Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
VÁNCSA ISTVÁN
A lakosságnak csaknem a hetven százaléka úgy érzi, hogy országunk romokban hever, mármost tíz emberből kettő vagy három jó eséllyel tökfej, a pesszimisták szerint akár a fele is, de a többség állítólag nem, vagy legalábbis nem annyira. Ha tehát mindenki romokat lát maga körül, akkor fölöttébb sanszos, hogy ez azért van, mert csakugyan romok között élünk, ami nem előnyös, bár, mint tapasztaljuk, megszokható. Egyébként ez a föntebbi csaknem hetven százalék az Ipsos múlt év végi közvélemény-kutatásának a hozadéka, amely e napokban vált elérhetővé, de korántsem ez benne a legizgalmasabb, hanem az, amivel megoldási javaslatként a kérdezettek előálltak. Sokuk szerint honunk rendbetételéhez erős kezű vezetőre van szükség, aki hajlandó megszegni a szabályokat. Vagyis honfitársaink egy jelentős hányadának még nem tűnt fel, hogy istenadta vezérünk a valaha élt legerősebb kezű vezetők egyike, aki a honunkban pöffeszkedő haramiák mindegyikét dróton rángatja az ő erős kezeivel, a szabályokat pedig ő hozza, és ugyanavval a lendülettel meg is szegi valamennyit. És ez még hagyján, legalábbis ahhoz képest, hogy a megkérdezettek abszolút többsége szerint ennek a messiásként várt erőskezű embernek kéne az elittől visszavennie az országot, amit oda se adott neki, hanem folyamatosan nyomorgat az ő hatalmas, erős kezeivel, hogy mi célból, az nem tudható.
Roppant érdekes viszont, hogy a világvége-érzés, amely a magyar társadalmat hatalmába kerítette, globálisnak tekinthető, nem kevesebb mint huszonnyolc állam polgárai érzik úgy, hogy országuk hanyatlóban van, a társadalmuk pedig megtört, jelentsen ez bármit is. Másfelől szerte a glóbuszon az emberek hatvanegy százaléka arról számol be, hogy létezésének társadalmi keretei befuccsoltak, ezt a kutatók öt állításra adott reakciók alapján vélték kideríteni. Az öt állítás a következő: (1) a gazdaság a gazdagok javát szolgálja, (2) a pártokat az emberek nem érdeklik, (3) erős vezetőre van szükség, (4) neki kell az országot a gazdagoktól visszavennie, (5) az emberek problémáit a szakértők nem képesek megérteni. A válaszokat borítékolni lehetett volna, ugyanis ad 1) a gazdaság csakugyan a gazdagok javát szolgálja. Menjünk ki az utcára, közelítsünk meg egy hajléktalant, és máris látni fogjuk, hogy nem, a gazdaság ennek az embernek a javát csakugyan nem szolgálja, míg ellenben a gazdagokét vélhetőleg igen. Ad 2) Ha már amúgy is az utcán vagyunk, arról is faggassuk ki új barátunkat, hogy szerinte az ő problémái a pártokat vajon érdeklik-e. Meg fogunk döbbenni, a válasz az lesz, hogy nem, az ő problémái nem érdeklik a pártokat, ahogy senki mást sem érdekelnek. Ad 3) El tudjuk képzelni, hogy van ember, aki erre azt mondja, hogy nem erős, hanem kifejezetten gyenge vezető kell, mert az a jó? Nem tudjuk elképzelni. Akkor meg mit hülyéskedünk? Ad 4) Mért, ki más vehetné vissza? A Mikulás? Ad 5) Mindennapos tapasztalataink szerint a szakértők az elromlott autó problémáit se mindig képesek átlátni, noha azok nagyságrendekkel szimplábbak, mint azok, amelyekkel a nyájas olvasó naphosszat viaskodik. Hát akkor?
