Pest-Budán csend

„Unjuk már, hogy kijövünk, hazamegyünk, és nem történik semmi” – mondta Pottyondy Edina influenszer lassan négy hete, a nagy tüntetés tetőpontján. Az unalom továbbra is indokolt, most sem történt semmi. Sem politikailag – mert hiába következett be a hatalmi gépezetben példátlan üzemzavar, ami Orbánnak két gondosan felépített és nehezen pótolható emberébe került (az elnöknek kinevezett arctalan ügyvédről egy pillanat alatt kiderült, hogy más erények hiányán túl hazug ember is), a rendszernek az egész meg se kottyant. Sem pedig a társadalom nem változott: a jelek szerint mostanáig még nem valósult meg az „optimista verzió”, mert a jóérzésű influenszereknek nem sikerült maguk s a bántalmazottak, kiszolgáltatottak mellé állítani „a magyar embereket”. (Miért kell átvenni ezt a felülmúlhatatlanul kretén orbánista szókapcsolatot?)

Nyilván hasznos volt a pénzgyűjtés a bántalmazott gyerekek segítésére. Minden irónia nélkül: abszolút nemes ügy. Ehhez viszont nem kellett volna tömeggyűlést tartani. Az összeesküvés-elméleteimet megtartom magamnak, de február 16-án a nettó eredmény a hirtelen felcsapó düh lecsillapítása, a krízis hatástalanítása volt. A Dollárpapa klasszikus jelenete jut eszembe: Rajz Jánosnak szónokolnia kéne az erkélyről a város népéhez, de nem tud mit mondani. Darvas Iván, a dörzsölt kisvárosi ügyvéd súg: „Éljen a haza!” Mire a rozzant amerikai nagybácsi elrebegi: „Menjetek haza.”

Akármennyivel jobban beszél és vonzóbb a foglalkozásszerű politikusoknál egy-két civil/influenszer (korántsem az összes), mégiscsak amatőrökről van szó, és a rendszer tőlük biztonságban van. Bár még inkább biztonságban van a foglalkozásszerű politikusoktól, akiket nem mernék profinak nevezni. Az ellenzéki pártok kilenc nappal később tartott tüntetése például taktikailag és stratégiailag is látványosan el volt cserszentve. Taktikailag azért, mert ország-világ láthatta, hogy a pártok és az adókból fizetett politikusok lassabban és egy-két nagyságrenddel kevesebb embert tudnak összetoborozni, mint a piacról élő fiatal amatőrök. Stratégiailag azért, mert egyik fő céljuk – legyen közvetlen elnökválasztás – itt és most megvalósíthatatlan.

Amúgy én a közvetlen elnökválasztást nem tartom sem ostobaságnak, sem rossznak, sem fölöslegesnek, ilyen van régiónk országainak többségében. Az a jó ugyanis, ha a végrehajtó hatalom is megoszlik valamennyire, és a „nemzet egységét kifejező” elnök népi legitimitással bír, nem pedig a pártok – vagy ahol a pártok nem számítanak, a Főnök – kegyéből kerül a pozíciójába. De az ötlet hirtelen (újra) előkapása is azt mutatja, mennyire nem képesek a magyar ellenzéki politikusok rendszerben, struktúrában gondolkozni, és mennyire nem látják, hogy Magyarországon a hatalommegosztás minden eleme hiányzik. A központnak nem kiszolgáltatott helyi önkormányzatok éppúgy, mint a területi önállóság, a kormányt ellenőrző parlament, a független bírói hierarchia, vagy, igen, a közvetlenül választott köztársasági elnök, aki nem a miniszterelnök bábja. A képviseleti demokrácia egyik alappillére a hatalommegosztás, illetve az arra épülő fékek és ellensúlyok rendszere (ami a nálunk megrögzült hiedelemmel ellentétben nem különféle szabályok betartásának számonkérését jelenti, hanem azt, hogy hatalmat hatalom fékez és ellensúlyoz), és ahol ez nem létezik, ott nincs demokrácia, sem liberális, sem illiberális, semmilyen.

A másik alappillér a szabad és tisztességes választás volna, ami Magyarországon szintén nincs (és olyan sincs, aki elmagyarázza, hogy a „tisztességes”, azaz fair nem erkölcsi fogalom, hanem hatalmi kérdés: a kormányzat nem formálhatja az esélyeket a maga javára). A civil influenszerek sem látnak tisztábban. Amikor azt panaszolják, hogy „a társadalom csendben tűr”, mintha megfeledkeznének arról, hogy a nem tűrésnek van egy bevett formája: a választópolgárok többsége szabad és tisztességes választáson leváltja a kormányt. Demokráciában legalábbis.

Bocsánat, ha túl sokat beszéltem olyan dolgokról, amik hiányoznak nálunk, s ezért a puszta elképzelésük is tetemes agyi energiákat vesz igénybe. A lényeg az, hogy az egyik oldalon van egy politikai profi, páratlanul sok tapasztalattal, páratlanul kiterjedt, neki alárendelt kapcsolatrendszerrel és – mivel fékek és ellensúlyok nem korlátozzák, valamint a gazdaságot is hatalmába kerítette – aránytalanul több erőforrással. Mindamellett óriási hibákat követ el, hiszen minél több hatalmat összpontosít a saját kezében, annál kevésbé tudja kiszámítani a lépései minden következményét. Példa rá a kegyelmi ügy, amikor is látványosan beleverődött az orra a saját propagandájába. (Vagy beleverődött volna, ha az ellenzék jobban észnél van.) De a mégoly hatalmas hibákba sem tud belebukni, mert nem olyan a rendszer.

A másik oldalon van az ellenzék a foglalkozásszerű pártpolitikusaival és a pártpolitikától undorodó civiljeivel, amely az amatőrség különféle változataira ad szemléltető példákat egy még meg nem írt kézikönyvhöz: „Hogyan ne értsünk a politika elméletéhez és gyakorlatához, az eleven gazdasághoz, a magyar társadalom valóságos állapotához, valamint a közjoghoz?”

Idézzük föl 1848-at: azt a forradalmat Pozsonyban és Pesten olyan emberek csinálták, akik elméletben és gyakorlatban is tudták, milyen egy zsarnokságtól mentes, virágzó európai ország, ahol liberális képviseleti rendszer van piacgazdasággal; és hogyan kellene működtetni. Ilyen elit most nincs. Európában egyedi helyzet állt elő: nemcsak kormányváltás nem lehetséges, de rendszerváltoztatás sem. Csak az idő segíthet, meg n számú generációváltás.

De ne csüggedjünk. Vasárnap van egy másik nemzeti ünnep, az íreké, Szent Patrik napja. Ennek alkalmából gondoljunk arra, hogy százötven évvel ezelőtt Írország mint szuverén állam nem is létezett, népessége rohamosan fogyatkozott az európai népességrobbanás korában, a Nyugat egyik legnyomorultabb, félreeső vidéke volt, az ország fele kivándorolt. Sok nemzedékváltás után ma a világ egyik legirigyeltebb, leggazdagabb, legmagabiztosabb független demokráciája. Vajon mennyi történelmi csapást, nyomort, nacionalista és egyéb ideológiai butaságot, depressziót, hideg és forró polgárháborút kell kibírni, hogy mi is felíveljünk? Nézzünk bizakodva a jövőbe, ahogy Örkény mondja. Hátha Isten hoz ránk is víg esztendőt. Valamikor 2174 körül.