Élet és Irodalom,

LXVIII. évfolyam, 21. szám, 2024. május 24.

UNGVÁRY RUDOLF

avagy az elveszett hitel visszaszerzése

„A regényes történetek csodái együtt jártak valamelyes csömörrel is, s egyre inkább emlékiratokban, útleírásokban keresgéltem a történeteket… melyek – legalábbis jobbára – igazak voltak”

(W. Scott: Waverley. Előszó)

 

Ami konkrétan van, pontosan nem írható meg. A megírás csak a tárgyi hűség rovására lehetséges. A valóság, vagy legalábbis az, amit a szerző annak tart, ellenáll a szöveges formateremtésnek. Még a leginkább tényszerű mű is valóságátalakítás. A magyar irodalomban Nádas Péter 1968-ban ezt ábrázolta az Élveboncolás című elbeszélésében. Hiába igyekezett pontosan leírni egy meztelenre vetkőzött modellt, valami sohasem stimmelt. Igazi, korai, nem fikciós realizmus. Nem dokumentum-, nem tényirodalom. Kiderül belőle, hogy – Celan szavaival – az, ami van, csak „megszólítható”, és a műben a valóság újrateremtődik. Az irodalom mintegy kinyitja rá a szemet, és ennyiből valami köze van a megismeréshez.

A legáltalánosabb értelemben vett realizmusra – a legegyszerűbb megközelítésben a realisztikus ábrázolásmódra – jellemző a fikciós megformálás, a valóságra emlékeztető szereplők, történet. Az „égi más”. Ez jellemezte a regényirodalmat, amely a XVIII. századtól kezdve diadalutat járt be, és a XX. század elejéig uralkodó volt. Az avantgárd okozta első lökés után egy idő múlva megjelent az olyan regény, melyben maga a szöveg lett az asszociációs tér, vele az igézet alapja. A szövegből igazolja saját magát. Mondhatni, a regény irodalomelméletté vált (például James Joyce: Ulysses). Egy másik irányban idővel (például Verne: A jövő század regénye, H. G. Wells: Az időgép) kibontakozott a mára klasszikussá érett sci-fi (Bradbury: Fahrenheit 451), és – akárcsak a vadromantika idején – burjánzani kezdtek a legkülönfélébb, egymással is keveredő, nem a tudományon, hanem kizárólag az elszabadult képzeleten alapuló regényformák. A fikciós forma szinte felrobbant – a legkülönfélébb nevek alatt. Fantasy, weird (Love­craft: Cthulhu hívása, Farkas Balázs: Lu purpu), virtuális realista, posztapokaliptikus (Glukhovsky: Metró), a- és poszthumán regény (Bartók Imre: A patkány éve). Vannak kiváló művelői, főleg a sci-fi területén (Asimov, Lem). A többség ultrafeldolgozott képzelet, mintegy előemésztve az olvasónak, nehogy maga képzelődjék. És folytatódott a szétválás a magas (highbrown), a közép (middle­brow) és lektűr (lowbrow) irodalomra.

Bori Imre a Tényregények az 1930-as évek magyar epikájában című esszéjében (Híd, 1992/5.) elemzett egy új regényformát. Azt a realisztikus látásmódot, intenciót, mely mind a klasszikus, mind a XX. századi realizmus sajátja – csak már nem elrejtve a kapcsolatot a regény és az alapjául szolgáló tények között. A szereplők többnyire valódi nevüket viselik. Nem elsődlegesen a képzelet teremtményei, hanem „…a már meglévőnek az ismérveit hordozzák”, írta Bori.

A nem fikciós regénynek hagyományosan két formája ismert, a dokumentumregény és a tényregény. Az első valós szereplőkön és tényleges eseményeken alapszik, szigorúan követi a forrásokat (akár szóbelieket is), nem tartalmaz érdemben fikciós elemeket. A közhit szerint jellemzi az elkötelezettség valamilyen ügyért, de ez nem inherens jellemzője. Tényleg létező vagy létezett személyek játszanak benne szerepet. A párbeszédek se kitaláltak. A szövegen belül olykor a dokumentumokból álló montázsok, kollázsok szerepelnek. Közel áll a tényfeltáró újságíráshoz, a szociográfia műveihez. Például Haraszti Miklós Darabbér című regénye (ezt munkásszociográfiának is tekinti a kritika) vagy Szvetlana Alekszijevics regényei (például a Csernobili ima), Lower Wendy Hitler fúriái – Német nők a náci vérmezőkön című regénye; a magyar irodalomban például Zelei Miklós A kettézárt falu című műve.

