Parti Nagy Lajos indulatok, okok és eredők közt bolyong

Csepelen egy utastárs késsel akarta levágni utastársa arcáról a FreeSzFE-maszkot, mert nem tetszett neki a maszk szellemisége. Korábban is voltak erős nemtetszései, olykor lopás, olykor ujjharapás jelleggel, most indulatkezelési problémákra hivatkozott, s azok kezelésében segítséget kért. Nincs egyedül, a gyöngyöspatai pogrom, és a cigánygyilkosságok után egy-, a TV-székház ostroma után nagyjából másfél évtizeddel a magyarság egyre súlyosabb indulatkezelési problémákkal küzd, ezek tetemes része tünetileg nemigen kezelhető, az okok és eredők között egyre nehezebb kiigazodni

Például azon, mire jó, s hova vezet a vezéri bosszúvágy.

Ahogy a rezsim és legfő utastársunk bánik Iványi Gáborral, és mindazzal, amit neve és munkássága jelent, arra nincs szavam, mégis muszáj írnom róla. Orbánnak, a bosszúszomjat leszámítva, még csak érdekében sem áll ezt a disznóságot támogatni, legalábbis aktívan elnézni, nemcsak keresztényileg – a vezér épp annyira keresztény, amennyire egy bértrollnok Jókai-rajongó -, de politikai értelemben sem. Jelzők volnának erre, mindet leírta már valaki, nem mondom, hogy hiába, de csekély eredménnyel. A rezsim, hiába kötelezi törvény, nem hajlandó kifizetni a Magyar Evangéliumi Testvérközösségnek járó támogatást, amiből, többek között, rendezni lehetne a NAV által most rájuk terhelt hátralékot, az egynyolcad VIP-Alagútnyi összeget, 247 millió forintot.

Hogy pillanatnyilag lesz-e ötven méteres alagút kétmilliárdért, vagy nem, az mindegy is, a szándék, a titkosítás és az időzítés világosan mutatja, miben él, miről gondolkodik, mitől fél az agyonkedvezményezett lakáj-elit. Látom a képet magam előtt, nem színezem, pedig lehetne. A krém krémje áll a szép zöld mezőben, médiától dúsan övezve, feleségek, férjek, megannyi hétvezér. Mondjuk, tizenketten vannak, karjukat előretartják és egy Dankó utcai fülessapkába szépen belepottyantják az általuk tulajdonolt ütésálló Royal Oak karórákat. Önként, megvilágosodva összedobják. Aztán kis konvojban elviszik a NAV-hoz, s boldogan élnek, amíg. Ha a későbbiekben nem tudják, hány óra, jártukban-keltükben bárkit megkérdezhetnek, csengő hangon, mosolyogva feleli nékik a nép, hogy hány.

Legföljebb lesz, aki ikes igének gondolja.

Európában pillanatnyilag nálunk nő leggyorsabban a fertőzöttek száma, olvasom vasárnap délután, a riasztásra minden ok megvan, gyorsabban jelentkeznek és súlyosabbak a tünetek, az utolsó adatok szerint majdnem 4500 embernél mutatták ki a fertőzést, hetvenketten meghaltak. Egy hete a MOK-kampányában volt szerencsém írni egy mondatot arról, hogy az oltás, az átoltottság személyes és nemzeti ügy, európai ügy, s hozzátettem, hogy bármelyik Európai Gyógyszerügynökség által engedélyezett vakcinával beoltatom magam. Most se gondolom másképp, de a realitás alighanem elsodorja ezt az én kiegészítésemet vagy megszorításomat, napok alatt megváltozott a kínai vakcina, hogy is fejezzem ki magam, keretezése, s nyilván igazuk van az orvosoknak, akik ott állnak, kezükben tűvel és azt mondják, nem kellett volna belekeverni politikai játszmákba, de jó a kínai vakcina — például azért, mert a covidnál minden jobb. Elhiszem nekik, ahogy eddig is.

Esteledik, fölírok ezt-azt, különféle portálok között görgetem az egeret, tárcasziszifusz, próbálok kiigazodni tények, érvek, tagolt és tagolatlan indulatok között, noha rég rá kellett jönnöm, ez az, ami nem megy, kiigazodni. Persze indulatosan rámondani valamire, hogy így van, s ahhoz ragaszkodni, az se megy, illetve megy, de nem vezet jóra. „Moderált kiigazodhatatlanságaim” –ez marad, ha nem a hallgatás, hogy ülök egy belső vonaton, s a másokéi helyett a saját indulatkezelési problémáimon tűnődöm.

