Szegény Fiú

„A Fiú / elfordította arcát / jó / mondta / a Fiú / szemében / távoli furcsa homály / Gauguin-kép / kettétépve / hangjában / tört ág / reccsenése / keresi / tétován / a megtalált dallamot / botfüle van szegénynek / sírna — / nem találja szemeit / köpne — / nyála mind elfolyt / káromkodna — / kitépték a / nyelvét / röhögne — / fogai rég kihulltak / így / csak ül és bámul”.

Vannak emberek, vannak embereink, akiket alig ismerünk, akikkel össze nem járunk, akikkel ritkán találkozunk, sőt esetleg egyáltalán nem, vannak emberek, embereink, akiket csak egyszer láttunk ez életben, sőt lehet, hogy még annyiszor sem — és mégis: emberünk ő, akikhez közünk van, akikkel — így-úgy, ezért-azért, de — összetartozunk.

Egyik ilyen emberem nekem a Fiú.

Két évvel járt a gimnáziumban alattam.

Köszöntünk, ha a folyosón elmentünk egymás mellett, de szóba nem elegyedtünk soha, én már nagy voltam, ő még kicsi, meg különben is.

Vidéki fiú volt a Fiú, kollégista, vékony, jó felépítésű, hosszú fekete hajú, úgy emlékszem, hogy jól focizott.

Két dolog kötött minket össze.

Egy lány és egy újság.

Ugyanazt a lányt szerettük ugyanis és ugyanabba a lapba — az iskola KlSZ-szervezetének orgánumába — írtunk.

Egyik vonatkozásban én követtem őt, a másik vonatkozásban ő engemet.

A szóban forgó hölgy évfolyamtársa volt, mikor tehát katonának vonultam, ott kellett hagynom a Fiú közelében a lányt és lapot egyaránt, gondolhatni, milyen érzés volt, olvasni a nagykállói Virágzó Föld MGTSZ istállójában jámbor marhák közt heverve az utánam küldött újságban a lánynak szóló versezeteket.

De hát minden elmúlik egyszer, aminthogy nem múlik el soha semmi se.

Később hébe-korba hallottam egyet s mást a Fiúról, de igazán nem sokat, talán csak annyit, hogy fölvették egyetemre, de azt félbehagyta, átment másikra, helyét nem lelte ott sem, éveken át a Boráros téren árult újságot, aztán egyszer csak jobbra fordult sora, hatalmas autója lett, új háza, kerttel, család is akadt, gyerek is, minden rendbe lett hirtelen.

De arról bizony egy szót se hallottam, hogy cége lett a Fiúnak, nem is egy, de tucatnyi, arról meg pláne nem, hogy ezeket a cégeket egy hirtelen ötlettől hajtva egy nap alatt eladta egy Szerb nevű tótnak, vagy Tót nevű szerbnek, vagy kinek, no meg egy töröknek, aki Németországban és az egészről mit se tud. Ezekről a dolgokról csak most értesültem, az újságból — nem a gimnáziumiból…

Szegény Fiú — gondoltam, azonnal.

Előkotortam az iskolai újságok kötegét, pergettem a húsz, huszonöt éve sárguló lapokat.

Hökkentő olvasmány, több szempontból is.

Egyrészt drámai kor volt — akkortájt történt a KISZ vonalán az áttérés a vertikális alapszerveződésre, volt izgalom, probléma, miegymás. De hát nekem aztán nem állna jól gúnyolódni itt — majd egyszer, máskor referálok e korról, koromról.

Másrészt viszont — tudja, aki tudja — furcsa dolog a múlt, hogy minden azzá válik, furcsa látni, ki volt az, aki ez lett, a kamaszköltőből bankár, a társadalmi élmunkásból sztárügyvéd, a szép szavalóból színésznő s aztán halott.

De most a Fiúról van szó.

Verseket írt és apró novelletteket.

Most látom, hogy elsős korától a ballagásig szinte minden számban jelent meg közleménye, tehát nem valami hirtelen nekibuzdulás, múló föllángolás fakasztott dalt a kamaszlélekből — ebben az időszakban az szisztematikus irodalmi munkálkodás a Fiú életének szerves része volt.