A tényregényben nem a források konkrét követése a meghatározó. Tartalmazhat elképzelt elemeket, főként rekonstruált párbeszédeket. A szerző szemlélete, személyisége sem annyira visszafogott, mint a dokumentumregények esetében. A történetmesélést fikciós eszközök színezhetik (amiért olykor „metafikciós” regénynek is nevezik). Egyik korai képviselője a Sacco és Vanzetti sorsát leíró Upton Sinclair Boston (1928) című regénye, klasszikusa pedig a Hidegvérrel (Truman Capote, 1965) vagy Norman Mailer Az éjszaka hadai című műve.

Az előző kettőhöz képest komplexebb nem fikciós regénykategória a realista változat. Jellemzője a mélyebb jelentésadásra, esztétikai megformálásra törekvő esemény-, karakter- és társadalomábrázolás, mely gyakran párosul reflexivitással. Az írói invenció erőteljesebben érvényesül. Re­gény­írói nyelven íródnak, a hagyományos elbeszé­lői forma kifejező nyelvét, narratív szerkezetét, dinamikáját követik, szépirodalmi eszközeit használják. A párbeszédek ritkán forráshűek, inkább fikciós rekonstrukciók. Éric Vuillard Napirend című művében Hitler német nagyiparosokkal 1933-ban folytatott megbeszélését írta meg, követve a tényleges lezajlását, a szereplőit, a szövegeit. Magyar példa Zoltán Gábor Orgia című regénye. Nem dokumentum- vagy tényregény, mivel benne van írójának szemlélete, kifejezésre jut a világlátása, stílusa. Ilyen volt Kerouac Az úton, és ilyen a nemrég legszemélyesebb múltját feltáró, saját ügyében afféle „régészként” író és Nobel-díjat kapott Annie Ernaux Évek című regénye.

Vannak esszéisztikus változatai is. Lehetnek nagyon összetettek, például J. D’Agata és J. Fingal The Lifespan of a Fact (Egy tény élethossza), melyben Nádashoz hasonlóan az igazság és a pontosság problémáját írják meg. A műfaj csábít a merész újításokra, a szövegformálás új megoldásaira, beleértve az online megoldásokat is. A nem fikciós realizmus nem a tagadása a fikciósnak, hanem az ellentéte. A „nem mese az, gyermek”.

A mai magyar irodalomban a legradikálisabbak Györe Balázs művei, például a Ha már ő sem él, kérem olvasatlanul elégetni című regénye. Szinte konzervatív Nádas Péter valós várostörténete, Az élet sója, vagy Vajda Miklóstól az Anyakép amerikai keretben. A személyes valóság megírásának istenhittel áthatott története Visky András Kitelepítése. Nagylélegzetű mű, s mint valami fordított nomen est omen, Gerlóczy Mártonnak az önazonosság-thriller formájában megírt trilógiája, a Fikció. Vonatkozhat a legbensőbb lelki történésre, mint Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában, egy szürrealista stíluselemekben gazdag lelki feltárás. A hagyományos fikciós realista regényhez hasonlóan tehát a formaváltozatok is jellemzik a műfajt. A gyakorlatban természetesen ritka, hogy valami tiszta formában jelenjék meg. (A szerző hazabeszél, ő is ilyeneket ír, mint a Balatoni nyaraló.)

Azonban mindvégig beazonosítható valóságos, megtörtént eseményekről és szereplőkről van szó, miközben „úgy olvashatók, mintha fikciók lennének”, írta az amerikai Creative Fiction irodalmi lap szerkesztője, Lee Gutkind. Angol nyelvterületen egyszerre használatos a nem fikciós regény, valamint a narratív vagy a kreatív nem fikciós irodalom kifejezés, és megjelent a faction is. Használatuk egyelőre nagyon átfedő.

