A móresre tanítás három fázisa

1.

1926-ban önkormányzati választásra került sor Budapesten, és a hatalmi szféra (becenevén: keresztény kurzus) úgy látta: ráfér a fővárosra, hogy megleckéztessék. Tanulja meg, mit szabad neki, és mit nem: új polgármestert például csak abból a kínálatból ajánlatos jelölnie, melyet a kormánypárt tart helyesnek. Az előző választás (1922) idején még (bár drasztikus eszközökkel) sikerült a kormány jelöltjét Budapestre tukmálni, így négy évig a hatalmi utasítások készséges végrehajtója működött polgármesterként. Része volt ebben annak is, hogy a hatalmasra duzzadt Egységes Párton kívül egy másik párt is állt mögötte, s annak a pártnak a vezetője (Wolff Károly) éppen 1922 áprilisában így foglalta össze programját: „A jogrend papírformáit nem ismerjük el. Jogrend-e az, hogy minden kereskedés zsidó kézbe kerüljön, jogrend-e az, hogy földjeink a magyar kézből a zsidó faj kezébe jussanak át, jogrend-e az, hogy minden magyar és keresztény érdeket feláldozzunk a civilizáció frázisáért? Én bennem van erkölcsi bátorság arra, hogy kimondjam, a nyugati civilizáció jelszava csak maszlag.” Eltelt négy év, és Bethlen miniszterelnök úgy gondolta, biztos, ami biztos, újfent móresre kell tanítani Budapestet, mert a létező, de csekély létszámú ellenzéknek még kinyílhat a csipája, pedig ő időben szólt: már 1925-ben leszögezte, hogy „a főváros nem élhet külön életet, nem szigetelődhetik el az országtól, mert ha ezt tenné, olyan politikai izoláltságba jutna, amely vezető szerepét veszélyeztetné. A főváros nem terjeszthet olyan eszméket, amelyek nem valódi aranypénzek, mert az ország azokat mint Jancsibankókat vetné vissza.” A jobboldali publicisztika akkori éllovasa, Milotay István ehhez a beszédhez fűzött kommentárjában utalt is egy újabb móresre tanítás lehetőségére: „Bethlen a jelek szerint éppen olyan erőszakosan fog működni a hivatalos jelöltek érdekében, akár 1922-ben.” Mármint akkor, amikor az Ébredő Magyarok Egyesülete, pontosabban a kebelében működő vérbíróság magára vállalta a móresre tanítás műveletét, melynek első fázisát sikeresen abszolválta is. Milotaynak a miniszterelnök erőszakosságára tett megjegyzése azt engedi sejteni, hogy a kormányfőnek négy év elteltével se volna ellenére, ha akármilyen módszerekkel, de elvennék a főpolgármesteri posztra aspirálók kedvét a jelentkezéstől. Akik egyáltalán szóba jöhettek, azok mind liberálisok, szabadelvűek, radikálisok voltak, tehát kétes népség. Efféle gyanús elemek találkoztak rendszeresen a Dohány utcában, az Erzsébetvárosi Kör összejövetelein, és ott volt közöttük Bárczy István is, a Nemzeti Demokrata Párt vezetője. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ha valaki, hát ő lehet a kurzusjelölt első számú riválisa. Ő az a figura, akiről így írt például a Magyar Hírlap: „Örüljön Budapest, ha Bárczy vállalja a polgármesterséget, máshol futnának egy Bárczy után, minden párt versengene érte, itt pedig igazán hozzá nem méltó versenytársakkal kell mérkőznie.” Április 3-án, amikor az épületben pokolgép robbant, őt is oda várták, de a merényletre kiszemelt napon Bárczy (szokásától eltérően) villamossal ment a helyszínre, s emiatt elkésett, a késés viszont megmentette az életét. A móresre tanítási kísérlet eme drasztikus fázisának mégis meglett az eredménye: polgármester a kormány kiszemeltjéből lett, egy csekély szellemi kaliberű hivatalnokból.

2.
