Sértődékenység, sértődöttség, sértés, sértettség

A sértődöttség, ha szigorúan veszem, a sértődékenység elkerülhetetlen következménye, nem a sértésé. A sértés valószínű következménye a sértettség. Míg a sértettséghez elengedhetetlen a sértés, a sértődöttséghez nem szükséges. Kiindulásnak ugyan e három egymáshoz tartozó száraz axióma megteszi, ám az élet ezúttal is zöldebb. Lám csak: Alig várja, hogy megsértődhessen. – Miután goromba szavakat vágott a másik fejéhez, ő sértődött meg. – Titkos vágya kis sértés árán nagyon megsértődni. – Inkább sértődöttnek lenni, mint még annak se. – Sebet nyalogatni nem utolsó élvezet.

E néhány lehetőség azt jelzi, hogy a magától értetődő evidencia is kétséges. Merthogy a sértődöttség vagy akár a sértettség alkalomadtán kimondottan kifizetődő, azaz egyáltalán nem negatív érzelmi állapot. Merőben más megfontolásból Freud ugyancsak így látta: „Az első ember, aki megsértette a másikat, ahelyett hogy követ vágott volna hozzá, a civilizáció alapítója volt.” De mi van, ha előbb indulatosan legorombította, aztán mégiscsak hozzávágott egy követ, vagy egyszerűen agyoncsapta?

A sértődékenység, sértődöttség, sértés, sértettség négyesének különös tagja az első. Nem aktuális külső forrás, nem is aktuális lelkiállapot. Tartósan jellemző személyiségjegy, aminek kialakulását, akárcsak bármelyik más tulajdonságét, veleszületett hajlamok környezeti tényezőkkel kombinálódása hozza létre. Mivel ugyanazon tulajdonság is változatosan jön létre/jelenik meg, ereje is eltér emberek és kultúrák között. És egymástól lényegesen különböző helyzetekben ugyanazon személynél is eltér. Vagyis ha sértődékenységen nem csak az egészen kivételes mértékben és módon fellépő változatot értjük, meg kell határozni, teszem azt, ötfokú skálán, hogy mennyire mutatkozik sértődékenynek az ember különféle kritikus alkalmak során. A sértődékenység mindenekelőtt ingatag, bizonytalan önértékelésre utal, és együtt jár a kívülről érkező pozitív megerősítések heves vágyával. Óhatatlan a társaira irányuló fokozott figyelem, akár a legcsekélyebb rezdüléseiknek, vagy rezdüléseik elmaradásának tulajdonított fokozott jelentőség. Sértődöttséget éppúgy okozhat, ha (úgy érzi, hogy) a kutya se néz rá, mint ha (úgy érzi, hogy) X, Y, meg még többen csúnyán (=kíváncsian) néznek rá.

A sértődékenység folyamatos készenlét a sértődöttséghez. Összeköti őket a vádakkal telített önigazolás. Voltaképpen a ressentiment kifejezés az igazán találó rá. Ebben az egy szóban sokféle negatív állapot egyesül. Neheztelés, alulmaradás, keserűség, csalódottság, bizalmatlanság, ingerlékenység, megbántottság, undor és harag keveréke, de nem mentes az irigységtől, netán gyűlölködéstől, valamint a megtorlás, a bosszú motívumaitól sem. A múltbeli sérelmekhez tapadás tartja fenn. Ez a konstelláció mérgező. Pszichoszomatikus bajok járnak vele. Tudták ezt már az ókorban meg a kora középkorban: „Haragunk és megbántottságunk károsabb számunkra, mint maguk a dolgok, amelyek haragunkat és megbántottságunkat kiváltották” (Marcus Aurelius), „A neheztelés annyi, mint mérget inni és várni, hogy a másik ember hal meg” (Augus­tinus).

