Csányi Vilmos: Két démoni faj él a Földön, az egyik az ember

Ön azt szokta mondani, hogy az állatok között az ember az egyik legbékésebb faj, aki, ahol csak tud, együttműködik társaival. Ezzel szemben most háború dúl keleti szomszédunknál, és nyolcmillióan menekültek el, már eddig is százezrek haltak meg, és nem látjuk a végét. Ha ennyire szelídek vagyunk, akkor hogyan fordulhat elő mindez?

Azt mondják, hogy két démoni faj van a Földön, az ember és a csimpánz, akik nem csak megölik a prédákat, hanem olykor meg is kínozzák azokat. A csimpánzok agresszíven védik a területüket, a határaikat két-három naponta körüljárják, és ha idegenekkel találkoznak, s azok kevesebben vannak, akkor támadnak és meggyötrik, majd megölik azt, akit elkapnak. Hiába vált el hatmillió évvel ezelőtt a Homo-vonal a csimpánzokkal közös ősétől, és alakított ki 5,5 millió év alatt együttműködő, egymást kedvelő, enyhe hierarchiában élő, nyelvet beszélő közösségeket, ahol ritka az erőszak.

A kifelé irányuló agresszió megmaradt bennünk homo sapiensekben is. Könnyű rábeszélni az emberek csoportjait, hogy támadja meg a szomszédos közösséget, vagy éppen államot, arra hivatkozva például, hogy veszélyeztetik a területeiket, alávalók, vagy bármilyen indokot felhozva. Erre jó példa volt a délszláv háború az 1990-es években, amikor hetek alatt egymásnak lehetett uszítani évtizedekig békésen egymás mellett élő nemzetiségeket, és kezdték el gyilkolni egymást, még a gyerekeket sem kímélve. Hasonlót látunk most Ukrajnában is.

Már nem ember, még nem állat

De csak nem vagyunk teljesen tehetetlenek?

Egyedül kultúrával lehet a bennük maradt „csimpánzörökségünket” elfojtani. És ez többnyire sikerül is, hiszen nem élhetnénk ma már nyolcmilliárdan a Földön, ha jellemzően agresszívek lennénk. Hetente körülbelül kétmillió ember veszíti életét a világon, ahhoz képest sokkal kevesebben halnak meg háborúkban, vagy valamiféle erőszak következtében. Relatíve tehát nem vagyunk egy agresszív faj, éppen ezért mutatkozunk különösen érzékenynek erre.

Nem véletlen, hogy olyan sok erőszakos film készül, az eltúlzott agresszióval ugyanis könnyen fenn lehet tartani az emberek figyelmét.

Egyszerűen azért, mert tartunk tőle, és erősen foglalkoztat minket. Amikor gyerekkoromban, a Bosnyák téren egy nő táskáját elvette valaki, a sikoltozására azonnal odaszaladtak az emberek, és elkapták a tolvajt. Nem elmenekültek az agresszió elől, hanem próbálták megállítani. Rengeteg késztetés él bennünk az agresszió megszüntetésére, amelyet megfelelő kultúrával tartósan elő lehet hívni.

És az ellenkezőjét is…

Igen, az ellenkezőjét is. Ha évekig azt hallják az emberek, hogy másokat tönkre kell tenni, megtámadni, legyőzni, akkor az is működik. Az ember könnyen meggyőzhető lény. Erre pedig kiváló eszközünk a nyelv, amelyet elsősorban nem információk átadására, hanem rábeszélésre, meggyőzésre használunk.

Ezek szerint emberállatok vagyunk?

Az evolúció nem úgy fejlődik, hogy az új tulajdonságok lecserélik a régieket, hanem rárakódnak a korábbiakra. Gátlás alá kerülhet például az agresszió is, de akár elő is lehet hívni azt, és mozgósítani.

Akkor miben különbözünk az állatoktól? Elvileg mi lennénk a „teremtés koronái”, nem?