Kérdés persze, hogy Bárczy színre lépése ellen miért tiltakozott a kurzus ekkora vehemenciával. Ódzkodásának a nem is oly távoli múltba vezető okai voltak. Még a gondolat is riasztó volt a kormány feje számára, hogy olyan valaki váljék fontos közszereplővé, aki (például 1906-ban, első megválasztásakor) ilyen programot hirdetett: „A mesterkélt ál-autonómia helyébe meg kell alkotni a főváros egész polgárságának erejére épített, független városi önkormányzatot.” Már maga az „ál-autonómia” kifejezés is gúnyt és szellemi fölényt sejtetett, s ezt még csak a szónok alkalmi hevületének számlájára sem lehetett írni, hiszen Bárczy későbbi megnyilvánulásaiban újra meg újra azt emelte ki, hogy ő az „önkormányzati függetlenség” híve. Meggyőződésből fakadó koncepcióról volt tehát szó, márpedig a kormány éppen az igazi autonómiában látott számára veszélyes tendenciát. További intő jel lehetett Bárczynak 1908-ban, a magyar városok első országos kongressszusán mondott beszéde: „Amig a városok lakossága egyötöd részét teszi ki az ország egész lakosságának, az állami egyenes adóknak több mint egy harmadrészét szolgáltatják a városok. Az államháztartásnak az elmult évtized végén történt rendezése is elsősorban a városok megterhelésével járt. (…) Véglegesen csak akkor kapjuk meg a városok fejlődésénak alapföltételét, ha az állami és városi adók eloszlása meg fog felelni a közigazgatási feladatkörök arányának. A városoknak nem lenne szükségük állami segítségre, hanem csak arra, hogy az állam ne vegye igénybe a városi polgárság adózóképességét ilyen aránytalan mértékben. (…) A főváros kivételes helyzetéből magyarázható látszólagos előnyöknek mindig megvoltak és meglesznek a maguk terhei.” Bárczy annak hirdetésétől sem riadt vissza, hogy „a cél: az állami gyámkodás béklyóitól való megszabadulás, a város megélhetésének megkönnyítése”. Tételét már csak azért is nehéz lett volna vitatni, mert könnyen félresöpörhető frázisok helyett kínosan konkrét példákkal, dokumentumokkal, számításokkal támasztotta alá a koncepcióját. „A főváros éveken át panaszkodott a kórházi ápolás díjhátralékai miatt. Az állam végre rendezte a kérdést, megcsinálta a betegápolási pótadót, és ma Budapest fizeti meg a vidéki ápolási költségeket, ugyanis az adónak nagyobbik része esik Budapestre, mint a betegeknek. Nekünk tehát az állami feladatok költségeit az államtól kell követelnünk.” Az ilyen megnyilatkozások tették egyértelművé, hogy egy Bárczy-karakterű főpolgármester autonómiaértelmezése az élet minden területén megnehezítené a kormány dolgát. 1922 óta azonban még egyértelműbbé vált, hogy a Bárczy-félékkel szemben más nem segít, mint a móresre tanítás: másképp fennáll annak a veszélye, hogy a főváros vezetőivé válnak. Nehezítette a kurzus dolgát, hogy időközben az ellenzék tudatára ébredt, mi lehet számára a megoldás: pártjai (hosszú tusakodás után) hajlandóak lettek az összefogásra, sőt, úgy döntöttek, Egyesült Balpárt néven indulva beveszik maguk közé a szociáldemokratákat is, Bárczyval pedig mint közös jelölttel vágtak neki az 1926-os önkormányzati választásnak.

3.
