Telex.hu, 2024. március 4.
UNGVÁRY KRISZTIÁN
Nemrég Karsai László történész a Hvg.hu-n megjelent írásában kiderítette, hogy Sulyok Tamás, Magyarország kedden hivatalba lépő köztársasági elnöke valótlan információkat közölt a nyilvánossággal saját apjáról. Sulyok az erdélyi Krónikában 2023. augusztus 24-én megjelent interjúban azt mondta: apja, dr. Sulyok László a háború után egy válóperben elvállalta egy olyan asszony képviseletét, akinek férje később kommunista párttitkár lett Székesfehérváron, és aki ezért bosszúból halálos ítéletet mondatott ki Sulyok apjára. Sulyok az interjúban azt is állította, hogy miután apját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság, tíz évig bujkált Magyarországon papírok nélkül, így kerülte el a bitófát.
Az ügy részletesebb ismertetése előtt szükségesnek tartom leszögezni, hogy természetesen senki sem felelős felmenői tetteiért. Azt azonban nem teheti meg, hogy valótlan állításokat terjeszt róluk. Különösen nem teheti meg ezt egy olyan személy, aki először a magyar alkotmányosság őre, majd a nemzet egységét kifejező legfontosabb közjogi funkció birtokosa.
Mindezt azért is fontos kiemelnem, mert ahogyan Bayer Zsolt esetében, úgy itt is azzal próbálkozik a kormánypárti média, illetve annak munkásai, hogy „apák és fiúk” ügyeket kreáljanak minden olyan esetből, amelyben egy számukra kedves politikus saját felmenőiről valótlanságokat mond. Petri Lukács Ádám például a Mandineren úgy keretezte át a kérdést, hogy itt nem arról van szó, hogy a köztársasági elnök valótlan információt terjesztett, hanem arról, hogy élő személyeket elhunyt felmenőin keresztül denunciálnak. Holott egyáltalán nem erről van szó.
Az ügyről Karsai által írt cikkben egyetlen olyan gondolat sincsen, ami ezt az értelmezést alátámasztaná – mint ahogyan én sem támasztottam alá ezt az értelmezést a Bayer Zsoltról szóló írásomban. Petri Lukács Ádám logikájából viszont az következik, hogy tilos szóvá tenni azt, ha egy politikai szereplő valótlanságot terjeszt felmenőiről. Már-már groteszk, hogy ennek kapcsán arra hivatkozik, hogy a kérdésben a rendszerváltás óta létezett „közmegegyezést” azok mondják fel, akik ma fideszes politikusokat kritizálnak. Bayer és Sulyok felmenői kapcsán ugyanis senki sem tett olyan állítást, hogy az utód felelős a felmenő tetteiért, sőt azt sem állította senki, hogy az utódot felmenői meghatároznák. Ez épp Bayer Zsolt és társai állítása – ami ellen egyébként a kettős mércével mérő Petri Lukács soha nem tiltakozott.
Bízzunk benne, hogy Sulyok Tamás nem úgy gondolja ezt a kérdést, mint Petri Lukács Ádám. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az új államfő arra fog hivatkozni, hogy ő is egy tévedés áldozata. Mivel az ügy ténykérdésekből áll, meglepő volna, ha nem ismerné el, hogy apja 1944-ben a nyilasokkal összevethető Magyar Nemzeti Szocialista Párt Fejér megyei „megyevezetője” volt, és az „igazi szocializmus” mellett szállt síkra, követelve a nagybirtok államosítását és a munkásság megszabadítását a kapitalista elnyomás alól. Mivel a korabeli lapokban is megjelent, ezért meglepő volna, ha nem ismerné el azt is, hogy ügygondnokként az üldözések haszonélvezőjévé vált, amikor elvállalta az Auschwitzba deportált dr. Lőwy Endre ügyvédi praxisának átvételét.
Valójában azonban nem ez a kérdés, hanem az, hogy a legfelső közjogi méltóság birtokosa csak tévedett, vagy tudatosan állított valótlant. Borítékolható, hogy az ügyben a politika játékszabályainak megfelelően fognak felállni a frontvonalak: a kormányzat tévedésről, az ellenzék hazugságról fog beszélni. Ez az írás arra vállalkozik, hogy történelmi kontextusba helyezze a köztársaság elnökének kijelentéseit.
Érdemes összevetni először Sulyok állításait a valós tényekkel.
1. Sulyok szerint apját 1946-ban halálra ítélték, miközben apja ügyében soha nem született sem ilyen vagy hasonló értelmű vádemelés, sem bármilyen elmarasztaló ítélet.