A „koronával” azért vitatkoznék, de legfőképpen abban különbözünk, hogy képesek vagyunk gondolatok megosztására.

Még a legfejlettebb állatok, a csimpánzok sem képesek ilyesmire. Mi, emberek arra is emlékezünk, miket tanítottak őseink sok ezer évvel ezelőtt például arról, hogy mely növények ehetők, melyek mérgezők és melyek gyógyítanak. Sok ezer gyógynövényt ismerünk, és nem kellett minden egyes generációnak újra felfedezniük azok jó, vagy rossz tulajdonságait, mert nem felejtettük el. Minden tudásunk a korábbiakra épülhet, mert a nyelv (később az írás is) segítségével át tudtuk adni azt az utókornak, és bármikor elő tudjuk keresni. Lehet egy csimpánz akármennyire bölcs és tapasztalt, de amikor elpusztul, minden tudása vele együtt elvész.

De nemcsak az ember kommunikál, hanem az állatok is.

Az állatok legfeljebb egy 10-15, aktuális belső állapotról szóló jelzéseket osztanak meg egymással, éhes vagyok, félek, dühös vagyok és hasonlókat, de semmi többet.

Mocskos idők: elszabadult a bestia

A tavaly áprilisi bucsai mészárlásról például mit  lehet mondani, amikor civilek százait ölték meg brutálisan orosz katonák? Hazafias tettnek nehezen lehet nevezni, inkább gyilkosságok sorozatának.

Ez a legvégső lealacsonyodás, amikor minden kulturális gát elszakad és a genetikailag lehetséges legrosszabb viselkedés tör elő. Sajnos ez a szörnyűség is belefér az emberi fajba, és elő lehet hívni kulturálisan, de ugyanúgy meg is lehet gátolni a borzalmas lealjasodást.

A félelem agressziót szül. Mitől fél ennyire az ember, amikor képes közösséget szervezni, nyelvet használ, és együttműködésre kész?

Nem mondanám, hogy a gyilkos agresszió oka a félelem. Létezik persze a sarokba szorított állat esete, amikor nincs más választási lehetőség, mint visszatámadni (még ha amúgy gyáva is az egyed). De nem hiszem, hogy a bucsai és más népirtások kiváltó oka a félelem lenne. Inkább egy tudatosan irányított kulturális változtatás, manipuláció áll mögötte, ami azt üzeni, hogy nézd le a megcélzott embertársaidat, sőt, ők nem is emberek is, ezért irtsd ki őket.

Miféle evolúciós előnye lehet a bennünk maradt gyilkos agressziónak?

Az evolúcióban egyetlen egy értékmérő létezik csak: a szaporodás. Ami ezt elősegíti, az érték, a többi nem. Az öldöklésnek ezért nincs semmiféle evolúciós előnye. Ennek ellenére mindig itt volt a történelem során és most is bármikor előtörhet, ezért állandóan figyelni kell rá.

Akár egy bennünk lapuló fenevad. Mindig velünk marad, nem tudjuk végleg elkergetni?

Mindig, és nem tudjuk teljesen kizárni, hogy időnként előtörjön. De kulturálisan erősen kordában lehet tartani. Egyszer láttam egy statisztikát, amelyben összevetették a New Yorkban évente meggyilkoltak számát a hozzá hasonló nagyságrendű japán nagyvárosokéval, és az amerikaiak több százszorosan megelőzték a japánokat. Ráadásul az a néhány emberölés a japánoknál mind családon belüli konfliktusokban, nem pedig brutális rablótámadások során történt.

Ennek okai a markáns kulturális különbségekben keresendők, ami azt mutatja, hogy igenis rengeteget lehet tenni az erőszak ellen. Megszüntetni ugyan nem lehetséges, de drasztikusan lecsökkenteni igen.

Él azonban egy másik közeli rokonfajunk is, a bonobók, akik a csimpánzoknál sokkal békésebb stratégiát választottak.