Az emberi természetnek változatosságra van szüksége, ebből indul ki Kierkegaard. Még a lelkesedést leginkább kiváltó időkben sem érjük be a csodálattal. Minél tovább tart, annál kevésbé lelkesítő és annál inkább teret ad a ressentiment-nek. „Azzal a veszéllyel jár, hogy kellő reflexió híján ugyanazt a dolgot először tréfának tekintik, és ha nem sikerül, sértésként fogják fel; amikor pedig ez is kudarccal jár, úgy néznek rá, mintha egyáltalán semmi se volna, netán szellemeskedés lenne; és ha ez sem áll meg, akkor figyelmet igénylő erkölcsi szatírának tartják; végül újabb sikertelenséget követően arra következtetnek, hogy nem érdemes vele foglalkozni.” A megértés hiánya megakadályozza és kioltja a cselekvést. Pillanatnyi lelkesedés ugyan kitörhet, de aztán jön az apá­tia és a mindent beborító csend, az ellenállás tehetetlenségével. A nemzedék (=tömeg) kora uralkodik az egyéné fölött.

Nietzsche szerint a ressentiment a reaktivitással függ össze. Paradox módon állítja szembe a minden értelemben vett erőt a gyengeséggel. A dinamikus, erős akaratú személy (a „szőke bestia”) reagálása eszményien rövid, mentes az intellektustól. Ő a győztes. Ressentiment-re se ideje, se tere. A ressentiment az ellenségesség érzése az iránt, akit frusztrációnk okaként azonosítunk. Valójában gyengeség vagy alacsonyabbrendűség érzése, irigységgel kombinálva. Védekezési mechanizmus, ami megakadályozza, hogy a ressentiment-nel teli személy felülkerekedjen bizonytalanságain és fogyatékosságain. A kísérleti pszichológia ténylegesen igazolta, hogy minél inkább kárhoztatunk kudarcainkért magunk helyett másokat, sikertelenségünk annál nagyobb lesz. Egyébként felismerte már ezt Tacitus is: „Nehezteléssel reagálni szemrehányásra azt mutatja, hogy rászolgáltunk.”

*

Sértődöttek. A hang. Garren Péter, a Máraihoz igen közel álló narrátor-főhős a múlt század és saját harmincas éveinek közepén íróként-újságíróként él Párizsban. „A háború, a forradalmak és a bukás sértettsége elevenen élt bennem” – jegyzi le lelkiállapotáról. Egy nap a rádiót hallgatta és felfigyelt a németül megszólaló hangra: „Azt mondta, hogy elviselhetetlen. Oly erővel mondta, olyan vad váddal és áradással, hogy e pillanatban én is úgy éreztem, elviselhetetlen. Hallani lehetett, hogy most már nem az értelem beszél, hanem az ösztönök, valamilyen mély sértettség és szenvedély. Tagadhatatlanul fájt neki az, ami elviselhetetlen. De gyanakodni kezdtem, hogy ebben az előadásban van valami színészies. A sértődöttség érzése fokozódott, s különös módon nem is az élőkkel, hanem a család holtjaival kapcsolatban éreztem megsértettnek magam. Mintha halott apámat sértették volna meg, kevéssel azután, hogy az idegen hódítók megjelentek szülővárosomban. Alkotás volt, amelynek értelme a műveltség volt, megsértették. Mérték és tapasztalás elvesztik addigi értelmüket. Megsértettek, a halottakat is megsértették. Voltaire-t s mind a többieket, akik valaha könyvet írtak, s az emberi alapfogalmakat tisztázták, tegnap megsértette valaki vagy valami.” 

Az elbeszélő szavainak hatását fokozza, hogy miközben tartózkodik a hang nyilvánvaló tulajdonosának megnevezésétől, az ő sértődöttségéből feltörő irracionalitást az emberiség alapvető értékeivel azonos, világát fenyegető erőként láttatja. Saját sértődöttsége megkontrázza és számos kortársától eltérően megvédi, hogy alávesse magát a hangból áradó vadságnak.