2. Sulyok szerint apja 1945 után egy válóperes ügyben képviselte az egyik felet, miközben apja már korábban szökésben volt, mivel tartott attól, hogy szélsőjobboldali politikai szerepe miatt felelősségre vonják. Éppen ezért senkit nem tudott képviselni a bíróságon.
3. Sulyok szerint apja az ország másik felében bujkált, ehhez képest a Székesfehérvártól csupán 121 kilométerre fekvő Kiskunfélegyházán élt.
4. Sulyok szerint apja tíz éven át élt illegalitásban, ehhez képest, amikor 1949-ben ügyét újra elővették, akkor apját felmentették, így semmi oka sem lett volna arra, hogy ezt követően is illegalitásban éljen.
5. Sulyok szerint ő is megtapasztalta, hogy milyen szoros ellenőrzés alatt álltak a volt politikai foglyok, egészen az 1980-as évek végéig az állambiztonság folyamatosan ellenőrizte őket. Ehhez képest apja egy napig sem volt jogerősen elítélt politikai fogoly és az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára egyetlen dokumentumában sem szerepel, mint megfigyelt személy. Ez azért is igen fontos adat, mert szemben az ún. ügynökdossziékkal, azaz a hálózati iratokkal, a nyilas vagy nemzetiszocialista múlt miatt állambiztonsági feldolgozásba vont személyek iratanyaga sokkal kevésbé lett az iratmegsemmisítések áldozata. Amennyiben tehát dr. Sulyok László évtizedeken keresztül állambiztonsági megfigyelés tárgya lett volna, arról biztosan maradt volna fenn irat.
6. Bár az ügyvédi végzettséggel rendelkező jogtudós Sulyok nem árulta el, hogy miért is ítélhették volna el apját, Karsai Lászlónak a Hvg.hu-n megjelent cikke szerint a leginkább valószínű vádpont, amit ellene meg lehetett fogalmazni, az az 1944. június 17-én a Fejérmegyei Naplóban Zászlóbontás címmel megjelent cikk lehetett volna. Egy ilyen cikkért (aminek állításait később ismertetem) viszont nemhogy halálos ítéletet sem lehetett volna kapni, hanem még több éves börtönbüntetést sem.
Felmerül: mennyire életszerű, hogy a magyar alkotmányosság őre, akinek családjában szinte mindenki jogi karriert futott be, ennyire téves információkkal rendelkezik saját apjáról, akit saját bevallása szerint jól ismert, mivel vele sokáig egy háztartásban élt (Sulyok Tamás 1956-ban született). A kijelentések életszerűsége leginkább azon az állításon bírálható el, hogy Sulyok szerint apja tíz éven keresztül illegalitásban élt Magyarországon.
Érdemes ebbe a teljesítménybe belegondolni: az országban tombol a sztálinista terror, de dr. Sulyok László egyfajta Ludas Matyiként tíz éven át túljárt az ostoba ávéhások eszén. Mindezt úgy, hogy nem úgy ment illegalitásba, hogy egy bakonyi vadászkunyhót választott volna magának búvóhelyül, hanem úgy, hogy Kiskunfélegyházára költözött feleségével együtt, és egymás után négy gyermeke is született, akiket ott minden bizonnyal óvodába járattak, majd rendesen beiskoláztak. Beszélgetni kellett a védőnővel, majd el kellett járni szülői értekezletre. Ráadásul feleségét eleve ismerték Kiskunfélegyházán, mivel onnan származott, így tudták róla, hogy férjezett. Sulyok saját maga azt állította, hogy testvérei a nyilvánosság előtt tíz éven át „ki sem ejthették azt a szót, hogy apuka”.
Gyakorlatilag ez az az elbeszélés, amit a köztársasági elnök el kíván hitetni azokkal, akiknek képviseletére hivatott. A történet olyan, mintha Táncsics Mihályról mintázták volna. A lakása alatt kialakított rejtekben élő forradalmárt távollétében halálra ítélték, és a császári hatóságoknak nem szúrt szemet, hogy 1856-ban magányos felesége teherbe esett. Táncsicsnénak azonban jóval egyszerűbb dolga volt: csak egy gyerekkel kellett elszámolnia, ráadásul ura egy évvel később amnesztiát kapott. Ehhez képest Sulyokné számára a totális ellenőrzésre törekvő rendőrség mellett hosszú éveken át jelentett volna folyamatos konspirációs feladatot gyermekei apjának legalizálása. Nem beszélve arról, hogy a gyermekeknek is kellett valamit mondani arról, hogy hogyan jöttek ők világra és hol is van édesapjuk.
