Máma már nem süllyed tovább

Inflációs hajlamai vannak a magyar élelmiszeriparnak, ezt nem kisebb tekintély, mint a Magyar Nemzeti Bank állapította meg, arról azonban nem nyilatkozott, hogy ezeket a perverz hajlamokat mikor, milyen módon és miféle eszközökkel gondolná az élelmiszeriparból kiverni, már ha van ilyen szándéka egyáltalán. Evvel együtt szakszerű vizsgálat tárgyává tette a hazai élelmiszerárakat, majd az így kapott eredményt összevetette az uniós átlaggal, és mit tesz isten, arra a megállapításra jutott, hogy az előbbiek utolérték az utóbbit. A hazai élelmiszer-infláció mögött meghúzódó tényezők című, a neten is elérhető úgynevezett mélyelemzésében a bank rámutat, hogy „az alacsony termelékenység és magas energiaintenzitás következtében a hazai élelmiszer-infláció 2022 közepétől jelentősen elszakadt a régiótól”. Az „energiaintenzitás” szó ebben a kontextusban energiapocsékolást jelent, a szöveg tehát végső soron arról szól, hogy a magyar élelmiszeripar lassan, keveset és drágán termel (továbbá – nem mellékesen – silány minőséget, ám ezt már csak mi tesszük hozzá), és azt uniós árakon sózza ránk, ami nem szép dolog. Mellesleg evvel a ténnyel a mozgékonyabb, értsd legalább a szomszédos országokba át-átruccanó honfitársaink eddig is tisztában voltak, s az ő révükön a lakosság további jelentős hányada is, de mégiscsak más az, amikor a közkeletű vélemény mögöttesében és támaszaként az MNB sötét sziluettjét látjuk felkomorlani.

Elemzését a bank annak megállapításával kezdi, hogy 1. a visegrádi országokhoz mért inflációs többletünk legnagyobb részét az élelmiszerek áremelkedésének köszönhetjük, ám ebbe később 2. az üzemanyagok drágulása is derekasan besegített. Az élelmiszer-infláció drámája három felvonásra oszlott, az elsőben az expozíció és a bonyodalom – prózaibb megfogalmazásban a globális nyersélelmiszerár-emelkedés – kezdte felcsigázni a publikumot, a második felvonásban, ami általában a kibontakozás és a tetőpont szokott lenni, számottevően drágultak az energiatételek, és felszínre kerültek az infláció további emelkedését okozó országspecifikus tényezők, aminő például az energiapocsékolás, az élelmiszeripar gyenge termelékenysége és versenyképtelen volta, a harmadikban pedig a globális és hazai dezinfláció időszakának örvendhettünk, ezt hazánkban a mérséklődő fogyasztás, a profit vezérelte infláció enyhülése és az árfolyam dezinflációs hatása egyaránt támogatta.

Utána a hagyományos dramaturgia szabályai szerint boldog vagy szomorú végnek kellett volna következnie, persze nálunk nem jött se egyik, se másik, maradt a tanácstalanság, a szorongás, a kétségek és az aggályok, tehát mindaz, amihez amúgy is szokva vagyunk.

Ha viszont kissé hátrébb nyitjuk az optikát, azaz nemcsak az inflációt nézegetjük, hanem a tágabb gazdasági-társadalmi környezetet is, akkor be kell látnunk, hogy helyzetünk az eddig körvonalazottnál sokkal pocsékabb és egyben elkeserítőbb. Egyebek között már csak azért is, mert közben kiderült, hogy az egy háztartásra jutó fogyasztás tekintetében a 2023-as adatok szerint Bulgária is megelőzte Magyarországot, és ebben nyilván nem az fáj nekünk, hogy immár a bolgárok is előttünk járnak, hanem hogy hozzájuk képest is lemaradtunk. Jó hír viszont, hogy Mária országa evvel végre megérkezett, a számára kijelölt sziklaszilárd, földrengésálló pozíciót foglalta el. Máma már nem süllyed tovább.

2004-ben, Magyarország uniós csatlakozásának éjszakáján nem erről volt szó, bár egyébként baljós hangok már akkor is megszólaltak, a sajtó pedig vészjósló helyzetképeket vagy próféciákat is közölt. Nem túl sokat, de azért eleget. Példa következik. Egész oldalas szöveg a Magyar Nemzet 2003. december 30-i számában, címe EU-csatlakozás és elszalasztott lehetőségek, alcíme uniós vonatunk nem Bécs felé robog, hanem a Balkán felé tolat. A szerző (Boros Imre, az első Orbán-kormány minisztere) akkori éleslátását csak dicsérni lehet, ebben az egy dologban igaza volt.

Azóta a helyzet romlott, és napról napra romlik tovább, egész egyszerűen azért, mert gondoskodó államunk, ahogy ez az MNB elemzéséből napnál világosabban kiderül, csakis önmagáról gondoskodik, és ez teljességgel megérthető, sőt dicséretes. Eljátszhatná az önzetlent, de minek, úgyse hinne neki senki, ha viszont annak mutatja magát, ami, akkor legalább egy pozitív vonása marad, az őszinteség. Ebben a simlis világban annak is örülni kell. Gondoskodó államunk a nyílt színen lop, rabol és fosztogat, áldozatai pedig mi vagyunk, ki más.

Magyarország egy rest, buta, bamba képű utcalány, stricije pedig érzéketlen, cinikus és a végtelenségig pénz­éhes gonosztevő, aki ezt a nyomorult némbert oly mértékben szipolyozza ki, hogy ahhoz hasonlóra Ádám és Éva óta példa egy se volt. Az meg tűri, mint a törpe lószőrpálma a nyári hőséget és a zord telet. Közben az élet meg lassacskán elfolyik.