Összefogásuk azonban ráébresztette a többségi pártot (meg a kormányt), hogy újabb móresre tanítás szükségeltetik, ráadásul változtatni kell a módszeren, mert a pokolgépes szemléltető oktatás már Európa-szerte kiment a divatból. Olyan eljárásra van tehát szükség, amely Bárczy jelölését már a kampány legelső pillanatától, mindenféle morális gátlástól mentesen lehetetlenné teszi. Így vált a rágalominvázió a móresre tanítás második fázisává. Ez volt a hangütés: „Megjelent a csatatér szélén egy sakál: Bárczy István, a székesfőváros egykor való polgármestere. Mindig többet mutatott, mint amit a valóságban ért. Hozzászokott a kommunális politika félhomályához. Szellemi tüdeje elfullad, nem tudja megállni a helyét.” Bárczy lesakálozása kétélű fegyver volt, mert kiötlőjét (a Szózat munkatársát) legalább annyira minősítette, mint a célba vett embert, ám ez csak eleinte hatott zavaróan, később a móresre tanítók szinte versengtek egymással a sárdobálás terén. Mindazonáltal Bárczy befeketítése különlegesen nehéz feladatnak bizonyult, mert a támadások célpontját valóságos legenda övezte Budapesten. „Bárczy nevében szimbolikus kapcsolata él mindazoknak, akik otthonuknak tekintik ezt a várost” – írta a Magyarország. „Bárczy Istvánnak van a legnagyobb pártja – egész Budapest.” A közbeszéd leginkább csak „iskolaépítő Bárczy”-ként emlegette, magát a fővárost pedig nemes egyszerűséggel csak mint „Bárczy Budapestjét”. Az intelligencia szemében sokat számított, hogy az olykor vitriolos mondatairól (is) elhíresült Ignotus mit írt róla a Nyugat egyik 1911-es számában: „A budapesti városháza, mely még húsz év előtt fülledt bugrisfészek volt, ma a legfürgébb, legfrissebb, legműveltebb s legnagyobb tervű intézménye az országnak; a középkor védekező támadásai megtörnek e város falánál s Budapest egymaga pótolja, ami a huszadik századból az egész országban hiányzik.” A Világ ezt látta fontosnak: „Bárczy iskoláiban a tudást tanították – és nem a gyűlöletet. Ez az egyik nagy bűne a bűnös város bűnös polgármesterének.” Minden ellenzéki orgánum egyetértett abban, hogy „Bárczy Budapestjének az iskola volt a legnagyobb büszkesége. Bárczy még tanácsnok korában olyan tantervet készíttetett válogatott szakembereivel, hogy a fővárosi tanterv fél évvel előtte járt az állami tantervnek. Ez egy olyan tény, melyet semmiféle többség leszavazni nem képes. Elődének viszont a tanári létszámot a háború előtti 2481-ről sikerült leszorítania 1639-re.” Még a Budapesti Hírlap is úgy látta: „a főváros ma is azokból a szellemi morzsákból élősködik, melyeket a Bárczy-rezsim a városháza asztalán hagyott.” Mintha a kormánypártiak dühét akarnák hergelni, az ellenzéki lapok naponta leszögezték: „Budapest városában nem lehet egy lépést tenni úgy, hogy az a lépés ne vezetne el Bárczynak valamely szép és nagy munkája mellett. Bárczy Budapestje példát adott az államnak, nagyszabású és termékeny kultúrpolitikájával.” Olyan elismerések láttak napvilágot, melyek szinte az eksztázisig srófolták a kormánykurzus aktivistáinak dühét: „A lakásínség napjaiban Bárczy megindította legnagyszerűbb akcióját, a lakásépítési akciót: a főváros olcsó lakásokat épít, és a tízesztendős építési válság egyszeriben véget ér.” Az is gond volt, hogy a lejáratókampánynak ilyen tételeket kell érvénytelenné nyilvánítva túlharsognia: „Bárczy István a nőtlen munkások számára építtetett egy hotelt, hogy az ágyrajáró egészségtelen, erkölcstelen szokását megszüntesse. Naponta 60 fillérért lakást s másik hatvan fillérért ebédet kap benne mindenki, akinek jövedelme nem haladja meg az évi 2000 koronát. Aztán kap fürdőt, könyvtárat, olvasó szobát újságokkal s külön társalgót dohányzóknak és nem dohányzóknak. Szóval gyönyörű intézmény ez, amelyre büszke lehet minden budapesti ember.” Még inkább nehezítette az ellenpropaganda helyzetét, hogy a liberális polgári sajtón kívül direkt politizálásba sohasem bocsátkozó, ám roppant népszerű író is akadt, aki szívbe markolóan lírai, lefegyverzően gyöngéd, humorral átszőtt, s főként plasztikus portrét tett közzé Bárczyról – s ezt az írót Krúdy Gyulának hívták. „Csak csinos, tiszta, kényelmes iskolában lehet tanítani és tanulni” – Krúdy ezt a mondatot Bárczytól idézte, őmaga pedig hozzátette: „Úgy építkezett, mintha ezentúl a budapesti anyák esztendőnként legalább két tankötelest hoznának a világra. Egymás után bújtak ki a földből azok a pirostéglás, nagyablakos, fehérlépcsős, nagytermes, szellős, mosolygós épületek, amelyek úgy állottak meg valamely utca közepén, hogy kilométernyire mosolyogtak a járókelőre. Voltaképpen nem is a gyermekek kedvéért épít új iskolákat, hanem a tanítóságnak fényűző, kellemetes, ragyogó palotákat, mintha egy-egy új iskola megnyitása volna a legnagyobb öröme az életben. Vannak ilyen fanatikus emberek, akik nem tudják elképzelni még az Angyalföldet sem iskola nélkül, pedig ott már csak igazán nem tanulnak a gyermekek, mert okosabb dolgot is tehetnek…” Igazából még elfogultságot sem lehetett Krúdy szemére hányni, hiszen azt sem hallgatta el, hogy sok pesti járókelőt bosszantanak a Bárczy által okozott közlekedési nehézségek: „A budapesti ember nem mindig örül annak, ha egyes utcákban elzárják a gyalogjárót valamely iskolaépítkezés kedvéért.”

