Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
KOVÁCS ZOLTÁN
A nyolcvanas évek közepén járunk. Helyszín a Berlini Suszterinashoz címzett söröző a nyóckerben, amelynek vastag, sörrel vegyes unikumszagú asztalánál kora délutánonként Megyesi kollégámmal és drága barátommal ültünk, napilapokat böngésztünk. A dél felé utcára kerülő Esti Hírlappal együtt akkoriban öt napilap jelent meg. A Kádár-rendszer még erősen állt, de messze nem azzal a kevélységgel, ami néhány évvel azelőtt megdönthetetlen szilárdságúnak mutatta, és a mi harminc-egynéhány éves korosztályunknak legalábbis, sajnos, egy életre szólónak. Ne feledjük, itt voltak még az oroszok. Jó sokan, masszívan beágyazva laktanyákba, de persze a napi közérzetbe is.
Hogy valami mégsem stimmel, azt sok más mellett leginkább a politikai vezetőség egyre zagyvább és olykor értelmezhetetlen megnyilvánulásai sejtették. Amikor a rendszer gyengül, vezetői egyre nagyobb képtelenségeket mondanak. Látszólag értelmes mondatokat, de vagy n számú értelmezési tartománnyal, vagy ellenkezőleg, egyféle értelmezhetőséggel, de tőrőlmetszett badarságot. Népies hangulatú üres bölcsességeket heves kacsingatás közepett, vagy ellenkezőleg: kezüket hátuk mögött kulcsolva, föl-alá sétálva egyetemi tanárként adnak elő tudományos csengésű teóriákat. És ezt naphosszat, tömegek előtt, stúdiókat járva, sőt, elérkezik majd a nap, amikor már egymás között is, szűk körben: ez a stádium a rendszer, valamint a koponyák összeomlása. Amikor káder próbál meggyőzni kádert ugyanarról, és már az sem megy.
A nyolcvanas évek második fele, ott, a Suszterinasban, részünkről egy haldokló rendszerrel szembeni folyamatos kegyeletsértés volt. Eleinte csodálkozva, később egyre nagyobb élvezettel néztük, amint a rendszer végstádiumát kezdi. Az egyre szimplábban megfogalmazott pártközlemények kibontakozásról szóltak, sőt, kilábalásról, ami képileg különösen szórakoztató volt: amint a rendszer kilábal a bajokból. Évekkel korábban elhangzott már Kádár János korszaknyitó beszéde a krumplileves mibenlétéről – a krumplileves legyen krumplileves –, és ez olyan csapot nyitott meg, amit később már nem lehetett elzárni. Persze hogy van értelme: a párt első titkárának jogos fölvetése, hogy már nem lehet különbséget tenni szakszervezetis meg párttitkár, könyvelő meg KISZ-titkár között, mert mind ugyanazt mondja. Na de ezt korábban ő akarta, a rendszer meg az apparátus egységét hangsúlyozva. Aztán ez tarthatatlanná vált, mert Korom Mihály azt mondta, amit Czinege Lajos, Havasi Ferenc azt, amit Németh Károly, Brutyó elvtárs meg, amit Apró elvtárs, meg ugyanez visszafelé, ráadásul végül is mindegyik azt, amit Kádár maga. És már senki sem hitte el, amit saját maga mond, és ebbe bele lehet bolondulni. Tessék meghallgatni a pártfőtitkár utolsó beszédét. Egy bomlott elme összefüggéstelen gondolatai. Ide vezet a kontroll nélküli hatalom. Először a végtelen szabadság érzete, miközben lappang, majd megtörténik az agyi szétesés.
Akkoriban a sörözőben kiterítettük magunk elé a lapokat, és egyre jobban szórakoztunk. Emlékszem, ez a jelentés különösen szórakoztató volt (ha akkoriban van ez a Lánczi-féle szuverenitásvédelmi akármi, alighanem szorultunk volna), így szólt: „Az Országgyűlés zárt ülésén elfogadja az MSZMP KB és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának személycserékre vonatkozó javaslatait. Fölmentik tisztségéből Losonczi Pált, és Németh Károly lesz az Elnöki Tanács elnöke. Lázár Györgyöt Grósz Károly váltja föl a Minisztertanács elnöki székében. A nyugdíjba vonuló Czinege Lajos helyett pedig Horváth Istvánt választják meg miniszterelnök-helyettesnek.”
Vagyis, a puska eldördül, a madarak fölröppennek, majd ugyanarra a fára visszaszállnak, csak másik ágra. De a slusszpoén ezután jött: „A pénzügyminiszter beszámolójában közli, hogy az államháztartás hiánya 1986-ban a tervezett kétszerese volt.” Ilyen közlésen nem illik szórakozni, csak hát a rendszer idegen volt, nem a miénk, így az államháztartás hiánya sem. Volt bennünk káröröm, és eszünkbe sem jutott, hogy sírjunk. Ebben az időben behívtak a Parlamentbe, a kormány Tájékoztatási Hivatalába, ami nem volt nagy ügy, sokakat hívtak be ilyen-olyan borús hangulatú beszélgetésekre. Csővázas széken várakoztam, belépett egy nyakkendős ember, és azt mondta, az utóbbi időben volt egy-két írásom, erről akar velem beszélni. Szerintem fogalma sem volt, ki vagyok, meg miket írtam. Amúgy semmi különöset. Elmenőben, amikor kikísért, a kapuban széttárta a kezét: „Magának fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a kupleráj.” És a Parlament neogótikus falaira mutatott. Szédelegve mentem a metró Kossuth téri lejárójáig, éreztem, valóban nagy lehet náluk a kupleráj.
Ha jól látom, ez a mostani rezsim se a legjobb körét futja, sőt. Mintha ugyanaz kezdődne, mint negyven éve. Csak ma a kilábalás helyett a konnektivitás a varázsszó, meg alaptétel, hogy nem tömbösödünk. És időközben Orbán is elmondta a maga krumplileves-tételét: „Jobb dolgozni, mint tengeni-lengeni.” Drága barátom, Guszti, ma is jókat szórakoznánk, pedig hát az egész, úgy, ahogy van, dráma.