hvg.hu, 2024. március 6.
TÓTA W. ÁRPÁD
Igazi felüdülés egy botrány, ami arról szól, hogy az Operában illik-e büfészünetet tartani. Végre nem pedofilokról kell vitázni, vagy hogy melyik családtagot illeti a Balaton déli partja. Viszont annyira megszoktuk már ezeket a brutális, undorítóan egyértelmű konfliktusokat, hogy a büfével se tudunk mást csinálni. Sajnos. Pedig akármennyire fideszes, nem biztos, hogy itt Ókovács Szilveszteren kell elverni a port.
A fellelhető adatok szerint a magyar állam évente mintegy 15 milliárdot költ az Operaházra. Ebből pedig a jelek szerint szűken jönnek ki, állandó sztrájkszag van, szóval nem elég. Akkor mi legyen? Követeljük, hogy adjon az állam többet a mi pénzünkből? De miért? Ez itt nem Mozart vagy Puccini hazája. A nagyközönség kettő darab magyar operáról tud, a többitől hanyatt-homlok menekülne, ha hallaná valaha. Éppolyan aránytévesztés lenne ebbe önteni a pénzt, mint ami a focival történik. És ha Ókovács mégis kikönyökölne plusz pár milliárdot a háznak, akkor az lenne vele a baj.
Az tény, hogy a Carmina Buranában általában nincs szünet, mivel egy óra az egész; ha szaporázzák, még annyi sincs. Viszont ez nem egy összefüggő történet, hanem egy csokor mulatós nóta, amelyek jelentős része egyébként arról szól, hogy menjünk már ki a büfébe berúgni. Igazából az se lenne tájidegen, ha betolnák közben a zsúrkocsit, vagy lenne egy bárpult a színpad előtt. Ezen csak az finnyog, aki az Operába azért jár, hogy legyen oka kicsípni és marhára kulturáltnak érezni magát.
Az a gyanúm, hogy jelentős a közös halmaza a büfészünetes Carmina Burana miatt hüledezőknek és azoknak, akik viszont egy korhű kosztümös Hamletre húzzák a szájukat, mert micsoda fantáziátlanság és konzervativizmus. Mellesleg Shakespeare színházában folyton ki-be mászkáltak a nézőtér és a söntés között, amint az ókori görögök is. Vagy ahogy bármelyik rockkoncerten szokás.
Ókovács egyébként – helyesen – nem titkolja, hogy a szünet célja a büfé forgalmának növelése, mivel a fellépők nem ingyen énekelnek. Ezt valami szentségtörésnek kellene értelmezni, ami abból a tévedésből ered, hogy az Opera szent hely. De hát nem az, és minél kevésbé az, annál tovább marad fenn. A szent helyeknek elég szarul megy manapság. A színházak is elfogadták évtizedek óta, hogy több a pulóver a nézőtéren, mint a frakk. Nem volt más választásuk.
Ráadásul a bevételtermelő szünet az életünk része a rendszerváltás óta. Talán elfelejtettük, hogy a főhős vállához emeli fegyverét, céloz és… tamponreklám? Maradjanak velünk! Külön hír volt valaha, hogy valamelyik holokausztfilmet hajlandó volt reklám nélkül leadni az RTL, igaz, annak különösen rosszul állt volna az ázott pelenka meg a körömgomba. Nos, a Carmina Burana nem egy holokausztfilm, viszont a már említett Shakespeare is kibírja a szünetet.
Szóval el a kezekkel, kár a szemforgatásért. A főigazgató úrnak viszont figyelmébe ajánlanám a média bőséges tapasztalatait a bevételnövelés területén. Az egyik: a legaljasabb kreatívok régen rájöttek, hogy az énekelt reklám idegesítőbb ugyan, mint a Kékszakállú bármelyik áriája, de pont ezért hatékony. A másik, hogy manapság a natív hirdetésekért lehet igazán jó pénzt kérni; ezek például egy újságban úgy néznek ki, mint egy cikk. Miért ne szólalhatna meg büfészünet előtt és után igényesen, iskolázott hangon, hogy Calgonnal a mosógép is tovább él? Felrobbanna tőle az internet, nemzetközi cégek rágnák a küszöböt, csörögne a kassza. Hiszen megadnak bármi pénzt azért, hogy a nyomorult hirdetésük kicsit legalább érdekes legyen.
Az opera pedig a halálszagú sznobizmusból visszatérne a való világba. Ideje elénekelni, hogy itt a lét a tét!