A sértődékenység szinonimája a (túl)érzékenység. Környezetünk szüntelen ingerekkel bombáz bennünket anélkül, hogy a legtöbb átjutna a küszöbön. A sértődékeny ember azonban érzékeli és nyomban kiemeli azokat, amelyek sértik. Márai feleségének naplójából tudjuk, hogy férje milyen nehéz természet volt, mivel – anyjához hasonlóan – roppant könnyen megsértődött. Azt is sértőnek találta, amit mások nem igazán. Ám íróként ezt a hajlandóságát is példásan munkába fogta.  Magánügyét közösségi üggyé változtatta, az egyénit társadalmivá emelte. Pontosan az ellenkezőt tette, mint ami Adornót mélységesen irritálta: „Azt mondani, »mi«, és érteni rajta, »én«, egyike a legmélyebb sértéseknek.” (Márai lényegében a második világháború kezdetétől dolgozott a Garrenekről szóló regényciklusának utolsó három kötetén. A háború végét követő években fejezte be és zárta le vele életében itthon megjelent munkásságát.)

„A lehetőség, hogy egy Garren jelvényt visel, tehát mutatósan és tüntetően tartozik valahová – máshová, mint abba a vérszerződés szerinti szövetségbe, mely mindazokat, akik a Művet szolgálták, eskü és egyezség nélkül összekötötte –, mélyen sértett.” Garren Péter ref­lektál így öccse korábbi tettére a Jelvény és jelentés című második kötetben. Majd az attitűdjét értelmező szemrehányás a harmadik, Utóhang. Sereghajtók című kötetből: „Te soha nem haragudtál igazán! Te csak sértődött voltál, ami nem ugyanaz.”

Teljessé válik a család régi ismerős orvosa és Péter párbeszédéből:

„– Önnek mi a panasza?

– Természetesen engem is megsértettek. Ez nem is lehet másképp. Író vagyok és ebből a városból származom. Tud sértődés ellen valami tanácsot adni?

– Nehéz. Aki megsértődik, elbukik. A város is, minden, ami igény és emlék volt benne. Nem írhatok fel alkati sértődések ellen állati szenet, se ipekakuánát.

– Mégis, mit tanácsol sértődés ellen, doktor úr? Mit csináljak?

– Figyeljen. Orvos és író nem tehet mást. Módszeresen figyeljen. És könyörtelenül.”

Első benyomásra nem valami sok, pedig minden benne van. A város szimbolizálja azt, amit az elbeszélő az első kötetben léte elleni támadásnak=sértésnek fogott fel. Az alkati fogékonyság kétségtelenül növeli a sértődést, de az ok reális. Az elválaszthatatlanul személyi és tárgyi fenyegetettség olyan nagy, hogy aligha túlozható. Az írónak mint a felelős értelmiség képviselőjének – mondanám hangjának, ha az egész világot elborító szörnyűséges hang nem sajátította volna ki – a dolga magától értetődő. Időhöz és térhez szembeszökő mód kötött tapasztalatát rendíthetetlen tartással, hitelesen, haragjától is fűtve mutassa be. Más ez, mint amit az (ugyancsak) orvos Magyar Imre negyedszázaddal később kozmikus sértődésnek nevezett. Az emberiség előtt egészen új tapasztalatként kozmikus, vagyis korlátlan lehetőségek nyíltak meg. Ám a szabályozók növekedése, a sok mindennapi korlátba ütközés miatt, a sértődöttség is kozmikus méretűvé vált. A Garrenek fiktív háziorvosa és a budapesti 1. számú belklinika egykori professzora abban mégis hasonlítanak, hogy a forradalmat hirdető, elcsépelésre kész jelszavak feltálalását – miként panaszáriák eldalolását is – másokra bízzák.

