Naiv ember történelmi forgószélben

A modern szent

A könyv Magyarország német megszállásától 1945 nyaráig mutatja be azt az időszakot, amelyik kitörölhetetlenül bevésődött azok emlékezetébe, akik átélték. Sztehlo rendkívüli ember volt, bár rendkívülisége éppen természetességében és naivitásában fogható meg leg­inkább. Nehéz megtalálni jellemzésére a szavakat. Van, aki „modern szentnek” nevezi azért, mert mintegy 2 ezer üldözöttet, túlnyomó többségében gyerekeket mentett meg a vészkorszakban. Nem is akárkiket: a megmentettek között találunk későbbi Nobel-díjast (Oláh György), kivégzett csendőr ezredes gyermekét (Kudar László) és a magyar kulturális élet fontos alakjait (például Horváth Ádám későbbi rendezőt vagy Sárközi Mátyás írót). Sztehlo mindenkit befogadott, aki eléje került. Sárközi visszaemlékezése jól érzékelteti módszereit: „Pesti és budai nagyiparos és arisztokrata barátai villájába beállított tíz-tizenöt gyerekkel, és azt mondta, például rokonának, vitéz Szenczy Aladárnak: »Bujtasd el őket, és ha jönnek a nyilasok, kérd ki magadnak: miként merik feltételezni, hogy egy vitéznek zsidók bujkálnak a házában?«”

Sztehlo élete esendőségeinek tudatában válik igazán megrendítővé, és ennek megértéséhez kulcsfontosságú a most publikált visszaemlékezés. Az ugyanis, amit ő tett, egyáltalán nem volt szükségszerű, nem következett sem családi viszonyaiból, sem saját előéletéből. Visszaemlékezésében némi szégyenérzéssel állapítja meg, hogy 1944-ig nemigen foglalkozott a zsidóüldözéssel, sőt korábban még csak ellenzéki lapot sem vett a kezébe. Amikor 1944 tavaszán püspöke a zsidó származású, megkeresztelt gyermekek gondozásával bízta meg, fogalma sem volt arról, mi is vár rá. Érthetetlen ez a naivitás, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy korábbi szolgálati helyén, Nagytarcsán egyetlen zsidó sem élt.

Sokatmondó, ahogyan Sztehlo leírja, a püspöki titkár miként igazította el. E titkár fontosnak tartotta például közölni vele, hogy az érintettek „koldulnak és amit összekoldultak, azt szétosztják megint, de csak zsidó származásúaknak. Sok a pénzük biztos! Ennyit tudok róluk”. Érdemes elgondolkodni azon a hozzáálláson, amely a halál torkában lévő üldözöttek kapcsán egyedüli releváns információnak a belterjes pénzgyűjtést és -osztást tekinti… Ruttkay-Miklián Gyula nyomatékkal le is szögezte, hogy az ügyről ennyit tud, mást nem. Az, hogy esetleg tudnia kellene mást is, fel sem merült.

Sztehlo a keresztény középosztály reprezentánsának tekinthető abból a szempontból, hogy mennyit tudott a náci terrorról és a holokausztról. Amikor 1944 tavaszán a Nemzetközi Vöröskereszt svájci delegátusa, Friedrich Born címszavakban és magát a fizikai megsemmisítést meg nem említve tájékoztatta őt arról, hogy mit csinálnak a németek a megszállt országokban a zsidókkal, Sztehlo először azt gondolta, csak olyan internálótáborokról van itt szó, mint amilyenek akkoriban Magyarországon is léteztek – például Kistarcsán, ahol a zsidótörvények megszegőin kívül nyilasokat és kommunistákat is fogva tartottak. Saját bevallása szerint korábban nem tudta eldönteni, mennyi igaz a „rémhírekből”, hiába beszélt lelkésztársaival, egyikük sem tudott biztosat mondani. Biztosan igazat írt, ami azért különösen félelmetes, mert a német tömeggyilkosságokkal kapcsolatos információk Magyarországon széles körben rendelkezésre álltak. És nemcsak a nyugati sajtó hírei alapján, hanem azért is, mert a megszálló csapatok tagjai maguk is közvetlen tanúi voltak tömeggyilkosságoknak, továbbá a lengyel és lengyelországi zsidó menekültek ezrei is tudtak minderről. De hiába: az érintettek még arra sem voltak képesek, hogy saját közvetlen környezetüket meggyőzzék, nemhogy azokat, akikkel egyébként társadalmilag is alig érintkeztek.

