Peking alázatos szolgája

És nem megy ki a tömeg az utcára. Ezért nem.

Az országot ellepő „Brüsszel alázatos szolgái” plakátok árnyékában a magyar kormányzat azzal ünnepelte meg május 9-ét, az Európa-napot, hogy kötött egy sor „történelmi jelentőségű” szerződést a kínai diktatúrával, új, nagyságrenddel méretesebb – és EU-tag – Montenegrót csinálva az országból.

A siker bámulatos: a beruházások elsőrendűen a kínai cégek érdekeit, másodrendűen a magyar uralmi elit presztízsét szolgálják, harmadsorban a másik kiszemelt balkáni vazallussal, Szerbiával való jobb összeköttetést. Mindezt a magyar adófizetők (és gyermekeik és unokáik) fedezik majd titkos, de megjósolhatóan kíméletlen kínai hitelfeltételek szerint. A magyar nemzetgazdaság beláthatatlan ideig adósságbéklyóban szenved majd. Ennyit a szuverenitásról meg az ő védelméről.

A megállapodások valóban történelmiek, amennyiben egy történelmi korra elzálogosítják Magyarország jövőjét, ami az orosz atomerőmű- és gázszerződésekkel, úgy látszik, még nem sikerült eléggé.

Ezt a sok szépet és jót kormányzati emberek úgy hívják, hogy „stratégiai partnerség”, és például Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter így értelmezi a Xinhua hírügynökség szerint: „Magyarország és Kína mindig is kölcsönös tisztelettel és egyenlőséggel kezelte egymást, többek között jó hagyományos barátságot, kölcsönös politikai bizalmat, gyümölcsöző gazdasági, kereskedelmi és humán együttműködéseket alakított ki és ápolt.”

Hogy mikor minősül az alárendeltség, a kiszolgáltatottság és az eladósodás kölcsönös tiszteletnek és egyenlőségnek? Akkor, ha a szavak elveszítik értelmüket. Úgy pedig nem lehet tartósan létezni semmilyen emberi társadalomban, de lehet, hogy nekik nem is a magyar társadalomba ágyazott létezés a tartós cél.

Hanem csak addig fontos, amíg tetszésük szerint meg nem szedik magukat a lecsúszó gazdaságban, az elszegényedés közepett, aztán irány a napsütötte karibi térség, esetleg valami jó kis posztkommunista muszlim („türk”) autokrácia. Netalán egy moszkvai villanegyed, csak ott túl nagy a hőmérséklet-ingadozás, és nem biztonságosak az ablakok.

Persze a magyar gazdaság tényleges fejlődésképtelenségének beismerése és Kínának való alárendelése csak egyik oldala a stratégiai partnerségnek. Ott van például a megfigyelőállami együttműködés. Meg most egy – tudtommal – új fejlemény: a sajtótájékoztatón „Hszi megjegyezte, »nagyra értékeli« Magyarország elkötelezettségét az »egy Kína« irányelv irányába.”

Az „egy Kína” elv azt jelenti, hogy Tajvan (a Kínai Köztársaság) a kontinentális Kína (Kínai Népköztársaság) része, és mihelyt az utóbbi úgy érzi, kellő katonai fölénybe került Amerikával szemben a térségben, elfoglalhatja, és azt csinálhat vele, amit akar. Egy demokráciával kevesebb. (Mellesleg Tajvan arra is bizonyíték, hogy gazdasági virágzás ugyanolyan kulturális háttérrel és rosszabb adottságokkal természeti adottságokkal diktatúra nélkül is lehetséges. Nem véletlen, hogy az ellenpéldát Peking fel akarja számolni.)

„Magyarország” (a magyar uralmi elit, élén Orbán Viktorral) tehát a budapesti megbeszéléseken egy demokrácia hódító háborúval történő felszámolása mellett kötelezte el magát. Mondtam: a szavak elveszítik jelentésüket. Ahogy Ukrajnában, a béke itt is háborút jelent, területi hódítást, büntetés nélkül maradó emberiesség elleni bűnöket és egy másik ország szabadságának megszüntetését.

A Nyugat nem tökéletes, sohasem volt az. Még mindig a Nyugat diktálja a fejlődés irányát, de viszonylagosan gyengül, mivel – a világ többi részén fontos országok – ezt a fejlődési irányt követve – felzárkóznak. A Nyugat győzött a hidegháborúban, de akkor lényegében egy súlyos ellensége volt: a stagnáló Szovjetunió.

Ma, amikor viszonylagosan gyengébb, három nagy, aktív és gátlástalan ellensége van, három különböző típusú zsarnokság: Oroszország, Kína és a militáns iszlám. Nincs semmilyen nagykönyvben megírva, hogy ezúttal győzni fog ellenük, de ha veszítene, vagy lemondana arról, ami fölemelte: az egyéni és kollektív szabadság eszményéről, az bizony az egész világnak millenniális veszteség lenne.

Orbán és köre láthatóan vagy ájultan hódol, vagy udvarol a Nyugat ellenségeinek. Békének nevezi a rablógyilkos orosz háború támogatását, egyenlőségnek a Kínával szembeni kiszolgáltatottságot, Orbán a Várszínházban hivalkodik Katar szalafi emírjével, a Semjén nevű helyettese pedig atomenergetikai együttműködésről állapodik meg a békés nukleáris programjáról nevezetes Iránnal. (Történetesen ez a két ország a Hamász legnagyobb támogatója.)

Ez a Magyarországot irányító kör tehát a Nyugat vesztére fogad. Hogy milyen nyereségre számít, ha megnyerné a fogadást, vagy milyen természetű jutalékot markol fel már most a politikai és gazdasági szolgáltatásokért, azt a titkok köde burkolja. Meg a propaganda által generált kreténségé. De ezek a szépítő szóval „keleti nyitásnak” titulált manőverek – egybekötve a nyugati csukással – az ország sorsát döntik el. Hosszú időre. Vagy már eldöntötték.

Úgyhogy ha maradt valami erkölcsi és szellemi tartás a tisztelt ellenzék régi és új ágaiban, nem söpörném félre a témát azzal, hogy „nem ez érdekli az embereket, hanem a mindennapi gondjaik” (ezekből a külügyekből hamarosan közvetlen mindennapi gondok lehetnek), vagy hogy „úgyis mindenki a magyarokat bántja, mi a magyar érdeket képviseljük” (mintha a szabad világhoz tartozás nem volna magyar érdek).

Mondom: ha maradt.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.