A „bujkált” kifejezés természetesen sok mindent jelenthet. Érthetjük alatta azt is, hogy az érintett teljes illegalitásban, fizikailag is elbújva él, vagy azt, hogy hamis dokumentumokkal álcázza magát, de azt is, hogy nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy az állami nyilvántartások pontos adatokkal rendelkezzenek róla. Sulyok Tamás apjáról a részleteket nem említve csak azt nyilatkozta, hogy „papírok nélkül bujkált”. Ezek szerint nem volt hivatalosan bejelentett lakcíme egy olyan korban, amikor ezt az ÁVH rendszeresen ellenőrizte? Mivel 1951-től jegyrendszer volt, sem élelmiszert, sem ruhaneműt nem tudott volna állami elárusítóhelyen vásárolni. Abban a korban, amikor általános hiánygazdaság sújtott mindenkit, ez azt is jelentette volna, hogy a család az átlagnál is nehezebb nélkülözések mellett vészelte át a sztálinista időszakot. Lehet, hogy csakugyan így volt, azonban jó lenne, ha az államfő részletesen is beszámolna arról, hogyan is töltötték el ezt az időszakot.
A történet más sebből is vérzik. Sulyok László 1957-től fia bevallása szerint is jogtanácsosként helyezkedhetett el. Ehhez nyilván kellett önéletrajzot készítenie. Az önéletrajzban írnia kellett arról is valamit, hogy hol tartózkodott 1945 és 1956 között. Kíváncsi vagyok, Sulyok Tamás szerint vajon hogyan oldotta meg ezt a feladatot? Milyen legendát talált ki magának?
Ennyi ellentmondó információ, ennyi logikai bakugrás után kijelenthető, hogy életszerűtlen az a történet, amit Sulyok Tamás előad. Lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy Sulyok valótlanságai egyúttal tudatos hazugságok is. Persze csak abban az esetben, ha abból indulunk ki, hogy az ország első közjogi méltósága rendelkezik azokkal a kognitív képességekkel, amelyek egy átlagembertől is elvárhatóak.
Nem volna szükség ezekre a hazugságokra, ha Sulyok nem próbálná a kommunizmus áldozatának beállítani saját magát és apját. Nagybátyjára, Sulyok János Ignác ciszterci szerzetesre vagy távoli rokonára, Sulyok Dezső kisgazda politikusra ez még igaz is lehetne, mert ők legalább szerepelnek az állambiztonság által megfigyelt személyek között. Ráadásul Sulyok apját nem érte 1945 után igazi megtorlás. Ez azért alakulhatott így, mivel ő maga is kompatibilis volt az új kommunista rendszerrel: abban az inkriminált cikkében, ami 1944. június 17-én a Fejérmegyei Naplóban Zászlóbontás címmel jelent meg, és amit Karsai Lászlónak köszönhetően most már az egész ország is megismerhet, többek között az áll, hogy 1944-ben ő hitet tesz a munkásosztály uralma mellett. Szó szerint azt szögezte le, hogy „az új nemzetiszocialista államban az uralom a munkásé lesz”. Ez az állítás jóval többet nyomott a latban, mint az, hogy a cikk írója egyébként arról írt, hogy „most a belső megtisztulással egyidejűleg a magyar népi szervezettség útjára kell lépnünk, hogy a nemzet sebeit begyógyíthassuk” – ami egyúttal azt is jelentette, hogy a cikkíró az épp akkor befejeződő deportálásokat értette megtisztulás alatt.
