Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
SZÉKY JÁNOS
Az idei téli beszédben nem dakota, nem székely, hanem afrikai közmondást hallhattunk, bizonyítandó, hogy a Főnök öt világrész népi kultúrájában járatos. De mért csak öt? A Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársai tudtommal már tanulmányozzák a császárpingvinek folklórját, nem lehetne-e vajon hasznosítani valamit a „No migration! No gender! No war!” jelszavú harcban. (Lennének tippjeim.)
Sokan várták izgatottan az évértékelőt, hogyan vágja ki magát Orbán a bajból, nevezetesen az utóbbi évek legzajosabb belpolitikai válságából. Elég ritkán esik meg a világban akkora botrány, amely miatt egyszerre kénytelen lemondani a köztársasági elnök; egy volt igazságügy-miniszter, aki a kormány Európának szánt arca; valamint a folyvást Istenre hivatkozó kormányfő egyházának zsinati elnöke. Még ritkábban fordul elő mindez olyan országban – mert a fejlett világban az ilyen ország eleve ritka –, ahol a kormányfő teljhatalmú, és ellenőrzése alatt tartja minden emberét. Hogyhogy a mindenható és mindentudó az egészről nem tudott?
Most nem teketóriázott, és rögtön az elején elismerte, hogy baj történt. „Olyan ez, mint egy rémálom.” De persze semmi köze hozzá. Ő a zord idők áldozata. A fennkölt modorban elbeszélt történetből a következő ténymagvak bonthatók ki: 1. Orbánt és stábját kellemetlen meglepetésként érte, hogy kilenc hónap elmúltával kitudódott a pedofil gyermekotthon-igazgató bűntársának adott kegyelem (semmi sem tökéletes, az Orbán-rendszerben is történhetnek ilyen, előre nem látható műhibák). 2. Volt valamilyen közvélemény-kutatás, amiből az derült ki, hogy a kegyelem megadása, ami véletlenül került napvilágra, még a Fidesz-szavazók többségét is elborzasztotta (ez csak természetes többévi százdecibeles „gyermekvédelmi” propaganda után, aminek lényege a más nemi irányultságúak polgárjogi ügyének összemosása a pedofíliával; úgyhogy ekkora politikai öngólt már nem lehetett megengedni). 3. Akármennyire nem voltak önálló aktorok, a két női szerepmodell kényszerű távozása mégiscsak fájdalmas veszteség Orbánnak. Ezek ugyanis gondosan fölépített, a külvilággal is elfogadtatott szerepek voltak, az ő szempontjából Novák és Varga kiválóan eljátszotta őket, és nem biztos, hogy más ilyen jól el tudja játszani. Most lehet az egészet kezdeni elölről. Balog püspökre, aki szintén hasznos szerepet betöltő politikai munkás és kormánytag volt, egy szót sem vesztegetett.
Az ország ellenzéki harmada miatt nem aggódott, nem is volt rá oka. Előző nap zajlott az utóbbi évek legnagyobb tömegtüntetése, ahol a felszólalók vállvetve fogalmazták meg minden változatban, hogy nekik a felül lévő kevesek erkölcsi minőségével van bajuk (szó se róla, azzal nekem is), nem a kormányzáson és nem a rendszeren akarnak változtatni. „A társadalom” valamiért tűri a disznóságokat, de ha elég sokan vagyunk, akkor ez meg fog változni. Miből szűrték ezt le? „A társadalom” nemhogy tűri ezt a maffiaelitet, hanem többségében támogatja. Az egyik influenszer kereken közölte is, hogy „nekünk mindegy, ki van most kormányon”. Ja, ha mindegy, akkor marad minden úgy, ahogy van. A sokaság időnként most is lelkesen skandálta, hogy „Nem hagy-juk! Nem hagy-juk!” De tizennégy éve ezt harsogja sok lelkes és dühös ember minden hasonló tüntetésen, miközben egyre több van hagyva (monoton növekvő függvény). Nem tűnik fel?
Orbánnak feltűnik. A beszéd további részében kevés volt az újdonság. A szokásos bejáratott patronok, az áljózan álbölcsességeken túl a „baloldal” szidalmazása, a saját szövetségi rendszerünk dekadens hülyének nyilvánítása. Utóbbi rászolgál sok bírálatra, de az ígéret, hogy a megváltozott világrendben „mi alkalmazkodunk leggyorsabban a megváltozott helyzetekhez” – már kissé alaptalannak rémlik. Mikor is voltunk a bánatos és vereségekkel bélelt történelmünk folyamán „szívósak”, de főleg „ravaszak” és „fürgék”? Vagy az is régi, hogy az orosz–ukrán háború „két szláv nép testvérháborúja”, nem a miénk, ezért az ukránokat nem szabad katonailag támogatni. De ha a szomszéd európai nemzet védekező háborúja a világ legnagyobb rablógyilkosával szemben nem a mi háborúnk, mi az ördögnek kell katonailag támogatni a négyezer kilométerre lévő Csádot (Orbán Gáspár tevőleges közreműködésével), hacsak nem azért, mert a világ legnagyobb rablógyilkosa ott is érdekelt, és szeretne a franciák helyett bevágódni az ottani diktátornál?
Miniszterelnökünk gazdasági vízióját külön cikkben kéne elemezni. Most csak a legártatlanabb részét: ha az alacsony hozzáadott értéket termelő iparágak közül például a magyar élelmiszeripart tartja világszínvonalúnak, nézzen körül egy kis lengyel lakótelepi ábécében, miközben a magyar élelmiszeripar képtelen elviselhető áron ehető sajtot előállítani (a lengyellel ellentétben). Az pedig a pofátlanságnak (vagy a valóságérzékelés hiányának?) a csúcsa, hogy a magyar alsó, középszintű és felsőoktatás módszeres szétverése után beígéri „újabb Nobel-díjasok kitermelését”. A Várkert Bazár népe nyilván megette, mint a trappistát.
Egyet azonban el kell ismernünk. Míg ellenfeleire sajnos a politikai amatörizmus a jellemző, Orbán a tehetsége és a tartós uralmi pozícióban szerzett tapasztalatai jóvoltából abszolút politikai profi. Ezt mutatja jóslata, miszerint az európai versenyképesség megroggyanásából „a középosztály lecsúszása lesz”. És akkor „a demokráciának kicsengettek”. Civil és hivatásos politikus ellenfeleinek zömével szemben tehát nemcsak ismeri a középosztály fogalmát, hanem azzal is tisztában van, hogy a modern demokráciák az erős középosztály létén alapulnak. Nem mintha aggódna a nyugati – vagy éppen a közép-európai – demokráciák sorsáért. De éppen azért, mert gondja van arra, hogy a nevével jelölt rendszer ne legyen demokratikus, és tisztában van a demokrácia meg a középosztály összefüggésével, mindent megtesz, hogy Magyarországon ne legyen erős és autonóm középosztály, szép magyar szóval polgárság. Amit az érintett társadalmi csoport testületileg nem akar észrevenni, mint az folyamatosan bebizonyosodik, a múlt hét sem volt kivétel.
Itt tartunk most. Krízis hatástalanítva, mint egy másodlagos minőségű pokolgép. Minden mehet tovább.