A tét

Interjút adott a 444.hu-nak Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet igazgatója – szerző Rényi Pál Dániel –, a címe: „Jobboldali az, aki Orbán Viktort akarja miniszterelnöknek”.

A címadó gondolat igen egyszerű, csak nem biztos, hogy igaz. Orbán szavazói alapjában véve nyilván jobboldaliak, vagy csak azt gondolják magukról, de tapasztalati tény, hogy a magyar választópolgár meglehetősen konformista, és nem akar semmiféle változást. Orbánra számosan szavaznak olyanok, akik nem látnak vele szemben igazi politikai alternatívát, így a tömegvonzás a Fidesz felé viszi őket, de ettől még nem jobboldaliak. Konformisták. Oda szavaznak, ahonnét lehullhat valami falat, és nem lesz semmiféle ribillió, mert attól is félnek, ha Orbán elveszti a választásokat, könnyen elcsattanhat néhány pofon az utcákon, azt meg józan ésszel nem akarhatja senki. Egy esetleges Orbán-vereség utáni hatalomátadásnak nincs pillanatnyilag forgatókönyve, pedig az utóbbi két-három hónap eseményei közelebb hozták ezt, mint Orbán legvadabb álmaiban is gondolta volna.

Úgy vágnak a választások elé, ahogy az utóbbi évtized lebutított politikai környezetében megszokták: nem ígérnek semmit. Pontosabban, a korábbi ciklus folytatását, viszont nagy kockázatot nem vállalnak, mert a megelőző kampányban sem ígértek semmit. Sorosoztak, brüsszeleztek, ami alapjában véve semmit sem jelentett, legföljebb, hogy észrevétlenül belecsúsztunk már megint az orosz érdekszférába. Vagy legújabban már tovább. A magyar szabadság lánglelkű harcosa most a kínaiak hátát veregeti, miközben nem írja alá azt a dokumentumot, amit 22 nyugati állam ENSZ-nagykövete jegyez Kínának az ujgur kisebbséggel szembeni fellépése miatt.

Program most sincs, a közélet totális leegyszerűsítése folyik: Orbán békepárti, és aki nem Orbánékra szavaz, az mind háborúpárti. „Hiba volna alábecsülni a háború jelentőségét: ez olyan téma, amiben 80-90 százalék egyetért a Fidesszel.” Sőt, teszi hozzá Mráz, „még az sem kizárt, hogy a választások előtt is szignifikánsan romlani fog a biztonságpolitikai helyzet a régiónkban.”

Még az sem. Bár a biztonságpolitikai helyzetnek még rom­lania sem kell, hiszen már a mostani háborús hiszté­riá­nak a jelentős részét is a Fidesz generálta. Íme Deutsch Tamás politikai veterán: „A magyar dollárbaloldal bele akarja sodorni Magyarországot a háborúba. Ma az Európai Unióban kötelező háborúpárti álláspontot elfoglalni és a háború nyelvén beszélni.” Ezt mondja, és mit mond Menczer Tamás, a szárnyát bontogató államtitkár? Hát, hogy „a nemzetközi és hazai háborúpárti hangok erősödnek, de minket nem fognak belesodorni ebbe a háborúba! A magyar emberek támogatásával megőrizzük hazánk békéjét!”

A Fidesz története voltaképp amúgy sem más, mint az övékétől eltérő véleményen állók lehetőség szerinti kizárása a közéletből. Főemberei kitalálnak valami pozitív tartalmú elemet – ezek lettek ők maguk –, mindenki más hazaáruló. Nyilván nem a háború az első ilyen: itt van a polgár mint pozitív tétel. Annak idején, amikor kijózanodtak a mélyen gyökerező liberális megtévedésükből, ők lettek a polgárok. Mindenki más ebből a fogalomrendszerből kizárva.

A bevándorló-ügyben is kizárólagos véleményen voltak: aki „migránspárti”, az hazaáruló, és csakis az szereti a hazáját, aki migránsellenes. A politikai jégtábla ilyen felezőkkel, persze, olvad, és egyre kisebb lesz. A lakosság időről időre történő megfelezése sokakat elsodor a párt peremvidékéről, a vélemények keresztezik egymást. Némelyik polgár például migránspárti, de ellenben azonban háborúellenes is. A másik migránsellenes, csakhogy polgár is egyben, illiberális is, ahogy kell. De mi van a migránsokkal szimpatizálóval, aki szereti a hazáját?

Ami gyanús, az nem gyanús. – Ami nem gyanús, az a gyanús – mondta Pelikán József gátőr. Erre mondta Virág elvtárs: – Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.

Ha nem vigyázunk, megint ide jutunk. Ez a választás tétje.