Abból a szempontból, hogy a köztársasági elnök igazat mondott-e vagy sem, elvileg érdektelen, hogy a dr. Sulyok Lászlónak tulajdonított 1944-es újságcikket ki is írta. Az ügy kontextusa miatt mégis érdemes kitérni erre. 1949-ben ugyanis a bíróság újra elővette dr. Sulyok László ügyét. Maga a vádlott nem jelent meg a tárgyaláson, három tanú azonban igen. Mindegyik tanú érdekes módon Sulyok személyes gimnáziumi ismerőse és ügyvédkollégája volt, és mindegyik ugyanazt állította. Szerintük a cikket valójában nem is Sulyok írta, hanem Marschall Rafael cisztercita nyilas pap – akiről azonban köztudomású volt, hogy már 1945-ben nyugatra menekült. Ugyanúgy egységesek voltak abban is, hogy kiemelték: a vádlott jó viszonyban volt a zsidósággal – miközben ennek kapcsán sem mondtak semmi konkrétumot. Dr. Sulyok László 1944-ben nem indított helyreigazítási pert a Fejérmegyei Napló ellen, holott ezt minden további nélkül megtehette volna- A Fejérmegyei Naplóban a neve alatt megjelent cikk ugyanis nem is annyira burkoltan a nyilas politika kritikája volt, amivel szemben fogalmazott meg egy másik szélsőjobboldali alternatívát. Magyarán: egy esetleges helyreigazítási pernek ebben az időszakban nem lett volna feltétlenül olyan mellékzöngéje, hogy az érintett antifasiszta alapon nem vállalja a megjelent gondolatokat. Emellett a mentőtanúk vallomásai előre megbeszélt konstrukciónak minősíthetőek, ugyanis amikor a dr. Sulyok melletti bizonyítékokról volt szó, csak általánosságban tudtak nyilatkozni, konkrét személyek megnevezése nélkül. Hozzá kell tenni, hogy 1944-ben a hangzatosnak tűnő „megyevezető” funkció a tagsággal alig rendelkező és csak a nyilasok árnyékában létező Magyar Nemzeti Szocialista Párt esetében nem sokat jelentett, a bíróság az újságcikket leszámítva semmi más terhelő adatot nem tárt fel, és a történeti kutatás sem talált még az égvilágon semmilyen dokumentumot arra, hogy dr. Sulyok László hosszabb időn keresztül aktív szélsőjobboldali politikus lett volna.
Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunista párt által dominált Népbíróság a magyar alkotmányosság őrének apját felmentette a vádak alól. Nála sokkal súlyosabb háborús uszítók és antiszemiták is rendkívül olcsón megúszhatták a büntetést. Erdélyi József író, akinek felelőssége a folyamatos és rendkívül alpári antiszemita írásai miatt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint dr. Sulyoké, csak három év börtönbüntetést kapott, de a másodfokú ítélet után ebből is csak öt napot ült, mert ezután büntetését egészségi okokra hivatkozva félbeszakították (ennek megalapozottságát jól illusztrálja, hogy még harminc évig élt), egy év múlva pedig kegyelmet is kapott, sőt 1954-ben már verseskötete is megjelenhetett. Ebben a közegben a szocialista gondolat iránt annyira lelkes dr. Sulyoknak sem volt félnivalója. Ő és gyermekei töretlen karriert futhattak be a pártállam alatt. Azt, hogy mi értelme van akkor mégis ezeknek a valótlanságoknak, amelyeket az államfő terjeszt, döntse el az olvasó.
A cikkben, annak megjelenését követően pontosítottunk egy részt, Karsai László történész utólagos jelzése alapján. A cikkben tárgyalt 1944-es újságcikkről eredetileg az szerepelt, Sulyok László védőtanúi azt állították, hogy egy ciszterci pap írta a cikket, de nem nevezték meg. Karsai László a cikk megjelenése után jelezte, hogy Sulyok László dossziéjából (XXV.60.f., a Budapesti Államügyészség politikai anyagai, 30936/1950.), azonban kiderül, hogy megnevezték, szerintük ki írta: Marschall Rafael cisztercita nyilas pap.
„Jómagam csak annyit írtam az eredeti cikkemben, hogy Sulyok László védőtanúi egy ciszterci papra próbálták fogni, hogy az 1944. június 17-én a szélsőjobboldali Fejérmegyei Naplóban megjelent cikket ő írta. Dr. Sulyok László mind a két ”mentőtanúja„ megnevezte az állítólagos cikkírót: Marschall Rafael ciszterci papot. Róla érdemes azt tudni, hogy a székesfehérvári Szent István Katolikus Gimnáziumban az egyetlen olyan tanár volt, aki nyíltan zsidózott. Ebbe a gimnáziumba járt Sulyok László, valamint két testvére és mind a két mentőtanúja, gyanítható, hogy nem csak kollégák, hanem barátok is voltak. Visszaemlékezések szerint Marschall Rafael annyira ”belekeveredett„ a náci-nyilas-magyar nemzeti szocialista mozgalmakba, hogy a háború végén jobbnak látta Nyugatra szökni. Állítólag élete végéig egy ausztriai ciszterci rendházban húzta meg magát. Azt, hogy Székesfehérvárról elmenekült, volt tanítványai, köztük Sulyok László ügyvéd barátai is tudhatták, nyugodtan ráfoghatták az inkriminált cikk szerzőségét.” – írta a történész.