hvg.hu/360, 2020. március 15.

Az én hetem:

PARTI NAGY LAJOS

Kezet mosok. Ennek a mondatnak két hónapja még csak a manus manum lavat (kéz kezet mos) kölcsönzött némi avittas többletet, miközben valamire való ner-kéz már a mosással se bíbelődik, arra tartják a médiát, nem?  Szóval kezet mosok, és nézegetem a kulcsszavakat, holott tudom, hogy a járványról fogok beszélni, erről az egy kulcsszóról, még ha újat, hogy tudnék?, nem is fogok mondani.

A koronavírus lesz az év szava, nem nehéz megjósolni. Evvel megy el a hetem, forgok körülötte. A zsizsgő tehetetlenség színtelen, szagtalan, a neten át terjed, persze a net nem oka, torz vagy nem torz, akkor is tükör, egy civilizációé, ami most kettőt hátralép, ha képes rá, hogy ne kelljen később teljesen szétesnie.

Olvasom a híreket és hátterüket, behúz, alig ereszt vissza a munkámhoz, ama másik, illetve több másik világba; az egyikben éppen aknák robbannak, a másikban derék, felelősségtudatos törzsvendégek megesznek egy gyönyörű emberpárt és nem képletesen; s még a helyről, e munkák pillanatnyi jelenéről nem is beszéltem.

Talán ez volna, ami tehető, egyezkedni a szorongással, nem megvetni a figyelemelterelés kis trükkjeit, de nem menekülni fejjel a homokba, ami szintén fertőz.  Nézem a számokat, a rohadék és kijózanító számokat, egyedül velük is kitölthetném ezt a tárc aprózást, de nem írok számokat mégse, a péntekiek vasárnapra semmik, halottak pörögnek egy számlálón, egyre közelebb. Újabb és újabb számok és görbék csúszdáján föl a teljes letörtségig és újra elölről. Két kattintás, igaz, azután még kettő és még kettő, és lemegy a nap, leoson, a social distancing, mint üveggolyó.

A szeretteim, a barátaim távol, viszonylag biztonságban, legalábbis ma és némely valószínűségek szerint, amiket, mint valami néma és kegyetlen mosógép forgat át, dob fel és ejt le a világjárvány. A véletlennek köszönhetően, meglehetős biztonságban én is, mondhatnám, kivételes helyzetben, hisz van módom az önkaranténra. Mivel a korom szerint veszélyeztetettnek mondanak, kezdem magam annak is érezni, ennek hasznaival és kárával, hogy ez pánik vagy felelősség, az persze kérdés.

Nézem a hegyoldalt az óriásnyulak villájától a hegytetőig, ahol 1877 nyarán a Kurhaus Felsenegg épületében, mára iskola, megszállott a nagy Nietzsche is. A tavasz bejelentkezik, aztán visszavonul, aprószemű esőt küld, porlasztórium. A nap kisüt, megcsillan a pestiscsőrökön, súlyos füstölő-elefántok úsznak az égen, a szorongásnak megvan a maga haszna, kiélesedik a figyelem, földob a képzelet mindenféléket.

Az ingem zsebében találok egy összemosott, rojtosra és keményre száradt papírszobrot, mint egy egyujjas, munkanélküli harangozó, előkotrom, buszjegy volt valaha szegény, kiteszem magam elé, lúdvércmasé. Nem próbáltam, de talán éjjel világít, amikor esik némely roppanás a falban, gerenda surran, neszez az apró por, hangyasörét.  Egyszerű denevér-szoftver mozgatja az elég kicsi, ám súlyos harangot, nagyokat sóhajt a faalkotmány, e háromszáz éves felemás korlát.

A fecsegő potyautas írja a Revizoron, hogy beszélt egy svájci költőbarátjával (pont úgy, mint e barát vele), akihez „minden éjjel”bekopognak a kolostorfolyosón, éjjel kettő és három között. Hogy ez a barát kire gyanakszik, kérdi Sz. E., továbbá azt javasolja, ha rátöri az ajtót az illető, mondja meg a feleségének. Mit, Ernő, kérdi a barát teljesen feleslegesen, mit? Hogy lebegő rémalakok látogatják, kikékül a telefon képernyője, hass, alkoss, telepíts: a/:most, b/:kettő és három közt, c/: később? Ő nyomja a később opciót, de hiába, különben is, kettő után már többnyire alszik, sötét folyosókon, az igaz, ha nem is függeszkedve, így részint egy szó nem igaz az egészből, részint melyik szó nem, „kérlek”?

Többször kimondom, szótármenedék, a jár igéből képzett főnevet, a tátogó á-kat, a ragadós ny-t, az egész baljós képződményt, a járványt avagy iárouány-t, ahogy a 17. század elején Pázmány Péter „testi gerjedelem” értelemben használja. A 19. század elején még a víz mozgását is értették alatta, áradását és apadását, de aztán nyert a ragályos betegség jelentés, tulajdonképpen az, ami szerte jár.