Forog a hírkása, lájkra, figyelemre, megosztásra váró és vadászó mondatok milliói a nagy, kényelmes netsilóban. Adott jelsor fölülre kerül, majd alulra, legalulra, ezt a mondó nem tűri, megtoldja, túltolja, de még túlabb kell tolni, hogy ott is maradjon, labda a szökökút tetején, Odalent a habzó, szürke víz (azért az úr?) a mélysekély kommentfolyammal: kommentek által a világ elébb? Netsikoly a híd alatt, míg fönt megy a helyiérdekű és megy az expresszvonat. Egyszerűbb, mint egy tányért összetörni, poharat a falhoz vágni, rácsapni az asztalra, valaki másra; lenadrágolni a világot, illetve valakit a világ helyett, valakit, aki gyengébb, sőt, sokkal erősebb, de nincs szemtől szemben, nem kérdez vissza, tehát lehet nyomni az elektronikus kutyaszart az elektronikus postaládájába, hogy enyhüljön a feszültség, kezelődjön az indulat, a végesség és törékenység, az örök frusztráció; az aranyember a miénk, azt nem adjuk, az SzFE- maszkot lekéseljük, ha tán nem is tévesen, de gyorsan általánosítunk, megmondjuk, odamondjuk, elküldjük; miattatok vagyok miattam, aki miatt miattatok vagytok és vagyunk — lényeg a kifakaff, remeg az ország, mint konyhakredencben a poharak, az odakint idebent dübörög, idegösszeomlóssavanyú, mintha egy ilyen összetétel bármit megoldana, levezetne.

Innen nézve az a trollárió, ami a válogatott kapusra, Gulácsi Péterre (családazcsalád) vagy nagyra becsült kollégámra, Tóth Krisztinára szakadt egy megjegyzése miatt, igen ismerős, és pontosan mutatja az egész magyar idegbajt, nac-, nác- és nárcoid fontoskodást, mindennapi heccizmust, mélységes mélyszökőkutat, amibe ha kicsit is belenézek, eliszonyodom, történjen kommenttel, késsel, ujjharapással. Ezzel együtt sem hiszem, hogy Jókai regényét (nemrég olvastam újra az elejét, a fantasztikus leírást az Al-Dunáról) Timea és Noémi alakja miatt le kéne venni a kötelező olvasmányok listájáról, már ha egyáltalán volt értelme föltenni, ha van értelme bármilyen fülről vezérelt, normatív listának, kötelezésnek a művészet megszerettetésében. Nemigen, de nem vagyok tanár. Aki kamaszként végigolvassa — nem gondolom, hogy a többség –, akinek tényleg ennyire fontos az irodalom, azzal már lehet differenciált megközelítésben beszélni Az arany emberről, mint műről, mint egy majdnem 150 éves regényről, az rögtön megérti e nőkép atavisztikusságát, képes a feminista kritika mentén is olvasni, s nem hinném, hogy ebből a könyvből építi fel 2021-ben a saját nőképét, nemi szerepét.

Miután a rezsim nevében és akaratából a nemzet sokállású főrendezője némi vőfélyi segítséggel lenyomta magát az SzFE torkán, az egyetem harciházmestere nem érti, hogy ha jobbak a körülmények, mint mielőtt a modellváltásnak becézett erőszak megtörtént, akkor mi a probléma. Mostanra, mikorra tényleg értenie kéne, talán tényleg nem érti. Megteheti, ez már a végjáték, hátradőlhet, rend van, a rezsimvezető léptet fakó lován. Lovain.

Nézi, nézi, és elhiszi, hogy ez rendben van, és roppantul meg van sértődve a főnökeivel együtt, hogy a hosszas és, hát, ugye, rögös torkonledugási ceremónia után nekik mért nem lehet bebizonyítaniuk, hogy ez egy jó és önkéntes házasság van és lesz. Ezt nem fogják érteni akkor sem, ha mondjuk az Alkotmánybíróság 90 napon belül kimondja, hogy alkotmányellenes volt a nyár elején elfogadott törvény, amire az einstandot alapozták. És hát nekik ebben, az ő szempontjukból, teljesen igazuk lesz, a nemértésben, ilyesmit, hogy nem lehet mindent, nem áll érdekükben érteni, amíg csak hatalmon vannak. Másként szólva a rezsim propagandája minél szennyesebbre korbácsolja az indulatokat, minél inkább telerakja hordozható, puskás alagutakkal az országot, annál mindennapibb, elfogadottabb lesz, hogy minden eszköz szentesíti a célt.

Pedig nem szentesíti, sem a hatalom megtartását, sem a megszerzését. Ez az evidencia lesz talán a legnehezebb dilemma, amivel a covid sötét, gyilkos árnyékán túl és mellett, az elkövetkezőkben szembe kell nézni. Hatalma megtartása érdekében a rezsim sok mindenre képes lesz, épp elég az egyenirányított médiát működtetnie, pénz bőven van és lesz rá. Az ellenzéki oldal pedig, amelynek ezt a gátlástalan túlsúlyt kéne kompenzálni, hogy esélye legyen, ezt nem teheti minden áron, mert akkor épp azt árulja el, ami győzelmének értelme volna, a megint demokratikus magyar köztársaságot.

Súlyos indulatkezelési problémáinkban saját hajunknál fogva komoly segítségünkre szorulunk az éji homályban, amíg nem késő.