*

A panaszkodás úgy könnyít a panaszkodón, hogy közben sikeresen tartja fenn sértődöttségét. Ha az ember úgy érzi, hogy soha senkit ennyire nem sértettek meg az egész világon, mint őt, értelmetlen kétségbe vonni, hogy valóban úgy érzi. De ne felejtsük, a képzelt betegség egyike a legnehezebben gyógyítható betegségeknek. És a tényleges betegség (baj) eltúlzása-felnagyítása szintén képzelt betegség. Ha futólag netán belátjuk, hogy többen mégis élnek nálunk nagyobb bajban, panaszainkon mit sem változtat. Remekül szolgálhatja a kapcsolatot más panaszkodókkal. E tájon szokásos, erős együttes élmény. Mindazonáltal, a stressz-szint növelése miatt nagy merészség volna jótékony egészségi hatásáról szólni. A panaszkodás képessége ugyancsak egyetemes emberi vonás, nemcsak egyének, de népek is különböznek abban, hogy mennyire jellemzi őket. A panaszkodás szónak van pontos angol, német, francia stb. megfelelője, de a kultúrával egybeszőni kimondottan bizarr nyelvi vállalkozás. A tipikus angol és kivált a tipikus amerikai ellentétes megnyilatkozásokra szocializálódik. Amikor hogylétét firtató kérdésre mosolyogva vágja rá, hogy OK, a tipikus magyar már panaszkodik. Könnyű nekik – gondolja –, járta volna őket a tatár, hódította volna meg a török, bukták volna el sorra szabadságharcukat, vesztettek volna annyit, mint mi. 

„Jaj, de árván ül a nagy népű város! / Nem talál nyugodalmat; / Valamennyi üldözője utolérte a szorultságában, / Mind megcsalták barátai, ellenségeivé lőnek, / Szolgák uralkodnak rajtunk.”  

Továbbá:

„Jaj, országunk, jószágunk, / De főképpen mi magunk! / Jaj, naponként mind elfogyunk, / Jót ne is várjunk, / Mert hatalmas, diadalmas / Nemzet van rajtunk.”

Sérelem sérelem hátán. Mit panaszra: kesergésre, siralomra is bőséges ok. Csak éppen az első Jeremiástól való, a második pedig a Rákóczi-nótából. A kulturális távolság hatalmas, az időbeli úgyszintén. A zsidóságnak ugyancsak kijutott azóta is. A jeremiádok hogy maradhattak volna el? Csakhogy: „Két öreg zsidó üldögélve egyik csésze teát issza a másik után, egyetlen szó nélkül. Kétórai csend után az egyik mélyen felsóhajt, és azt mondja: »Óh, jaj!« Társa válaszol: »Nekem mondja!«” Öngúnyoló, fekete humorral átszőtt kommentár, még az úgynevezett régi jó békeidőkből. És egy, immár Auschwitzcal is maga mögött „Hallottad? Elrendelik, hogy meg kell ölni az összes zsidót és az összes borbélyt. – A borbélyokat!? Miért?” Az egyszerre befelé és kifelé vetett éles tekintet – történjen bármi – kedvez a fonák, az abszurd észlelésének, a fogékonyságnak az (ön)irónia, meg a saját és idegen lélek rezdüléseinek tárgyszerűségre törekvő elemzése (vö. pszichoanalízis) iránt. Szembenézni, kiélezni, nem elfojtani. Aligha termékeny talaj a panaszkultúrához.

Apropó, pszichoanalízis és panaszkultúra. Megfelelő feldolgozás híján az elfojtott, mintha jelen élmény volna, kényszeresen megismétlődik és rögzül, ahelyett hogy a múlt egy részeként idéződne emlékezetbe – tanulhattuk Freudtól. Ugyan lehetnek köztük „ösztönrezdülések örömteli kielégülései”, de gyakran ezek (kínos indulatáttételekkel) kudarcok, veszteségek, sebek/sértések. Világgá kiáltásuk – tetszik, inkább nem tetszik – konstruktív meghaladásukat akadályozó pótkielégülés. Arról szól, hogy még most sem vagyunk képesek felülkerekedni rajtuk. Lelkünkben legalább száz éve megállt az idő.