A válaszolók kiábrándultak a pártokból, bár szerintem helyesebb volna úgy mondani, hogy en bloc rühellik a politikát, ami a magyar történelem hézagos ismeretében is megérthető. Fényes pillanatai ennek a históriának jó ideje nincsenek, és a jelek szerint belátható időn belül nem is igen várhatók. Másfelől a publikum a politikához ügyefogyott módon közelít, nehezményezve például, hogy a pártok nem törődnek az olyan egyszerű emberekkel, amilyen ő, holott valójában mással se törődnek, hatásosnál hatásosabb néphülyítő manipulációkat eszelve ki, mármint a lehetőségek határain belül. Értsd: az e célra elverhető pénzösszeg és az azt elverő manipulátorok képességei által megszabott határokon belül. Népokosító manipulációk viszont, bármily sajnálatos is, nincsenek, noha igény volna rájuk. Ezt abból gondolom, hogy megkérdezett honfitársaink 69 százaléka szerint a legfontosabb politikai kérdéseket illetően népszavazás útján kellene dönteni, evvel viszont volnának aprócska problémák. A negyediken lakó Blasekné és pereputtya már az első ilyen szavazáson se venne részt, a továbbiakon pedig még annyira se, noha ők a nép. A második probléma az, hogy a szavazásra jogosultak jelentős hányada nemcsak azt volna képtelen átlátni, hogy az ő saját egzisztenciáját illetően milyen döntés volna kívánatos, hanem azt is, hogy ez az egész hajcihő voltaképpen miről is szól. Pedig a legfontosabb dolgok néha nem is annyira bonyolultak. Hogy messzire ne menjünk, a lengyelek elzavarták a demokráciát leépítő, teljhatalomra törő, vagyis az orbáni mintát követő kormányukat, azonnal kaptak is 136 milliárd eurónyi, azaz ötvenháromezer milliárd forintnyi uniós támogatást, nem nagy pénz ugyan, ám a szegény ember konyháján a kevésnek is nagy becse van.
Más kérdés, hogy mit érne ötvenhárombillió forint, ha közvetlenül Orbán asztalára találnák lepakolni, nyájas olvasóm már nyilván el is készült a válasszal. Szart se érne, fél nappal később már nem volna nyoma se, viszont kormányzó urunk és bandája megint tollasodna valamicskét. Persze mi, magyar emberek, örülnénk ennek is, köszönhetően ama szívvidító körülménynek, hogy áldozatkészek és önzetlenek vagyunk, de ha a mi sapkánkba is pottyan egypár forint, akkor a mosolyunk őszintébb lesz valamivel. Átlátszók vagyunk, mint az ablaküveg, kormányzatunk viszont még nálunk is átlátszóbb. Most például blokkolta az orosz–ukrán háború évfordulójára szánt közös EU-nyilatkozatot, de a Szabad Európa által elért illetékesek szerint a vétóra nem adott magyarázatot. Egy diplomata mindössze annyit mondott, hogy a szövegezés „egyszerűen túl erős volt számukra”, mármint a mi számunkra, ez a vélemény pedig arra enged következtetni, hogy az európai diplomáciának az orbáni gondolkodásmódot mindmáig nem sikerült megértenie, pedig nincs abban semmi titokzatos. Jelen esetben például minden bizonnyal szimpla piaci ügyletről van szó, Putyin bőkezűbb, ennyi. Ha szent életű miniszterelnökünk többet kapna az EU-tól, akkor jóval ritkábban blokkolgatna. Brüsszel is nyissa ki a bukszáját, legyen piaci verseny. Ki ad többet Orbánért. Nagy só volna, a publikum a körmét rágva figyelné a fejleményeket, a licitet az európai online tévécsatornák többsége közvetítené annak ellenére is, hogy a főhősnek jelentős összegű jutalékot kéne fizetniük.
De sajnos nincs verseny, istenadta vezérünket megvásárolni senki se akarja, pedig ő már sokszorosan bizonyított. Nyerészkedni nem akarunk rajta, élősúlyban kedvezménnyel odaadnánk.