Stratégiák, kultúrszimulációk

1.

A Magyar Távirati Iroda jelenti: 1944. november 18-án, délután 5 órakor a budai várban Szálasi Ferencnek, Magyarország Nemzetvezetőjének részvételével a Kultúriroda rendezésében értekezletet tartottak Magyarország szellemi életének vezetői, amin részt vett többek között Kassai Ferenc nemzetvédelmi és propagandaminiszter, Kőfaragó-Gyelnik Vilmos, az országépítés vezetője, Tárczay-Felicides Román, a kultuszminisztérium államtitkára, továbbá Barót Dezső, a filmügyek kormánybiztosa, Bükki György, a rádió hírszolgálatának vezetője, Cselle Lajos, a Színművészeti Kamara főtitkára, Füstös Zoltán, a képzőművészeti ügyek kormánybiztosa, Kolosváry-Borcsa Mihály dr. államtitkár, a sajtóügyek kormánybiztosa, Kerekes Béla dr., a propagandaminisztérium államtitkára, Sámy Zoltán, az Operaház igazgatója, a zeneügyek kormánybiztosa, Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház igazgatásával megbízott kormánybiztos, és sokan mások a magyar szellemi élet vezetői közül. Pontosan 5 órakor lépett a terembe Szálasi Ferenc nemzetvezető. A kultúrértekezletet Hubay Kálmán mint a Kultúriroda vezetője nyitotta meg. Megnyitóbeszédében többek között a következőket mondotta: „a percemberkék szemében furcsának látszhatik, hogy amikor Budapest előtt dörögnek az ágyúk, Magyarország szellemi élharcosai összejönnek, de mi itt a hungarista állam szellemi felépítéséről tanácskozunk, és e tanácskozáson részt vesz a nemzetvezető testvér, aki csúcsszervezetként az ő közvetlen rendelkezése alá tartozó kultúriroda felállítását határozta el. Engem bízott meg azzal, hogy ismertessem az irányelveket, melyek szellemi munkánk alapjait alkotják.” E megnyitó után a nemzetvezető engedélyt adott, hogy kérdéseket intézzenek hozzá, és minden kérdésre kimerítő részletességgel válaszolt. Ezt követően Hubay Kálmán bejelentette: ezentúl minden hónapban megrendezik a kultúrtanácskozást, hogy szellemi vezérkar alakuljon ki, amely beállítja a nemzetet a nagy Európa-közösségbe, melyben Magyarországnak is el kell foglalnia méltó helyét. Beszédét így zárta: „Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy népünk és nemzetünk jövője a magyar szellemtől és a magyar erkölcs makulátlan fenntartásától függ.” Ezt követően kezdetét vette a színházi, zenei, képzőművészeti és irodalmi élet időszerű problémáinak megtárgyalása, hiszen a nemzetstratégiai szimulációnak főképp műsorpolitikai gondokkal kell foglalkoznia. A jelen lévő művészek egyebek közt szóvá tették, hogy a Hölgyek és Urak című darabot antiszemita tendenciája miatt, a liberális tábor nyomására még tavasszal le kellett venni a Magyar Színház műsoráról. Kiss Ferenc arról beszélt, hogy a jövő héten már üzemképes lesz a Nemzeti Színház. Kívülről ugyan nem lesz olyan gyönyörű, mint megszoktuk, de belül semmit sem változik az a jobboldali nemzetiszocialista lélek, amely nélkül a nemzet első színházát nem is lehetne vezetni. Ugyanakkor Kádár Lajos és Dövényi Nagy Lajos művét, az Ártatlanok című drámát fajvédő  tendenciája miatt le akarják vétetni a műsorról, ezért egy-egy előadására csak az igényeltnél ritkábban kerülhet sor. Jól van ez így? A színházak művészi munkáját nem az építő nemzetiszocialista világnézetnek kellene áthathatnia? Rendjén van-e az, firtatták a tanácskozás más résztvevői, hogy a Rose Bernd című drámát a Madách Színház levette a műsoráról? Miféle nemzetstratégia tűri el, hogy S. Farkas István festőművész testvér képeit visszautasítsák egyes galériák? Ezt követően az irodalom kényes terepén adódó problémák kerültek szóba. A Kultúriroda vezetője kijelentette, hogy azokat remélhetően megoldja az irodalmi terület részére bőkezűen juttatott pénz, mármint egy húszezer pengős „hungarista regénypályázat”, melyen részt vehet minden író, aki „a közösségi világnézetet vallja”. A művek kívánatos terjedelme 300-500 oldal. 1945. január 31. a beadási határidő. E tanácskozás folytatásaképp a Propagandaminisztérium színművészeti ügyosztályának vezetője, Boross Jenő értekezletre hívta össze a fővárosi lapok színházrovat-vezetőit, hogy az új műsorpolitika új színházvezetési irányelveiről s az ezekkel kapcsolatos kérdésekről adjon tájékoztatást. A nemzetiszocialista elv megköveteli, mondotta, hogy a nagy tömegek is bekapcsolódjanak a színházi életbe, és kiegyenlítődjenek a műveltség-, valamint ízlésbeli különbségek. Elrettentő példaként említett egy esetet, melyről az Összetartás, a párt hivatalos napilapja felháborodva számolt be: a Zeneakadémia kamaratermében, ahol a menekült szegedi társulat Bibó Lajos Hibások című színművét adta elő, „ökölbeszorult a kezünk, amikor hallottuk az idétlen nevetést, a hozzánemértő kritikát. De nem ám a karzaton, hanem a zsöllyékben, páholyokban. Nem lehet, hogy a hungarista főváros közönségének akármelyik rétege úgy nézzen a vidék, a magyar élet legtisztább területe felé, ahol most vér és vér folyik, mint a figurális alakok szülőhelyére. A kemény, dolgos magyar paraszti kéz tiszta és szent!”

