Ezt pedig nem hiszem, már ami az erős többséget illeti. Persze mindig lesznek magánszorgalmú feljelentők, nem kell ahhoz kém-szoftver, avanti kukkoló, s ez épp elég baj, ez tovább fog tartani, mint a rezsim, mely kiengedte a palackból a félemlítés és félemülés szemforgató gyúelegyét. A Semjén féle útmutató, sőt kinyilatkoztatás csak hab a tortán, miszerint a homoszexualitás bűn, de minimum egy bűnös életállapot. Márpedig az elembétébuziké, ami ellen tenni kellett végre, kellett és kellene. Igény lenne rá, az annyuk szégyenilló kutyauefáját.

Viszont péntek éjjel csöndben eltörölték az előző naptól hatályos kormányrendeletet, miszerint megszűnt a névtelen adományozás lehetősége, minden civil szervezet számára. Fölteszem, valaki elolvasta, s rájött, akkor a NER csecsén lógó szervezeteknek is be kéne vallani, hogy név szerint ki adományozta adózott jövedelmének sokszorosát kezdőkör-kutatásra, avagy a szögletzászló nemzetmegtartó szerepének alakulására a szkítáktól napjainkig. Megtehették volna, hogy bizonyos szervezeteket nemzetbiztonságilag kivonnak a rendelet hatálya alól, de inkább visszavonták az egészet, úgyhogy van remény. S lesz harmadik oltás is, amint ezt minden vakcinák atyja rádiótrónusáról kegyesen bejelentette.

A tengeri tehenekhez való közöm Christian Morgensternnel kezdődik, a nagyszerű költővel, illetve a Seance című vers Kosztolányi-fordításával, miszerint „a tengeri tehén egy este Müllerné őnagyságát kereste, s fölírta néki egy papírra halkan: Én már régen kihaltam”. Egy közelebbről meg nem nevezett „terembe”találta meg a nevezett asszonyságot Kosztolányi, lényegében a rímfelelő kedvéért, hogy a ritka állat elmehessen „merengve”.

Ilyesféle merengés látszott az olaszok győzelmének pillanatában Donnarumma arcán és tartásán, akiben van valami morgensterni, a nevétől a járásáig. Miután hárította szegény, szegény Saka tizenegyesét, csendes révületben elsétált a kaputól, és pár másodpercig fogalma se volt, hogy védése pillanatában Olaszország már megnyerte az Európa-bajnokságot. Mikor leteperték, ölelték, csókolták, akkor is igen visszafogott, igaz, földöntúli boldogsággal járt föl-alá a roppant fűkoszos trikójában, épp mikor az én hetem elkezdődött.

A lamantinok hányatott története már Morgenstern korában is sajnálatot és megütközést váltott ki. Mióta csak felfedezték őket, zsákmányolták is ezerszám, békések voltak és naivak, hogyne keltették volna fel szelíd nagyságukkal mindazok dühét, akik le akarták öldösni őket, húsukért, olajukért — az ölés muszájáért csak annyiban, amennyiben. Hisz ezt mindig indokolni kellett egy kissé, igazolni, megtámogatni, hogy az ember lamantini része viszonylagos békében éljen a vérszomjas másik felével.

Olvasom, Floridában ismét százszámra pusztulnak a tengeri tehenek, az év első felében 841 példány, mivel táplálékuk, a tengeri fű, lassan eltűnik. Húsz éve még szaporították őket, épp azért, hogy pl. a Panama-csatornát tisztítsák meg az éppen elszaporodó füvektől. Húsz év alatt meg is nőtt hatszorosára e tengeri fűnyírógépek száma, s kikerültek a védett fajok közül. Most visszaveszik őket ismét, hisz éhen fognak halni, a vízszennyezés miatt lassan eltűnik a táplálékuk, a vízszennyezés meg, tudjuk — illetve nem tudjuk, vagy ha igen, nem eléggé, hogy mi van egy meglóbált nájlonacskó másik végén, itt egy belga árvíz, ott ezer tengeri tehén, s máris, kis ugrással a klíma-egyezményeknél, vagyunk, a széndioxid kibocsátásnál, kvóták és országok ádáz vitájánál, ha egyikük nem írja alá (s félő, lesz egy ilyen a legközvetlenebb közelünkben), akkor életbe se lép — hol van még kétezerötven, legföljebb a gyermekek horizontján, azokat pedig most védtük meg a tuggyukkiktől.

A lamantin a 22 éves olasz kapusról jutott eszembe, aki öt héttel ezelőtt végigunatkozta az olaszok első meccsét a törökök ellen, aki alig kapott gólt az egész EB alatt, és még csak nem is kellett szétvédenie magát, mégis a torna legjobb játékosának választották. Aztán hamar rájöttem, nem jó a hasonlatom, Donnarumma sokkal inkább egy nyúlánk elefánt, annál is inkább, mert a tengeri tehenek és az elefántok rokonok, az előpatások öregrendjébe tartoznak a szirtiborzokkal együtt. Hogy a túlságig fejlesszem a hasonlatot, olyan, mint egy elefánt, egy gémeskút és egy tigris keveréke, egy lomha, lődörgő felhő, de valahogy, ha kaput érez maga mögött, mindent véd. Mármint ha van olyan támadás, amit Chiellini, a másik mitológiai hős és isteni zsoldoskatona nem tisztáz, nem szerel le. Tán ő volt a legboldogabb a boldog olaszok között, akik a győztesnek, de hát mégiscsak az angoloknak kitalált tűzijáték fényében sütkéreztek, s tették volna ezt reggelig a lassan kiürülő Wembley-stadionban.

Nagy, fölzirrenő bogarak cikáztak az éjszakában, s mint valami zsákmányt, méregették a nyitott laptopomat, éppúgy, mint most, a hetem végén, Füst Milán 133. születésnapján, mikor már tudom, hogy A feleségem története, Enyedi Ildikó filmje, nem nyert Cannes-ban. Sajnálom, persze várakozásomon, kíváncsiságomon ez semmit nem változtat, sőt. Talán most kellett ennek a filmnek elkészülni, bár el lehet tűnődni, mi lett volna, ha Enyedi már a 90-es évek elején megkapja a jogot a megfilmesítésre. Mi és ki lett volna más, egy meglehetősen más világban, nem mintha harminc év a lélek mélyén, legalábbis füstmiláni léptékkel, oly sokat számítana, se a poklot, se a mindenki lelke mélyén lakozó tébolyt tekintve.

Hosszú évek, tulajdonképpen évtizedek óta az én belső mondatfilmemen a regény egyik csúcspontja, Störr tengeri kalandja jelenik meg először. Próbálom ehhez képest elképzelni, hogy milyen, illetve nekem mint nézőnek milyen lesz ez a filmbéli éjszaka a tengeren, elképzelni hatalmas vásznon a sötét látványt az izzó, égő, füstbe és gőzbe öltözött Daphnéról, a hajóról, amit az eső ment meg, ahogy Störr kapitány életét is, másfél napra Alexandriától. A sorsszerencse, hogy ezzel a kabócaként csörömpölő szóösszetétellel hagyjam abba.