Éva néni nemegyszer szerkesztett egy oldalra minket.

Ahogy most látom, rokonlelkek voltunk, de lehet, hogy ebben a korban mindenki efféle, mindenesetre én koldusról írtam, akinek senki nem ad, csak én, állatokról, akiket simogatni kell, világról, amely igazságtalan, no de majd teszünk róla, hogy más legyen, a Fiú viszont a kispolgári élet sivárságát ostorozta, nagyot tenni, nagynak lenni vágyott, ugyanakkor kezdettől szomorúság és magány csengett ki sorai mögül.

És — mindenekelőtt — nem volt híján a tehetségnek sem.

Az ember huszonöt év távolából már megengedheti magának az objektivitás luxusát: minden sora jobb volt, mint amelyeket én összeírtam akkor, a fiú írásai őszinték, emberiek, szomorúak, én meg csak őszinte balfék voltam, erősen osztályharcos alapon.

A Fiú írásaiból a Tiszta szívvel-ben egy tiszta szív dalolt. Itt van az Akik meghalnak és akik élnek című vers például:

Vannak / akik meghalnak / és vannak / akik élnek / Aztán / úgy tíz-húsz év múlva / a még mindig élők emlékeznek / beszédet mondanak / könyvet írnak azokról / akik meghaltak / És / bebizonyítják / hogy akkor tulajdonképpen / a Hős Vértanú meghalt / de ők életben maradtak / És / ebből következik hogy / néha meghalni könnyebb / Ezért elegánsan öltöznek / szürke Mercedesen járnak / és / francia konyakot isznak…”

Szegény fiú!

Attól félek, egyedül van most, épp annyira, ahogy Szegény fiú című versében tizennégy éves korában írta.

Attól félek, kollégiumi társai, focista haverjai, egykori barátai cserbenhagyják most nagyon.

A simlisek, akik elvégezték a jogi kart, és pártgazdasággründolók, adózsonglőrök, vállalat elő- és vállalat elvarázslók lettek.

És beugratták valami kis zsebpénzért őt is, mint valami szerbet, törököt. És most odalökik majd martalékul őt, a legkisebbet, a leggyöngébbet, a legvédtelenebbet.

Szegény fiú.

Azt hiszem, fél és nagyon magányos. Újságírók hada vadássza — és ő nem jön elő, nem nyilatkozik, nem beszél senkinek semmiről.

Fél. Félti a megszerzett szürke vagy másmilyen autót, félti a kertet, a házat, a családot, félti a szabadságot és — attól félek — félti puszta életét is.

Szegény Fiú.

Talán eszébe ötlenek most tizenöt éves korában írt sorai:

Csend. Hallgat az erdő. / Ág reccsen a talpam alatt. / tar ágak. A fenyő csak-, / Mi nyári zöldben maradt. / Csupaszon álló fák / mint egy óriási csarnok / oszlopai. Csontváz, / Melyről a porladó halott / Húsa már leszállón. / És most bús-egyedül áll.

Az akkor már negyedikes Fiú az iskolai lapban megjelent utolsó írása egy kis novellette. A nagy parti — ez a címe.

Egy kártyapartiról szól, melynek során ő, a fiú szépen lassan elveszti mindenét, előbb a pénzét, aztán a kabátját, aztán valamennyi ruháját, majd a családját, a reményeit, a szerelmét, a hitét — szép, bár kissé megkopott, mondja a titokzatos, soha meg nem nevezett kártyapartner ez utóbbira. Aztán a gondolatait, az értelmét, agyát is elveszti a Fiú.

A végén az életét ajánlja tétül.

Az írás, kamasz fiú kis írása így fejeződik:

„Most nevetni kezdett. Áradón, vidáman.

— Te bolond! Te bolond, bolond, bolond! — és szánakozó lett a hangja. — Hát azt hiszed, ér még valamit? Ki ad ezért már bármit is?

Dideregni kezdtem.

És megláttam, most először, hogy hegyek ülnek velem szemben. Hegyek és völgyek. Fák, virágok, füvek. Piszokszínű folyók és kormot ziháló városok. Autókaravánok. Behunytam szememet.”

Szegény Fiú.