4.
Sajátos módon a Magyarság, A Nép, a Szózat, az Új Nemzedék dühét az is növelte, hogy Bárczy döntései között mindegyik polgármesteri ciklusában nagy szerepet játszott a szemforgató jobboldal által nehezen támadható szociális érzék, valamint a nagyvonalú városfejlesztési koncepció. Utóbbit egyenesen a bűnök bűneként tálalta például a Szózat: „A főváros hatóságai akadály nélkül adtak engedélyt újabb és újabb területek parcellázására és azokon való építkezésekre. A főváros külső részeire irányuló települést nyomon követte a közműveknek nagy költségbe kerülő létesítése. A főváros utcákat nyitott, burkolást, csatornázást, világítást és vízvezetéket létesített még csak részben beépített, messze kintfekvő területeken is, amelyek így a köz terhére nagy költségbe kerülő közművekhez jutottak hozzá. Budapest határa vetekedik a többszörösen nagyobb lakosságú világvárosok kiterjedésével. Ennek folytán a főváros közművei jóval nagyobb befektetést igényeltek, mint amennyibe az esetben kerültek volna, ha Budapest lakossága összefüggő területen, kiépített utcákban nyert volna elhelyezést.” A támadások leggyakoribb célpontját mégis az a körülmény kínálta, hogy a szociáldemokraták is beálltak Bárczy mögé. „Azt ígérte nekik, hogy polgármestersége esetén szabaddá teszi a vörös agitációt az összes hivatalokban és üzemekben – harsogta az Új Nemzedék. – Budapest teljesen ki lenne szolgáltatva a szociáldemokrata terrornak.” A „terrorfenyegetés” így festett a Népszava hasábjain: „Soha még nem történt meg, hogy valamely kormány olyan brutálisan avatkozott volna bele az autonómia jogaiba, hogy büntető szankciók kíséretében ráerőszakolni próbálta volna a városra a maga polgármesterjelöltjét. Súlyos tévedésbe esett Bethlen miniszterelnök. Budapest nem Kutyabagos. Budapest népéből nem sikerül a kormánynak kiölni sem az önérzetet, sem a szabadságszeretetet, sem pedig az önkormányzati szellemet. Budapesten az fog történni, amit Budapest népe akar és nem amit a kormány parancsol. Ahol a szabad városi szellem kihalt és az autonómiának nincs őrzője, ott megszűnt a becsvágy, ott már sem programok, sem ígéretek nem segítenek. Budapest népe szabadon akar élni, és van akarata meg ereje, hogy ura legyen és ura maradjon városának.”

5.