Megrendítő olvasni az önéletírásban, ahogyan egy passzív bystanderből embermentő válik, olyan embermentő, akit végig kétségek nyomasztanak amiatt, hogy esetleg több embert is megmenthetett volna. Kiemelendő, hogy mindez nem egyháza támogatásával, hanem éppen e támogatás hiányában történt – erre az önéletrajz a legnagyobb tapintat és udvariasság mellett, semmit fel nem hánytorgatva ugyan, de mégis több helyen utal. Egyetlen intézmény volt, amelyre Sztehlo támaszkodhatott: a Nemzetközi Vöröskereszt, s amelynek itteni munkáját a zseniális embermentő, a svájci Friedrich Born szervezte meg.

Elképesztő bátorság

Sztehlo memoárja szélesebbre tárja a kapukat azoknak az olvasóknak, akik Zoltán Gábor Orgia című regényét is olvasták: a visszaemlékezésben ugyanis a Városmajor utca környéki tömeggyilkosságok tágabb környezete jelenik meg, a terep kiegészül a Rózsadomb jól ismert utcáival. A memoár írója sokszor szűkszavú – így csak megemlíti, hogy olyan gyermekeket is el kellett helyeznie, akik teljesen leromlott fizikai állapotuk mellett adott esetben saját szemükkel nézhették végig szüleik meggyilkolását. Ugyanígy csak utalásként szerepelnek bizonyos borzalmak, amelyek részleteit ma sem ismerjük pontosan. Sztehlo minden nap az életével játszott, és néhány német tiszt jóindulata mellett csak az mentette meg, hogy a harcok által exponált területen található gyermekotthonai kiestek a nyilas terrorkülönítmények többségének akciórádiuszából. De nem mindenkiéből. Miközben ő a Lorántffy utca 20. (ma 24.) alatt mentette az embereket, tőle ötven méterre, a Baár–Madas Gimnáziumban egy német hadnagy katonaszökevényeket és még ki tudja, kiket lőtt agyon. Egy nyilas különítmény pedig még 1945. január 21-én is gyilkolt: közvetlenül a Baár–Madas mellett, a Herman Ottó utcában ezen a napon végezték ki Kemény Simont és öccsét. (A halálbrigád „nagylelkűen” megengedte, hogy az áldozat még elbúcsúzhasson feleségétől.) Nem túlzás azt mondanunk, hogy Sztehlót csak egy hajszál választotta el az erőszakos haláltól, annál is inkább, mert Wallenberggel ellentétben ő még csak diplomáciai mentességre sem hivatkozhatott.

A Sztehlo-történetnek számomra egy személyes szála is van. Az 1980-as évek második felében többször előfordult, hogy beszédbe elegyedtem idős férfiakkal abban reménykedve, hogy interjúkat készíthetek első világháborús veteránokkal. Talán 16 éves lehettem, amikor egy Szilágyi Erzsébet fasori zöldségesnél leszólítottam egy fess idős urat. Hamar kiderült, hogy érdekes interjúalany, mivel részt vett 1918 nyarán a piavei erőszakos folyamátkelésben és arany vitézségi éremre is felterjesztették. Gyürk Ottónak hívták. Az interjúra emlékeim szerint ott került sor, ahol Gyürk 1944-ben is lakott. Mivel akkor csak a szorosabban katonainak tűnő dolgok érdekeltek, nem kaptam fel a fejem, amikor Gyürk megemlítette, hogy háza 1944-ben a Vöröskereszt raktára volt. Sztehlóhoz hasonló szerénységére jellemző, hogy épp csak elszólta magát arról, hogy itt több gyermek is átvészelte az ostromot. Azt, hogy ő nemcsak személyes megmentőjük, hanem Sztehlo jobbkezeként az egész gyermekmentési akció talán legfontosabb segítője volt, nem árulta el. Ennek a visszaemlékezésnek is köszönhető, hogy a kései utókor képet alkothat Sztehlo és néhány segítőtársa elképesztő bátorsággal végzett embermentő tevékenységéről.

Sztehlo a védencei kezét a háború után sem engedte el, és amíg csak lehetett, fenntartotta az általa létesített gyermekotthont, amely Gaudiopolis néven vonult be a magyar pedagógia történetébe. A kötet utószava utal arra is, ami 1946 után történt: a naplóíró ugyanis nem tagadta meg önmagát. A legsötétebb ötvenes években azzal foglalkozott, hogy az osztályidegenség vádjával kitelepített és kifosztott szerencsétleneket (oldalkocsis motorkerékpárjával felkeresve őket) gyógyszerhez és élelmiszerhez juttassa felekezetre tekintet nélkül. Ezért is elnyerte „jutalmát”: felmentették kőbányai segédlelkészi pozíciójából, és 1961-ig, családjának svájci meglátogatása során kapott infarktusa miatti akaratlan emigrációjáig páriaként élt saját hazájában.