Igen, náluk a nőstények dominálnak, és szexszel, méghozzá élvezeti szexszel simítják el a belső konfliktusokat, ezért sokkal békésebbek. De náluk is megjelenik a külső agresszió, igaz, a csimpánzokhoz képest visszafogottabb, szolidabb formában.

Akkor bonobó-énünk is van?

Nem gondolnám, hogy lenne ilyesmink, a bonobók ugyanis két millió évvel később váltak el a csimpánzoktól, mint Homo elődjeink, azaz mi már rég elhagytuk a főemlősöket, amikor a bonobók feltűntek, és csimpánzörökségüket egy békésebb változattá alakították. Az viszont igaz, hogy ahogyan ránk, úgy a bonobókra is jellemző az élvezeti szex.

Sokan vagyunk kevesen

Most novemberben lépte át az emberiség a nyolcmilliárdos létszámot,  és a legtöbb kutató szerint még a mostani technológiai szinten is képes ennyi embert eltartani a Föld. Mégis szegénység, éhezés, nyomor és kilátástalanság uralkodik a világ sok részén.

Mindig bosszant, amikor a politikusok az emberek létszámára, mint valami hatalmas problémára hivatkoznak, mintha a „hányan vagyunk” fontosabb lenne, mint az életszínvonal. Ilyen például, hogy milyen nagyszerű lenne, ha 11 millióan élnénk Magyarországon, de az, hogy a magyarok fele nyomorog, és még az általános iskolát sem végzi el, az nem sokat számít. Ez a számmágia borzalmas.

Nem kellene, mégis létezik a szegénység. Ez egy rendszerhiba?

Nemcsak az a kapitalizmus rendszerszintű problémája, hogy mindenből mindig többet akar, hanem az elosztás aránytalansága is. Például harminc év alatt képtelenek voltak a hazai politikusok megoldani, hogy a 30 ezer hajléktalannak legyen legalább egy saját szobája.

Nem annyira elmaradott Magyarország, hogy ezt ne lehessen megoldani. Nem a hajléktalanságot kell betiltani.

Demográfusok szerint 10-11 milliárdnál tetőzik majd évtizedek múlva a Föld lakossága.

Így van, és most Afrikában a legmagasabb a születések száma, ott várható még nagyobb népességrobbanás, ezért jobban kellene figyelni a kontinens országaira, hogy fent maradhasson a bioszféra. Ha végtelenek lennének a lehetőségeink, nem is lenne a népességnövekedéssel gond, de mivel egy korlátos méretű bolygón élünk, léteznek határok. Egyszer a New Scientist írt arról, hogy maximum hány ember férne el és maradhatna életben a Földön, ha kiszárítanánk a tengereket és lesimítanánk a hegyeket, az eredmény 400 milliárd főre jött ki. Ez az elképzelhető legfelső határ. Persze nincsenek erdők, mezők, ligetek, mindenki egy kis betonkasztniban élne, ahol televíziót nézne és telefonon beszélgetne a barátaival.

Kim Stanley Robinson A jövő minisztériuma című sci-fi könyvében remekül megírta a következő ötven évünket, és szerinte egy kisebb létszámú (mondjuk másfél-két milliárdos) emberiség izgalmasabb, kellemesebb életet élhetne.

Az emberiség sokkal többet fogyaszt, mint amennyit a bioszféra elbír, kizsigereli élőhelyét, ezért rendszeresen kongatják is a vészharangokat, hogy nem folytatódhat ez így sokáig. Vannak evolúciós okai az emberi mohóságnak?

Az evolúció kizárólag azokat a faktorokat szabályozta (és szabályozza) genetikai eszközökkel, amelyek túlterjedése káros. A sok étel és tulajdon nem ilyen, mert soha nem volt veszélyes a bőség, ezért nem is alakult ki ezzel kapcsolatban semmilyen evolúciós korlát. Mivel a kultúra a biológiai lehetőségeket mozgósítja és formázza meg, nemcsak az agressziót képes elfojtani, de azt is el tudja érni, hogy szégyellni való legyen a mértéktelen fogyasztás és tulajdonlás.

