Kapitányom

Percek óta tököltünk a géppel. Illetve inkább a barátom csinálta, illetve aziránt érdeklődött ingatag reménnyel, van-e ilyen vagy olyan csavarhúzóm, egyébként a karburátorral van baj. Dugulás. Nem kap üzemanyagot. Olyan szürke volt az ég, amilyennek Miklós szerette. Én egyszer csak, fogalmam sincsen, miért és hogyan, kedvelni kezdtem a szürkét. A győztes rajtkőre került a világi színfölhozatalban, mert az, ami így tud fehérré sápadni, nem szürkeként szürkének maradni, vagy úgy képes belenyújtózni az éjfekete síri mélyébe, hol sem remény, sem föloldozás, sem kegyelem nem várható már, ha éppen úgy akarja, minden rajongást megérdemel. Kedves szürke. Kedves mindenség. Kedves semmi. Kedves búbánat, szorongás, pánik. Kedves szép. Kedves Miklósom. Egyébként pedig igen, hát tudjuk, a kegyelem biztosan bárhol lakhat, van tartózkodási engedélye a pöcegödörre is. Ha a kegyelem – nota bene: az esendőség – elillant volna a történeteink kiskabátjainak szövetéből, akkor minek is lett volna ilyen pokróc a huszadik század, amelyben ő jellegzetes és kifinomult emberfőként tanított rajzot, árulta a krumplit a Klauzálon, vagy birizgálta a pannonhalmi grafikáit. Sőt, még ezt a sunyi és alattomos huszonegyediket is eléggé a helyén kezelte, úgy értékei, mint tárgyi apparátusa szerint. Értékes és ritka ismeretanyag volt az övé, egy igazi, sokdimenziós citoyen volt a városi lét rozsdát nevelő és babkávét lepörkölő, az ólmot betűvé festő világából, a sokat alakult polgári tartást képviselte konzervatívan, szellemesen és magától értetődően. Édes csábító és boldog elcsábuló volt, a tahóság marhahólyagját szarkasztikusan kipukkantó, a szívét, ha arra volt szükség, a másiknak örömest kölcsönadta. Hiába is mondta, hogy nem föltétlenül látja már át vagy fog föl bizonyos hatalmi jelenségeket, igenis értette a korát, amelyben egzisztálnia rendeltetett. Tegye szívére kezét a nagyérdemű, milyen kevesek járandósága ez: nem elveszni az összefüggések, az információk, a hírek, az események és impulzusok, a történések, a villódzó színek és tárgyi mozdulatok mind hevesebb kavalkádjában, nem eltévedni egy többvalóságossá vált létezésben. Fogta Vojnich kezét, aki a maga nemében igazi szívszorító terminátor, akkor én, Miklós, hadd legyek költő (érzéseim, látomásaim, olvasmányaim, ízek, szagok, a lélek nyugtalansága…).

A fűnyírógépet azért szereltük a vidéki kertben, hogy nekimehessek a hirtelen támadó zöldnek. Tavasz, tavasz, basznak a macskák. A zöld megérkezett, nagy tenyérnyi csomókban, a szomszéd ház háta mellett elhúzódó sávból nőtt, bújt a föl nem gereblyézett diólevél rohadt-barna szőnyege alól, a régi kút környékén kezdte szaporítani magát, vagy árván, egy szál magában táncolt a szélnek nevezett huzatban. Miklós városi költő volt minden, utóbb ideiglenessé váló lakhelye ellenére, nagy és fontos festői korszakokkal, utcaképekkel, az öltönyös olaszt idéző csendéletekkel, vagy olyan tájképekkel, amelyek soha nem igazán a tájról szóltak, mint inkább arról, aki éppen nem látható, de a szemét, a látását adja kölcsön, meg a szavait adja zálogba, hogy ezekhez a vidékekhez férkőzhessen a szemlélődő. Festményeit és szelíden súlyos akvarelljeit a csönd uralta. Nem a némaság volt. Nagyon is értett az olyan csöndhöz, ami valahol máshol hallik, mégis a képből szól. Ha utat festett, melynek fekete hömpölygésében mindig szolidan derengő kegyelmi fényesség zenélt, akkor sem az volt érdekes, honnan és hová tart ez a menet, az úton levés volt maga az élet, a kedves kegyelem, esendőség alkalma, belefénylése a valahová igyekvés titokzatos kanyarulatába. Ó, az omnipotens szürke. Paravánja mögött az ifjú Schubert szuszogva hágja a tizenhat szavú szolgálólányt, hát nem is biztos, hogy kifut a bögréből a tejecske. Egy városi ember szemével nézte a belső tájat, azt a külsőt, az útközben lévőt, a megállapodottat, a súlyos táj mögötti még súlyosabbat, és mellesleg azt mondta, hogy az már, ahonnan az ő ecsetje kezdi, voltaképpen elbeszélhetetlen. A festőnek ott kell kezdenie, ahol a szó már alkalmatlan. Ne legyen a kép elmesélhető. Ne akarjuk ezt. Á, dehogy. Minden képnek, a tieidnek is lesz története, mit mondjak, annyira akarni se kell. De akarjuk-e elmesélni a jó foltot, a helyesen ívelő vonást, az odaillő sávot kétséges emberi szavakkal illetni. Viszont erről most ne nyissunk vitát. Azért a zöld, azt ne felejtsük, jó?