A szupermarketben nincs rossz hangulat. Némi gyúelegy a levegőben, vibráló, leviselkedett feszültség, enyhén színházi. Tele a parkoló, de hogy tömeg lenne, sorban állás, azt nem mondanám, még a méteres szabály sem sérül. Egy tele kocsi, egy ember, egy tele kocsi. Fém, műanyag fogantyúval, meddig tapad meg rajta a rohadék? Vagy mondjuk a bankkártyán, hogy a készpénzről szó se essék. Cikázó árufeltöltők, irdatlan mennyiségű göngyöleg és raklapok, világ babapiskótái, egyesüljetek. Sima szombat délelőtt, minden a szokásos, a polcok, e foghíjas gondolák kivételével. A vásárlóközönség lazán és mintha csak véletlenül tenné, fölvásárol. Ecce homo, nem siet, de nem is sétálgat, az elszánt, leszegett fejű áruhalmozókról, e hörcsögvásárlókról nem vesz tudomást. Először elfogy a WC-papír, a konzerv, mint olyan, a folyékony szappan, a száraztészta. Összesen két tagliatelle (all’aglio orsino) marad a polcokon, megveszem őket, ne árválkodjanak. Két hete még egyet vettem volna.

Péntek este nézem a vezért, az iskolabezárás és a digitális oktatás lelkes hívét, a világ eszét és akciócsoportfőnökét. Az „Ugocsa non coronat”-tól hamar eljutott idáig. Mindent maga alá húzott, saját hatáskörbe vont, s most övé a torz hatalom torz felelőssége, a propaganda, a szájalás, a migránsozás kevés a kétoldali tüdőgyulladás ellen. Uralgása alatt a szociális ellátásra, az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások a GDP majdnem három és fél százalékával csökkentek. Közben, mellesleg, 800 milliárd forintot belenyomott a kedvenc játékába. A bűnök lassan hibává összesednek. Nézem az arcát, a gesztusait. Be van szarva, hogyne lenne. Én is be vagyok, ki nem? Ki így, ki úgy. Megúszni közös érdek. Nemzeti, ha tetszik. Mikor, mennyire, hogyan, senki nem tudja. Azt, hogy minek kampó, minek nem, de mintha most lenne egy komolyabb torpanás szembemenve az autópályán.

Szombaton a rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalékból kiosztott a kormány 18,5 milliárd forintot. Ebből 2,7 az egyházi épített örökség védelmére, 13,17 az Operaház felújítására, 8,7 a hulladékgazdálkodási feladatok kezelésére jutott. És az Egészségügyi Ellátó Központ is kapott 2 (két!) milliárdot. De ez lehet, hogy rémhír.

A rémhír nem villog, hogy rémhír vagyok, fertőzöm, ne légy hülye – és hát teljesen sose vagyok rémhír. Mert teljesen sosem az, sose csak fék, sose csak nyúz, hisz a világban körülbelül minden megtörténhet. Persze, arány kérdése, valószínűségeké, egy hete az iskolák bezárásának a gondolata is rémhír volt, bízom benne, hogy Budapest lezárása is az, s nemcsak szombaton, mikor a rendőrség megtalálta az elsődleges forrást, egy biztonsági őrt.  Miközben, utólag, Milánó lezárása is későinek minősült, s utólag az látszik jobban járni a járványgörbe ellaposításában, aki hamarébb, és határozottabban fog lépni.

A levegő lassan tisztul, Olaszország és Kína fölül lassan eltűnnek a szmogfelhők, több lesz a napsütés, nincs szmog, ha nincs, aki megtermelje. Andrá tutto bene, jól, valamikor, igen, de ugyanúgy már nem lesz semmikor se, mellesleg, épp ez a grandiózus, életmentő bezárkózás mutatja meg, hogy ezen túl soha nem lehet bezárkózni. Olvasom a legegyszerűbb gyorstesztet: az ember teliszívja tiszta levegővel a tüdejét, és ha benn tudja tíz másodpercnél tovább tartani, nem fertőzött. Logikus, ahogy a fokhagyma is, kinek mi használ a megúszásban. De azért láz ellen egymagában nem ajánlanám.

Eddig a kézmosás és a távolságtartás bizonyult konszenzuális ellenszernek. Minimum húsz másodpercig kell kezet mosni, csuklótól, nem elfelejtendő, hogy az ujjak hegyét is, közét is, körben a hüvelykujjat. Két hepibörszdéjt tanácsos elénekelni közben, hogy Miatyánkot lehet-e, arról vasárnap délutánig nincs állásfoglalás.