2.

A Magyar Távirati Iroda jelentette 1949. szeptember 27-én, hétfőn, hogy megkezdte munkáját a Népművelési Minisztérium. A minisztérium dolgozói házi ünnepségre gyűltek össze, amelynek keretében Losonczy Géza elvtárs, államtitkár üdvözölte Révai József elvtárs, népművelési minisztert és a minisztérium vezető munkatársait. Az ünnepélyes megnyitáson megjelent Cseterki Lajos, a Népművelési Minisztérium Elnöki Főosztályának vezetője; Balogh László, a Népművelési Minisztérium Személyzeti Főosztályának vezetője; Csillag Miklós, az MDP Kultúrpolitikai Alosztályának vezetője, Domonkos János, a Filmhivatal helyettes vezetője, Kende István, az Országos Agitációs Osztály helyettes vezetője; Tanner József, a Népművelési Minisztérium Népművelési Főosztályának vezetője és Szirmai István, az MDP Központi Vezetőségének póttagja. Losonczy elvtárs üdvözlő szavaira Révai elvtárs válaszolt: „A népművelési minisztérium formálisan már hónapokkal ezelőtt megalakult – kezdte beszédét –, szervezett és tervszerű munkáját azonban bizonyos technikai, szervezeti és személyi okok következtében csak most kezdheti meg az ellenséges ideológia ellen! A minisztérium munkájának kiindulópontja az a felismerés, hogy a dolgozók ellenségeit, a kizsákmányoló osztályokat nemcsak a gazdaságból és politikából kell kiszorítani és felszámolni, hanem a kultúra, az ideológia, a népművelés területéről is. Irányított kultúrát jelent ez? Igen, azt! Természetesen nem akarjuk dróton rángatni a kultúrát és uniformizálni a sajtót, a színházat, de a művészet, az irodalom nem lehet semleges. Harcosnak kell lennie, pártosnak, támogatnia kell népünk harcát, nevelnie kell népünket odaadásra, munkára, harcra, új hazafiságra. Ezt egyszerű parancsszóra nem lehet elérni. Ezért hívjuk fel együttműködésre, támogatásra a magyar irodalom, sajtó, művészet, film minden munkását: állítsák tehetségüket, munkájukat, szakértelmüket a nép szolgálatába, segítsenek megteremteni új szocialista kultúránkat. Ez nem uniformizálást jelent, ellenkezőleg! Népművelési minisztériumunk az ideológiai harc és az ideológiai éberség minisztériuma lesz! Éberségre a kulturális fronton éppúgy szükség van, mint a politikában és a gazdaságban! Abban is bízom, hogy ebben a minisztériumban, éppen mert új, fegyelem és odaadás lesz a munkában, és olyan szellem, amely az aktában is az életet látja, és nem az életben is csak akták anyagát! Kérem munkatársaimat – fejezte be beszédét Révai elvtárs –, dolgozzanak azzal a tudattal, hogy munkájuk nagy és szép munka, mert segítenek nagy munkájában mindnyájunk példaképének és útmutatójának, dolgozó népünk vezérének, szeretett Rákosi Mátyás elvtársunknak.” A minisztérium dolgozói ezt követően percekig tartó tapssal ünnepelték Rákosi Mátyás elvtársat. A minisztérium egyik munkatársnője virágcsokrot nyújtott át Révai elvtársnak, s ezzel az ünnepség véget ért.

3.

