A boldogtalanság kék turulmadara

Ellenségünk, a Gallup holmi felméréssel állt elő, amely azt állítja, hogy ez itt nem egy boldog nép. A rágalom hirtelenjében kezelhető úgy, hogy Orbán Viktor megint lemegy az újságoshoz, de most nem azt mondja neki, hogy „Soros Gyuri bácsiék felpakoltak minket valami sajtószabadság ellensé­geinek a listájára”, hanem megkérdezi tőle, hogy oly boldog-e, mint a barom.

De ennyit sem ér az egész. Mi nem megfelelni akarunk a világnak meg Brüsszelnek, hanem megváltoztatni. Sőt, elfoglalni, felégetni, valamint elhajtani a marháikat és asszonyaikat. De még annak sem örülnénk, hanem káromkodnánk, hogy a szomszéd Vazul kövérebbet szerzett. És egyáltalán: vajon nincs-e más, magasabb célja a létezésnek, mint heherészni bele a világba? Így hygge meg úgy lykke? Ír olyat a Biblia, hogy légy boldog? Nem ír! Jobb a szomorúság a nevetésnél, ezt mondja a prédikátor. A boldogság egyetlen forrása Isten közelsége; tulajdonképpen az Isten nélküli boldogság eleve eretnek, ateista elképzelés. Azonkívül kényelmetlen is, mert az uralkodónak csomó teendőt generál, ha az alattvalók itt a földön akarják jól érezni magukat. Ez lényegében kommunista gondolat.

Nálunk nem úgy mennek a dolgok, aranyapám! Itt nincs gender meg tolerancia, meg nőjogok; itt a miniszter a pinceablakon át menekül a férje elől, és azzal a lendülettel belemondja a kamerába, hogy semmi szükség áldozatvédelemre. Aztán ellenjegyzi.

Annak idején Orbán Viktor bátran kiállt, és megmondta, hogy ez illiberális állam, úgyhogy senki se kérjen számon rajtunk liberális értékeket. Ideje ugyanígy a képükbe vágni, hogy ez direkt szomorú, frusztrált, beteges ország. Annak épült. Idejön a Gallup a mi betonbunkerünkbe, aztán keresi a játszósarkot meg a füles fotelt? This is Sparta!

A másik lehetőségünk az, amit a PISA-jelentésekkel szoktunk játszani. Arról mindig elmondjuk, hogy rosszul mér. Olyan készségeket keres a magyar gyermekben, amiket mi nem is akarunk tanítani. Problémamegoldást, logikát meg szövegértést, szintézist, ilyesmiket. És egyáltalán nem kérdez rá a hittanra, Szent László testmagasságára vagy arra, hogy hány tál dödölle. A magyar másképp boldog! Talán a felszínes dánoknak meg románoknak elég, hogy vannak barátaik, érdekes dolgokkal foglalkoznak és nem nélkülöznek, de a magyart az ilyesmi hidegen hagyja.

Ha kimulattuk magunkat mindezen – és ezzel átmenetileg emeltük a boldogságindexet –, akkor térjünk vissza a nemzet kebelére, és sírjunk. Itt valóban lezajlott egy társadalomkísérlet, és annak a csődjével szembesülünk épp. Nem először és nem is utoljára.

A kísérlet lényege az volt, hogy az elmagányosodott, betegséggel, pénztelenséggel, kilátástalansággal küzdő magyar majd attól lesz jól, hogy része egy virtuális közösségnek, ahol nem kap semmit, de azt hiszi, hogy igen. Ez tágan a nemzetet, szűkebben a jobboldali közösséget jelentené. Tagjai a közös sikertől lennének elégedettek. Megélnék saját eredményként a stadiont, a nemzeti burzsoáziát (jachttal és konzervkávéval együtt), meg a vadászati világkiállítást, amire nem mennek el. Együtt örülnének a választási győzelemnek, de Hatvanpusztát is sajátjukként élveznék, ahogy minden felzabrált iskolát, egyetemet, újságot és tévét is. Azokból mindennap megtudhatják, hányféle ellenség leselkedik rájuk.

De úgy tűnik, ettől mégsem lettek boldogok. Tagjai, passzív résztvevői ennek a klubnak, elfogadják a vezetőit, de azok mindennap rossz hírekkel etetik őket. Egyszer valamelyik törpepárt frakcióvezető-helyettese mond valami felháborítót, aztán meg egy blogon írtak olyat, hogy felfordul az ember gyomra. Mutatjuk! Színes bőrűek szerepeltek a külföldi rajzfilmben! Beszólt a litván külügyminiszter! Amerika-alsón bevezették a kötelező nemváltást! A világ a végromlásba száguld – ez az egyik állandó üzenet. A másik, hogy egy szál magában áll ennek ellen a mi fiunk, aki ma még alig lopott. Egyetlen barátunk ebben az apokalipszisben a még nálunk is depisebb Oroszország. A normalitás hazája, tudvalevőleg.

Az lehet a gond, hogy az első tétel csont nélkül átmegy, a második meg már nem. Kevesen ellenőrzik, vajon tényleg megszűnt és megfagyott-e Németország. Nem járnak utána Svédországban, hogy ki lehet-e még ott menni az utcára a golyózáporban. De az talán összeáll, hogy az a kormány, amely egy protézist nem képes két évnél hamarabb biztosítani, az minket nem fog megóvni a végítélettől. Hét éve is megígérte, hogy legyőzi Brüsszelt, és semmire sem jutott.

A virtuális közösség megvan, mert mindennap gondozzák és őrzik határait. De ez roppant mérgező, nyomasztó társaság, körülbelül az öngyilkos szekták dinamikájával. Gyűlölet, veszély, támadás, összeesküvés, sátánizmus – ez a napi betevő. Egyetlen reményként pedig a Szuverenitásvédelmi Hivatalt kínálja, ami, lássuk be, jóval vékonyabb ígéret a kommunizmusnál. Ebben a környezetben tényleg nehéz boldognak lenni.

Legjobb lenne kimászni belőle az ablakon, és új életet kezdeni egy helyes hivatalnok oldalán. Most épp elég sokan álltak neki a mászásnak. Jövőre pótvizsga boldogságból!