Ahogy közeledtek a választások, a jobboldali sajtó mindinkább átváltott Bárczy erkölcsi befeketítésére. „Páratlan volt, mint polgármester: a saját maga üzleti adminisztrálásában.” Szemrebbenés nélkül állították, hogy „a kurzus valamennyi számottevő tényezője együttvéve sem csinált századrész annyi üzletet, mint amennyivel Bárczy bebizonyította, hogy a nagy koncepciók mögött a sajátmaga és barátai érdekeit még morális korlátokon keresztül is megvalósító klikk vezére.” Orcáik pirulása nélkül állították: „Bárczy állandóan különböző üzleteket kötött a polgármesteri székben.” A leg­gyilkosabb rágalom mégis talán az volt, amit az Új Nemzedék közölt: „Budapest iskolaalapjának megkárosításával próbált ingatlant szerezni magának.” Ez az orgánum olyan vádakkal állt elő, melyek szinte már a huszonegyedik században hasonló esetben használatos érvkészletet vetítik előre: „Bárczynak a polgármesteri székben kifejtett üzleti tevékenysége annak idején általános felháborodást keltett. A főváros vagyonával mint sajátjával  rendelkezett.” Tényként tálaltak egy hagymázos képzelgést: „a szociáldemokraták a főváros üzemein keresztül készítik elő a vörös diktatúrát”, s ezt egy ideológiai szintre emelt vádbeszéd egészítette ki: „Bárczy Budapestje nevelte fel azt a gyökértelen, kozmopolita, nemzetellenes, radikális értelmiséget, amely a tanácsköztársaságnak az intelligencia vezérkarát szolgáltatta. Elképzelhetetlen, hogy a főváros öntudatos keresztény polgársága nemzeti és szociális szempontból megbízhatatlan elemeket akarna újból Budapest uraivá tenni.” A kispolgári olvasó feltételezett alattvalói hajlamára apellálva naponta „megsúgták”, hogy mit nem akarnak megérteni a Baloldali Blokk képviselői: „Bethlennek nem kell Bárczy, mint főpolgármester”, ergo: kár minden erőfeszítésért. Utalások és sejtetések bevetésével naponta szajkózták, hogy „a kormány Bárczy-ellenes felfogása: indokolt”, s ez áll (nem valami más) a történések hátterében. Feltűnő sűrűséggel hivatkoztak arra, hogy „a konzervativ keresztény érzés nevében folyik gőzerővel a harc, nehogy Bárczy és rettegett kisérete ellepje a főváros testét”. Naponta használt szlogen lett „a kormány jogos Bárczy-ellenes elfogultsága”, a Magyarság pedig megszellőztetett egy titkot: „Hetek óta beszélik, hol nyíltan, hol titokban, hogy a kormány részéről valami trükk készül.” A „trükk” mibenlétét sem kellett sokáig találgatni, elárulta Milotay lapja: „Hogy a főváros és a kormány milyen békességben élhetnének egymással Bárczy esetleges polgármestersége idején, erre vonatkozólag előrevetíti árnyékát egy minisztertanácsi határozat, mely a legélesebb szembehelyezkedés Bárczy Istvánnal. A határozatban a városok kölcsönfelvételéről van szó, a minisztertanács most tartotta szükségesnek megállapítani, hogy a városok csak a kormány engedélyével vehetnek fel kölcsönöket. Tűrhetetlen, hogy minden város rendszertelenül és kellő körültekintés nélkül bocsátkozzék súlyos hitelügyletekbe.” Bár amíg a kampány tartott, folyamatosan kétesélyesnek tűnt a játszma, a szavazás eredménye hidegzuhanyként érte Bárczyék táborát: jelöltjük tíz szavazattal lemaradt a kormány embere mögött. Ezt így kommentálta az Ujság: „Nincs szó arról, amiről kizárólag szónak kellene lennie. Arról, hogy Budapest élére a legalkalmasabb ember kerüljön. Egészen bizonyos, hogy nem az alkalmasság szempontja, hanem a politikai hovatartozás vezette a szavazókat.”

6.