Révai (előzőleg a Szabad Nép főszerkesztője) tudta, miről beszél, amikor „az ellenséges ideológia” kiszorítását, felszámolását nevezi meg az új minisztérium (egyik) legfőbb stratégiai feladatának. A hadak fővezére, maga Rákosi szögezte le 1949. május 31-én, az MDP KV ülésén: „Kultúrfronton az ellenség nyugodtan tarthatta magát. A kultúrfronton olyan rések tátonganak, amelyeken keresztül a régi reakció és a nyugati imperializmus kényelmesen érvényesítheti befolyását. Súlyos mulasztást követnénk el, ha most, választási győzelmünk után, teljes erővel rá nem mennénk erre a kérdésre, amelyen keresztül – ismétlem – az ellenség nemcsak népi demokráciánkba, hanem Pártunkba is be tudja vinni befolyását.” Rákosi nem a levegőbe beszélt, olyan hadijelentések álltak rendelkezésére, mint a pártlap no.1. vezér-színikritikusának, Molnár Miklósnak a fejtegetései, aki szerint „a Vígszínházban és a Belvárosi Színházban javában folyik a két világháború közti szellemi világ restaurálása”, s még ennél is súlyosabb vádat emelt a Fölszállott a páva című Bíró Lajos-darab bemutatása ellen: „Inflációs újgazdag közönsége lelkesen tüntet a mindent megbocsátó amerikai demokráciát képviselő szereplő mellett, aki a »humanizmus« nevében megbocsájtást hirdet a haladás ellenségei számára is. Az effajta darabok időszerűtlensége nemcsak politikai és esztétikai szempontból káros, hanem a színházi kassza szempontjából is igazolást nyernek.” Hogy az addigi kultúrstratégia mekkora hibákat követett el, azt Molnár Miklós 1947. december 17-én, a III. Richard új bemutatója láttán szögezte le: „Ma ismét sokan vannak, akik anarchista lelkesedéssel tapsolnak ennek a Richárdnak, aki gyilkosságaival »tulajdonképp« csak megtisztítja a társadalmat a hozzá hasonló gazfickóktól. Shakespeare nem tudta, hogy jön majd egy olyan világ, amelyben a »szabadságra« való hivatkozás gyakran a szabadság ellenségeinek ad szabad kezet gazságaik elkövetésére.” Ez (és más hasonló, kritikának álcázott hadijelentések) nagyon is indokolttá tették, hogy ideje létrehozni egy, a kultúrszimulációt központilag irányító minisztériumot, s ezzel egységessé tenni a stratégiát. A Népművelési Minisztérium aztán meg is felelt az elvárásnak, első határozatai egyikében leszögezte, hogy a színházak (a fővárosban és vidéken egyaránt) semmilyen bemutatót nem tarthatnak a Dramaturgiai Tanács, illetve a Színházi Főosztály engedélye nélkül. Kötelező egy-egy évaduk műsortervét előzetesen felterjeszteniük megyei jóváhagyásra, amiből (a jelek szerint) nemzetstratégiai hagyomány lett, és túlélt minden változást. Annak idején (1951. október 15-én, a Színház- és Filmművészeti Szövetség II. Konferenciáján) Révai leszögezte: „Az állami tematikai tervet a színház területén össze kell kapcsolni az írók alkotó terveivel.” 1952-ben újfent nyomatékossá tette, hogy „le kell küzdeni az írókban még ma is meglévő húzódozást, viszolygást az állami tematikai tervvel szemben”. És (a félreértések elkerülése végett) hozzátette: „nem az a főveszély már, hogy elnyomjuk az ihletet, hogy túlságosan pórázra vesszük az írói szabadságot, hanem az, hogy nem biztosítjuk eléggé a nép követelményeinek kielégítését”. A színházak vonatkozásában ez mit jelentett? „repertoártervünk még távol áll attól, hogy biztosítsa a minimális számú új magyar darab színrekerülését”. Révai (nem ismerhetvén a „nemzetstratégiát” mint terminus technicust, az idő tájt még nem lévén használatos) az összes művészeti ág képviselőit felszólította: „Ne kövessük el azt a hibát, hogy rábízunk mindent az ihletre!” Meg is lett ennek a haszna: egy évvel később Losonczy Géza orcájának pirulása nélkül jelentette ki: „Világosan megmutatkozik a mi szocialista kulturális építésünk fölénye a marshallizált országok felbomló, rothadó, a néppel szembefordult kulturális élete fölött. New-Yorkban, Londonban, Párisban, Rómában, Bécsben, a marshallizált Európa más kultúrcentrumaiban a színházművészet lezüllése és elaljasodása az imperialista tőkés járomban soha nem ismert mélységig jutott el!”

4.

Később aztán jó pár esztendőt megéltünk egyfajta laza gyeplőre fogott művészet élvhajhász közönségeként, ám végre vigasztalódhatunk, mert nemsokára megint elfoglalhatják méltó helyüket a kultúrstratégiai intézmények, hiszen – miként kiszivárgott – olyan módon megnő a vármegyei hatáskörű kulturális szervezetek feladatköre, hogy például a színházak kötelesek lesznek jóváhagyásra megküldeni éves munka(értsd: műsor)tervüket, valamint üzleti beszámolóikat a nemzetstratégia fővárosi központjába. Így válik valósággá „a vármegyei szakmai együttműködés koordinációja, a szakmai programok összehangolása”. Úgy hírlik, bevezetnek egy országos ellenőrzési és minősítési rendszert, illetve – hosszú idő után végre megint – nem kísérletezgetős kedvű társulatok, hanem egy náluk bölcsebb központi kuratórium határozná meg, ki mit mutathat be, s miféle díszletek közt, milyen értelmezésben, másfelől pedig milyen könyvek kerülhetnek a települések könyvtáraiba, és mifélék nem. Fentiek hírére dalra is fakadhatnánk örömünkben: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”, hiszen sokévnyi kihagyás után megint érvényesülni fog a nemzetstratégia mint „egységes kultúrszimuláció”.