Orbán gazdaságképe 1. – A Nagy Magyar Foglalkoztató

Az ÉS első oldalára írtam az évértékelő alkalmából egy cikket, s abban megkockáztattam, hogy a magyar miniszterelnök „gazdasági vízióját külön cikkben kéne elemezni”. Ne halogassuk. Íme. Kibírhatóan rövid lesz.

A címben az olvasó a „gazdaságkép” szót látja, nem véletlenül, „gazdaságpolitika” helyett. Az utóbbi fogalom ugyanis, ha kormányzó személyre vagy csoportra vonatkozik, feltételezi a politikai és a gazdasági szféra elkülönülését, de ilyen elkülönülésről Magyarországon már csak nagyon erős fenntartásokkal lehet beszélni.

Nézzük például a tekintélyes Hold alapkezelő oldalán a Lexikont. Eszerint:

„Gazdaságpolitika alatt az állam azon döntéseit és tevékenységeit értjük, melyekkel a társadalompolitikai céljaival összeegyeztethetően kívánja befolyásolni a gazdaságot.”

Magyarországon azonban az állam, pontosabban a kormányzat, még pontosabban a kormányzati hatalmat saját kezében összpontosító szűk uralmi elit nem társadalompolitikai célokkal összhangban és nem befolyásolni kívánja a gazdaságot. Hanem formálni és amennyire lehetséges, sajátkezűleg működtetni. Éspedig a maga céljaival összhangban, saját hatalmának minél biztosabb és minél hosszabb távú tartósítása, valamint saját vagyonosodása érdekében.

A kérdés tehát nem az, milyen gazdaságpolitikát folytat Orbán, hanem az, hogyan látja a saját hatalomgyakorlása szempontjából a gazdaságot. Például rögtön itt, az évértékelőben:

„A legfontosabbat, a munkahelyeket sikerült megvédeni. Sőt, azt látjuk, hogy még soha nem dolgoztak annyian Magyarországon, mint éppen most. A 2010-ben tett legnagyobb vállalásunk fölött, az egymillió új munkahely megteremtésén túl vagyunk.”

Mielőtt elkezdenénk elemezni, tisztázzuk gyorsan:

Az, amit Orbán a gazdaságról mond, még mindig nem gazdaságpolitika, hanem vegytiszta propaganda. A cél nem az, hogy megindokolja lépéseit és magyarázza az esetleges kudarcokat a közvélemény előtt, hanem hogy bevésse a célközönség tudatába: ő az, aki ért a gazdasághoz, nincs, aki pótolja. Jó eséllyel hatásos is a propaganda, tekintettel a magyar széles publikum – nemcsak a hívek – gazdasági jártasságának alacsony szintjére.

Az alaptechnika: kiválasztani egy kedvező mutatót, arra hivatkozni mint a hozzáértés meg a cselekvőképesség bizonyítékára, és nyomtalanul elfelejteni, valamint elkenni minden mást. Talán emlékszik az olvasó, hogy a 2010-es évek elején az államadósság csökkenése volt a jó kormányzás fő bizonyítéka (a nem-Orbán-kormányokhoz képest), olyannyira, hogy az Alaptörvénybe is beemelték az alacsony, de remélt szintet mint normális állapotot: „Az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét.”

Aztán az államadósság megint elszaladt, a cél el lett felejtve. Pontosabban: másodlagossá vált, és az elmélet végtelenjébe tolódott. Még pontosabban, ahogy most hétfőn a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nevű ál-érdekképviseleti szervezet találkozóján elhangzott: „a COVID miatt” újra megnőtt, „most megint küzdünk vele”.

Igaz, hogy Orbán második és harmadik miniszterelnöksége miatt a GDP-arányos államadósság sohasem közelítette meg (mármint felülről) az ötven százalékot, összegében pedig folyamatosan nőtt, de a lényeg az, hogy a célközönség eszébe, ami van neki, bevésődjék: ha az adósság kicsi, az Orbán és stábja munkálkodásának eredménye, ha viszont nő, azt külső körülmények, netán Rosszemberek okozzák.

Most tehát, mint az évértékelőben elhangzott, nem az államadósság a „legfontosabb”, nem az életminőség javulása, nem is a gazdasági növekedés (az momentán nincs) vagy pláne a fejlődés, hanem a foglalkoztatottság. Ezt minden jómagyarembernek tudnia kell.

Előbb még egy hatalomtechnikai kérdésről. Senki se üljön fel a kábításnak, mert mint mindig, most is a propaganda a fontos, nem a tényközlés. Orbán általában ügyel rá, hogy ne ígérjen olyasmit, ami számon kérhető rajta, a kényszerű ígéretek/„vállalások” kimondását vagy másokra bízza, vagy nem úgy fogalmazza meg, hogy utólag hamisnak lehessen mondani. Elég ritka az olyan szöveg, mint ami a mostani évértékelőben elhangzott, miszerint „újabb Nobel-díjasokat kitermelő oktatást építünk”. Ha mondjuk 2054-ben – harminc év tán elég – kiderül, hogy a miniszterelnök kamuzott, kit érdekel már?