Magyarázattal leghamarabb a Friss Ujság szolgált: „Bomlik a Demokrata Blokk, fennmaradása kétségessé vált. A szociáldemokraták a szavazás után elkeseredéssel állapították meg, hogy a Blokkhoz tartozó városatyák közül 10 cserbenhagyta Bárczyt.”  A Magyar Hírlap úgy látta: „Kiméletlen nyomás érvényesült, a szavazás mai eredménye elképzelhetetlen lett volna, ha a kormány részéről nem történik meg minden lépés saját jelöltje érdekében.” Nem is titkolt kárörömmel írta az Új Nemzedék: „A nyilvánosság előtt már régóta nem titok az az elkeseredett belső forrongás, amely a baloldalt elemeire bomlasztja. Egyik baloldali párt a konkurrens pártra akarja hárítani a bukás ódiumát, pedig mindenki tudta, hogy nem emberre szavaznak, hanem Budapest mellett, vagy Budapest ellen.” A leghihetőbbnek a Pesti Napló spontán olvasói reagálást rögzítő ad hoc beszámolója tűnik: „Hát nem Bárczy? Ez a kifakadás jellemzi a polgármesterválasztás nyomán kerekedett hangulatot. Az eredmény azt harsogja: a kurzus továbbra is nyeregben marad. Tudomásul kell venni: semmi változás nem lesz Budapest életében, minden folyik tovább úgy, mint az utolsó hat esztendőben. A jelszavas politika tovább garázdálkodik, befúrja magát a munkahelyekre, nem azt nézik, kinek van tehetsége és rátermettsége, hanem azt, ki ordítozott velük. A főváros gazdasági helyzete marad az, ami volt – munkátlanság, üzlettelenség és tehetetlenség. Lakossága ezentúl se nem szoroz, se nem oszt, nem törődnek vele, nem számít. Ezek jutnak eszébe Budapestnek erre a hírre. Olyan hatása volt, hogy mindazok, akik a kormányt képviselik és a tisztviselők, akiknek lelkében különféle érzések viaskodtak, visszariadtak, egyedül hagyták a demokratikus blokkot. Olyan hangulatot teremtettek, amelyből Bárczy István igazsága nem kerülhetett ki győztesen.”

7.
Ha csaknem évszázadnyi idővel később ismerkedünk meg ezzel a történettel, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy már tanúi voltunk a móresre tanítás mindkét fázisának. Csakhogy rá kell jönnünk: következhet egy harmadik is. (Annak idején legalábbis következett.) Hogy az milyen jellegű lesz, Friedrich István ellenzéki képviselő mutatta be 1928. augusztus 22-én a Pesti Napló hasábjain: „Jön az új fővárosi törvény, amely a főváros dolgozó társadalmának autonómiája helyébe beülteti a centralizált államadminisztráció diszkrecionális hatalmát… –Jelöltje részére a kormány testhez álló fővárost akar kreálni. Csonka autonómia fej nélkül, vagy csonka önkormányzat gyenge fejjel. Budapest éretlen az önrendelkezési jogra. Autonómiáját meg kell szüntetni. Súlyos megállapítás a rendszer részéről, de a főváros népe megérdemli ezt a degradálást, ha az egész egységespárti felvonulást nemtörődömséggel eltűri. Olyan lesz az Új Budapest, amilyen a dolgozó társadalma. Ha pipogya, ha vélemény- és akaratnélküli lesz, akkor nem lesz autonómiája, ha gerinctelen, megalkuvó és behódoló lesz, akkor megbukott a független városháza.” A parlamenti ellenzéknek egy másik ismert alakja, Pakots József 1929. december 7-én szinte csak megerősítette, hogy mi van történendőben: „Azzal a Budapesttel akarnak így bánni, amellyel mindig büszkélkedtek. Segítő kezet nyújthat-e a többség, hogy Budapestet a kormányhatalom járszalagjára vessék? Mit gondol a kormány, el lehet-e bánni így Budapesttel? Azzal a Budapesttel, amely az ország lakosságának csaknem 12%-át jelenti, azzal a Budapesttel, amely a gyáripari termelés 42%-át, a gyártelepek 35%-át, a gyáripari munkások 42%-át, a behozatal 53-54%-át, a kivitel 34%-át, az autók 60%-át, a hitelintézeti tisztviselők számának 57%-át, a hitelintézetek összes vagyonának 74-54%-át, a tanítók 13%-át (…)”. Egy harmadik progresszív hon­atya, Bródy Ernő tovább bővítette az értelmezést: „Ez a javaslat nem más, mint paragrafusokba öntött gyűlölet” (1929. december 20.). „Némává akarják tenni Budapestet, hogy engedelmeskedjék a hatalomnak, de Budapest visszaveri ezt a szolgabíró tempót.” És hozzátette: „Remélem.”

8.
Mi is.