Az elbeszélésre, mintegy „tanulva” a realizmus történetéből, jellemző, hogy ne a mindent tudás frontális igénye, hanem a hétköznapibb, nyíltabb személyesség nyilvánuljon meg. Máskor megőrződik az objektívnek tűnő narráció, de marad mögötte tere annak, hogy ez nincs abszolút, kizárólagos érvénnyel elgondolva. Még az olvasóra bízott ítélkezés se. Mindez hol a hitelesen elhangzó állításokkal, hol nagyon visszafogott, ritkán adagolt fikciós eszközökkel valósul meg. Capote szerint „a fikciós realizmus technikájával magát a valóságot írják meg”. A történet ezáltal mindig egyedi, véglegesülő, akárcsak az emberi sors. Ennek a sorsnak, de akár egy város, egy utca, egy ház, vagy egy folyó, hegy sorsának megírása valamiféle referenciapont az olvasó számára. Megírásában a fő törekvés mintha az lenne, hogy a képzelet a lehető legnagyobb mértékben közelítsen a tapasztalathoz. Mint ilyen, éppen az ellenkezője a bahtyini, soha nem véglegesülő karneváli világérzésnek. Semmi menipposzi szatíra. Maga az ezzel való szembeszegülés a maximalizált nyíltság és személyesség formájában.

A nem fikciós realizmus egyáltalán nem korlátozódik az életelbeszélésekre, az önéletrajzi formákra, memoárokra. Leszűkítené a korszakos fejleményt, ha csak erre lennénk tekintettel. Viszont az életrajzok népszerűsége szintén a nem fikciós irodalom növekvő szerepét jelzi. Idetartoznak az életesemények is. Nádas Péter: Saját halál, Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, de akár Karin­thy Frigyes: Utazás a koponyám körül. A tanúságtevés irányába mozdulnak el, mint a többi, nem fikciós realista, nem önéletrajzi művek is. Ahogy Gács Anna írja tanulmánykötetében (A vágy, hogy meghatódjunk), az önéletrajzok valamiféle közös mintát felmutató referenciapontként szolgáló szövegek az érzelmi közösségteremtés igényével, mint amilyen a közös sors. A mai önéletrajzi művek is íródhatnak akár teljesen visszafogott formában szikár dokumentumregényként, de a leginkább nem fikciós realista regényként. Nem is hasonlítanak a korábbiakra, melyekben néhány nagy egyéniség emlékművet állított magának.

A műfajnak nincs még kanonizált neve, és „szakirodalma” se. Lehet, hogy soha nem is lesz. Bori Imre is azt írta tárgyáról, hogy „…nem biztosan cél­hoz vezető csapáson járok”. A professzionális magyar irodalomtörténészi szakmában mintha nem nagyon akarnának mit kezdeni vele. Van, aki le is szögezi, hogy mindenki tudhassa: „…ami szépirodalom, az fikció” (Pál Sándor Attila). Záva­da Pál talán ezért formálja át úttörő fikciós realista regényeinek egyes részleteit fikcióssá (például Egy piaci nap). Értelmezhető a tantétel persze úgy is, hogy valami áttételességre, „emeltségre”, mélyebb jelentésadásra törekvés a nem fikciós regénytől is elválaszthatatlan, amelyről beszélek – de akkor ezt kellene mondani. A dokumentum- és a tényirodalmat is mély jelentésátadás jellemzi. A realizmusnak ezt az újra megjelenő, nem fikciós realista formáját pedig még inkább áthatja ez. Ugyanakkor nem valamiféle közvetlen visszatérés a klasszikus realisztikus ábrázoláshoz. Inkább a realizmus műfaján belül képződő új forma. A folyamat nem különösen feltűnő. A nem fikciós realista regényeket nem veszi körül elméletalkotói, művészeti célokat megfogalmazó szerzői kör mozgalma, nincs körülötte figyelemfelkeltő igyekezet. Senki sem állítja, hogy mostantól aztán ez lenne a korszellem. Nincs szó tehát arról, hogy emiatt bármely más szépirodalom szorulna vissza. A nem fikciós formában a realizmus értékelődött ismét fel. Felmerülhet a kérdés: mi rejlik a realizmus eme megváltozott visszatérése mögött? A nem fikciós művek megjelenése és sikere nem magyarázható kizárólag a szöveg esztétikájából kiindulva.

Úgy fest, hogy a szépirodalmi képzelet fent leírt – „fantasztikus” – elszabadulására szükségszerű az ellenhatás. Hát még mindarra, ami ígérgetés, jövőképzelődés, nem utolsósorban hír, állítás és annak ellenkezője a politikai életben árad. Az internet hír- és hamishír-özönéről nem beszélve. Mintha minden kitalálás felüllicitálódnék. És ennek lelki következményei lettek.