Festészete soha nem önmagában állt, állítom némi suta stilárissággal. A címeket is úgy adta, hogy utalt. Minden művészi cselekedete afféle kulturális együttállást igényelt, gondolati és érzéki párbeszédre törekedett, megidézett, kapcsolódott, kiszűrt, citált, megerősítésre várt, miközben nagyon óvatosan bánt az állítások jelképes oszlopaival, ezért bármilyen furcsán hangzik is: festészete tényszerű, de nyitott volt, alig-alig észrevehetően kérdezett, azt üzente, ami akvarelles derengést vagy olajos foltocskát most megmutatok nektek, az is dunsztig elég lehet. A minimális olyan sok, hogy Sziszüphosz fölhívná a szakszervezetet, sztrájkolhat-e. Nézd, hogy hasít bele az okker vonala a szürke-fekete testébe, micsoda sebet okoz ott, de ha eszedbe jut, hogy kinek a sebe az, egy tájé, az emberé vagy valamely istené, hát mit tudhatjuk. A melankólia foltos, maszatos lélektani tájkép. Miklósnak nincsen igazi egyenes vonása. Az ő vonala olyan mindig, mintha félne. Érteni vélem, jobban kell félnie egy vonalnak, mint ami előtte vagy utána van. Szóljon Schubert is, aki lehetett volna Beethoven utódja. Mit is állít Sebald vagy EP, Krusovszky. Hogyan budaörsözik Závadával, akit aztán a Don-kanyarig elkísér. Hangozzanak mindenféle zenék gyilkos gyerekek játékszobáiban vagy az esőre hajló Brandenburg felől. Négy gyönyörű lány is ott van a képen, csak éppen eltakarja őket a meghajló dombhát. A költészetem semmiképpen se legyen gesztus, a pillanat kisülése vagy egyetlen gyors mozdulatba sűrűsödő alkalmi jelenség, hanem a szívveréstől a satírszínű ég pulzálásáig állítsa meg, legyen oly szíves, az időt. Lassú forgását a tér hagyja abba, így akarom látni. Súlyt kívánok teremteni, kérlek. Festményem álljon szembe a mulandósággal, következésképpen az, amit megfestek, legyen kulturális esemény, részleteiben, apróbb artikulációiban is összegzésre törekvő. Legyen elitista, mert a kultúra legotthonosabb terepe az intellektusnak és az elmélkedéssel kéz a kézben közlekedő civil bátorságnak. S még valami. Milyen kevesen tudják ma is, amikor pedig ennek a tudásnak milyen nagy értéke lenne, hogy a gondolkodás nem és nem nélkülözheti a szabadságot.

Szabad emberként ment el, a szabadságát visszahagyta, köszönjük szépen, Kapitány.

A barátom be tudta indítani a leharcolt fűnyírót, az végre köhögve és harákolva forgatni kezdte a kaszáját az idei legfrissebb zöldben. Nekem már csak tolni kellett. Akkor ő már nem élt. Éppen nem. Azért jöttem ezzel a semmiséggel elő, mert Miklós, aki tanította is a színeket, a zöldet igazán nem sokra tartotta, azt mondta nekem egyszer, te, ide figyelj csak, a zöld egyrészt nem primer szín, nem önmagából való, ahogyan pedig a piros vagy a kék, a zöld következménye egyéb színek találkozásának és párosodásának, és egyébként is nagyon, nagyon rosszul mutat a vásznon. Tudtam, hogy egyszer Greco lefestette Szent Jakabot zöld palástban, hát igen. Lehet ezzel az állítással vitatkozni, de én mindenekelőtt érdekesnek gondolom azóta, és különben ő se tudta nélkülözni a zöldet, ha Skóciát vagy Izlandot kívánta papírra vagy vászonra kenni. Ja, igen, és még valami. Ha festményt néztünk, mindig szólt, a keret is fontos.

Kapitánynak szólítottam negyedszázada, Kapitány, hogy ityeg, megint beszáradt a tubus?, szép kis ház épült az Ulászlóba a műtermed elé. A megszólítást ezennel visszavonultatom. Mondanám még, hogy akár a fűnyírót is megszerelte volna. Meg bizony.