A lényeg nem a tájékoztatás a foglalkoztatottság szintjéről, hanem azt kell bevésni az arra fogékonyak tudatába, hogy ha Orbán elhatároz valamit, akkor az meg is valósul.

2010-ben mondott egy szép kerek számot – egymillióval többen fognak dolgozni –, és lám.

Ha egy kicsit meg kell változtatni hozzá a statisztikai módszertant, például beleszámolni a gyesen és gyeden lévő szülőket, ellentétben az Eurostat szabályaival, vagy a külföldön dolgozók egy részével javítani a magyar statisztikát – ki figyel oda? Természetesen a magyar kormány érdemének tudható be az is (irónia), hogy véget ért a világméretű válság, meg az olyan folyamat, mint a demográfiai csere.

Azért ne vigyük fölöslegesen túlzásba a huhogást, minden optikai varázslással, kozmetikával és plasztikai műtéttel együtt is tény, hogy ma sokkal jobb a foglalkoztatási ráta Magyarországon, mint 2010-ben (bár a munkanélküliség, főleg a férfiak körében, újra növekvőben van). Csak hát az is tény, hogy a nemzetgazdaság ezzel együtt is vánszorog; hogy az egy munkaórában átlagosan megtermelt GDP szánalmasan alacsony a hivatalosan fejlettnek minősülő országokhoz viszonyítva, s ennek megfelelően a nettó fizetség is csekély.

Miért jó tehát az önmagában, ha sokan dolgoznak, de a tönkretett szak- és közoktatás rosszvoltából gyenge képzettséggel és kevés hozzáadott értéket termelve, folytonosan a szegénység szélén vagy szegénységben? Nos, a hatalom szempontjából azért jó, mert addig sem csinálnak mást.

A „hatalom” Magyarországon gyakorlatilag Orbán Viktort jelenti. Egyrészt azt a hatvanas férfit, aki olyan falusi világban ismerkedett meg mindazon „paraszti bölcsességgel”, amire oly szívesen hivatkozik, ahol ferde szemmel nézték, ha valaki nap közben csak úgy ácsorgott, ücsörgött, vagy dologtalanul sétált az utcán, kezében demizsonnal. Másrészt az a hatalommaximáló vezető, akinek a szemszögéből a fiatal vagy középkorú munkanélküli nemcsak teher a költségvetésnek, hanem potenciálisan a közbiztonságot és a politikai nyugalmat is veszélyezteti.

Ha így nézzük, talán nem szabályos, de indokolt a gyeses anyukák és a koppenhágai mosogatók beszámítása a magyarországi foglalkoztatottak közé, ők ugyanis nap közben le vannak kötve, nem kevernek bajt sem Kőbányán, sem Kaposváron, sem Újfehértón. Ugyanakkor az sem érdek, hogy az itthon maradottak és aktívak túl jól keressenek, akkor ugyanis túl kényelmesen élnének, és igényeik támadnának, netán vállalkoznának, és amikor a hatalom emberei nem figyelnek oda, sikert érnének el, az pedig veszélyeztetné az uralkodó klán üzleti pozícióit és közvetve a politikai súlyát is.

Ahogy az sem baj a politika/gazdaság urainak, ha kellően képzett munkaerő híján Kelet-Ázsiából kell importálni munkavállalókat, mert ők aztán biztosan nem fognak lázongani.

Orbán különben az említett kamarai rendezvényen, a magyar üzleti élet állítólagos krémje előtt keresetlen egyszerűséggel fogalmazott: „[J]obb dolgozni, mint tengeni-lengeni. A foglalkoztatási számokat látják: ha nem dolgozunk, akkor éhen fogunk halni”. Nem azért kell dolgozni tehát, hogy jól éljünk, karriert csináljunk, netán vállalkozhassunk (az az uralkodó klánnak és hű szolgahadának van fenntartva). A munkaviszony alternatívája az éhenhalás. Erről kell „az embereket meggyőznünk”.

Ha az ember elnézi a miniszterelnököt és belső üzleti körének tagjait, legkevésbé az éhenhalás jut eszébe. A szándék azonban világos: „az emberek” (értve ezen mindenkit, aki a hatalmat monopolizáló csoporton kívül van) induljanak ki abból, hogy szegénységre, sőt nyomorra (a nyomor általam használt definíciója itt) vannak ítélve, s elégedjenek meg azzal, amijük van, még az is jobb, mint az éhhalál.

A többes szám első személy kétértelmű használata viszont okot ad a fejtörésre. Jelenti egyfelől a nemzetet mint közösséget, ahol mindenkire ugyanazok a kötelező szabályok érvényesek, együtt sírunk, együtt nevetünk („mi magyarok”). Másfelől a szűk uralkodó klánt, amellyel valahonnan a fellegek magasából kommunikál „az emberekkel”, és szabályokat, kötelezettségeket ró ki rájuk, amelyek őrá magára nem érvényesek („mi, a kiválasztott elit” – de ezt nem szokás fennhangon mondogatni).

Erről a kettősségről és pofánverő gazdasági következményeiről lesz szó a folytatásban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.