Olga Tokarczuk így fogalmazott: „a fikció elveszítette az olvasók bizalmát, mivel a hazugság veszélyes tömegpusztító fegyverré vált (…)”. Philip Roth már 1961-ben megfogalmazta, hogy az amerikai valóság maga alá gyűri azt, amit ki lehet találni. „Elképed tőle, belebetegszik, dühöng, és végül még végtelenül kínos is, összevetve saját sovány képzelőerejével. (…) Mit kezdhet az író azzal a sokféle amerikai valósággal…?”

Olyan ez, mint amikor megrendül a pénzügyi bizalom. Mire a termelők (a szerzők, kiadók) a nyereségességet a fizetőképesség (a hitel) kárára próbálják visszanyerni, és ezáltal inflálódik a pénz (még jobban elszabadul a fikciós képzelet). Válaszként megrendül a „fogyasztói” bizalom a képzelet termékei iránt. Valami más is kell.

Ezzel párhuzamosan a posztmodern korszellemmel elterjedt a nézet, hogy „sok igazság létezik”, meg hogy „minden a szövegösszefüggésen múlik”. Ami a szöveget illeti: kétségtelen. A nem szakmabeli – a valóság közvetlenebb segítségére talán jobban rászoruló – olvasókban viszont egyre nagyobb hiányérzet keletkezhet. Biztosabb lelki fogódzó iránti vágy jelenhetett meg – és ez a kereslet hatott a szépirodalomban is. Mintha mégiscsak kellene – a puszta tényeken kívül – valami esendő „igazság”, mely kényszerű módon, így vagy úgy, de kiemelkedik a sok közül. Annak belátása ettől még érvényes, hogy erre – ahogy a „valóságra” is – nekünk van szükségünk – lehet, hogy valamiféle egyetemesebb, talán éppen az erkölcsösségre emlékeztető okból. Hiszen az is lehet – ahogy a régi görög filozófusok tanították –, hogy a világ (a kozmosz) eleve jól van teremtve, jól formált, és csak figyelni kell a sugallataira. Tény, hogy a hitelesség hiánycikk lett, és elkezdték keresni. Kiderült, hogy a valóság – ha tetszik, idézőjelek között is – izgalmas. Sőt annyira, hogy nem is lehet kitalál­ni. Ez nem mond ellent annak, hogy magának a szövegnek a hitelessége esztétikai kategória, és poétikai-retorikai eszközök használatán múlik, hogy el is tudja hitetni magát az olvasóval.

Úgy tűnik tehát, hogy a realista regénynek ez a nem fikciós új formája összefüggésben van az igazsághoz fűződő gondolkodás társadalmi megrendülésének korszakos élményével. Mintha a korszellem alig észrevehető változása játszódnék le. Piaci rés keletkezett az irodalomban. Az ilyen változás többnyire nem azzal jár, hogy avulttá válnék vagy tévedés lett volna, ami addig létezett. Inkább a választék lesz szélesebb – és van, akinek ez érdekfeszítőbb. Olyasmi válik szépirodalommá, amit addig – mondhatni – nem tekintettek annak. Pedig hát – ugyan hol lennének a szép irodalomnak határai?

Hangsúlyozom, hogy egyrészt sok művet nem lehet egyértelműen besorolni csak dokumentum-, vagy csak tény-, vagy csak nem fikciós realista regényként. Mindhárom változatnak létezhetnek átmenetei, és egészen korai esetei is. A kategóriák valójában mindig csak afféle mankók, modellek, melyek átfogó tájékozódásra valók. Hogy egyáltalán beszélni lehessen a tárgyukról-tartalmukról, módszereikről. Van, aki a fikciós és a nem fikciós megkülönböztetés jogosságát vonja kétségbe. Mert minden fikció. És van, aki a műfajokat is. Csak jó és rossz irodalom létezik. Ez is egy indokolható nézőpont. De talán lehet ellentétesen is látni – és az is igaz.

Kétségtelen, a művek esztétikai hitele a megformálás minőségéből következik. Mitől lehetséges azonban, hogy egy olyan műfaj lesz népszerű, mint a nem fikciós realista regény? Mintha – valahogy! – volna valami jelentés, vele együtt igazság is, nemcsak poétikai–retorikai hitel. Valami biztosabb lelki fogódzó iránti vágy jelenhetett meg – és ez a kereslet hatott a szépirodalomban is.