Nem kell a kotangens

Optimista a  háborús, az ökológiai, illetve a klíma válság megoldását tekintve?

Miért ne lennék optimista, kiterítenek úgy is (nevet). Azt szeretem hinni, hogy az ember potenciálisan képes megoldani a kríziseket. Megfelelő kultúrával, hozzáállással pedig szinte minden megoldható. A vakcinák például, úgy tűnik, beváltak, a kötelező maszkviselésre viszont nem biztos, hogy szükség volt. Most láttam egy tizenöt kísérletből álló vizsgálatot, amelyben arra jutottak, hogy semmi sem bizonyítja, hogy a tömeges maszkviselés csökkentette volna a koronavírusos megbetegedések számát, hozzátéve persze, hogy a kórházi dolgozóknak például létfontosságú lehet a maszk.

Mégis állandóan belelépünk ugyanabba a folyóba, a háborúk újra és újra fellángolnak, az emberi pusztítás soha nem szűnt meg. Nem tanultunk ezek szerint semmit? Tudatunknak nincs evolúciója, nem fejlődik semerre?

Dehogynem, nagyon is fejlődhet, de ebben kulcsszerepe van az iskoláknak, ahol nem elavult információkkal kellene tömni a fejeket. A legtöbb embernek felnőttként a számtani alapműveletekre van leginkább szüksége, és valószínű, hogy a kotangens (x) soha nem fog előkerülni az életükben. Akinek mégis, az megtanulhatja azt speciális iskolákban. Harmincezer gén és negyvenezer vegyület van az emberi szervezetben, de nem kell az összeset bemagolni biokémia órákon, hanem csak megmutatni, hogy léteznek ezek a gének és vegyületek, és hogy hol lehet utánuk nézni. Közösségi közeget és megfelelő szemléletet kellene nyújtaniuk az iskoláknak, és haszontalan információk helyett a társadalom működését megtanítaniuk.

Csak az ilyen tudás vezethet jó irányú kulturális és tudati változásokhoz. A kulcs ugyanis mindig az, hogy milyen kultúrát alakítanak ki a közösségek, azaz miszerint élünk, és miként tekintünk magunkra és a világra. És ha jól csináljuk, tartósan elzárhatjuk démoni és pusztító csimpánzörökségünket.

Csányi Vilmos

Széchenyi-díjas biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány című folyóirat volt főszerkesztője, az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció világhírű kutatója sokak számára ismerős lehet. Ő alapította a nemzetközi hírnevet kivívó Etológiai Tanszéket (ELTE), és ért el tudományos áttöréseket a kutyák viselkedésének kutatásával. Úttörő módszereit a világ több vezető kutatóhelye is átvette.

De nemcsak tudományos eredményeivel, hanem ismeretterjesztő és prózai könyveivel is nagy ismertséget szerzett. Kutyás könyveivel, például a Bukfenc és Jeromos – Hogyan gondolkodnak a kutyák? (2005), Jeromos, a barátom – A kutyák szerint a világ (2021), Édes Janka (2022) új műfajt teremtett. Oldott stílusban írt, eredeti szemléletű, de tudományosan precíz ismeretterjesztő könyvei üde színfoltok a műfaj hazai mezőnyében.

A teljesség igénye nélkül: A Globális elme (2019) (Miben hasonlít a kutya az ősemberhez? Mit jelent valódi közösségben élni, és mit csupán egy szervezetben? Merre is tart az evolúció?), Drága barátaim, kedves majmok (2021), Kíváncsiságom története (életrajzi könyve, 2021), a másodjára kiadott Íme az ember (2022) (Mi tett minket valójában emberré?), vagy a saját kerti Paradicsomát bemutató Sétálgatok a kertemben (2022. december) című művei után most ismét egy új és izgalmas témáról, az emberi képzelet és vágyak evolúciójáról szóló könyvén dolgozik.