Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 7. szám, 2024. február 16.
VÁNCSA ISTVÁN
Magyarország az EU legszegényebb országa lett, mutatott rá a GKI a múlt hét folyamán, mármost az Európai Unión belül elsőnek lenni – akármiben is – kétségkívül nagy dicsőség, pláne egy olyan aprócska nemzetnek, amilyen mi vagyunk. Kitűntünk mi korábban is, hiszen államunk a Kádár-rendszerben szembeszökő fejlődésen ment keresztül, mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, egy angol pubban vagy egy német bierstubéban (már ha valaki meghívott minket) elismerőn néztek ránk és hoztak egy újabb korsó sört. Szörnyű sorsuk van szegényeknek, de jól viselik, gondolták rólunk, mi pedig kihúztuk magunkat, az elismerést kevélyen besöpörtük és vártuk a folytatást, vagy legalábbis arra utaló magatartást tanúsítottunk.
Most a helyzet hasonló, csak mínusz eggyel beszorozva. 1988-ban megjelentek a színen az Új Undokak (lásd még Karinthy Frigyes: Ady Endre: Törpe fejűek), és innen már egyenes út vezetett oda, ahol most vagyunk. Milyen nép az, amelyik elviseli a nyakában ezt a paprikajancsit, kérdezik önmaguktól nyugaton élő rokonaink barátai, szomszédai és volt iskolatársai, mulya vagy gonosz, adják meg a választ, és fejcsóválva mennek tovább, vagy legalábbis így volt ez hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt. Ma már szimplán csak elnéznek fölöttünk, noha nem kellene, a paprikajancsi ugyanis tágasabb horizontú államférfi, mint azt bárki is gondolná. Ő immár nem országnyi, hanem kontinensnyi méretekben spekulál. Magyarország őneki egy homokozó csupán, sőt inkább dobókocka, Vlagyimir Vlagyimirovics pedig a legkisebb olyan ember, akinek a létezését tudomásul venni hajlandónak mutatkozik.
Gondolkodásmódját tekintve evvel együtt messzemenően pragmatista. Az ő nagy orosz barátja brutális állat, aki bármikor hajlandó megkockáztatni egy totális világégést (lásd evvel kapcsolatban Françoise Thom szovjetológus-történész Putyin ultimátuma című cikkét a Magyar Narancsban, 2022. jan. 12.), ő pedig sorsközösséget vállalni nem a leölt disznóval, hanem inkább a böllérrel és a tetem körül pálinkázó vendégekkel akarna inkább.
Az is igaz viszont, hogy bizonyos jelek egyelőre az ellentétes irányba látszanak mutatni. A norvég katonai hírszerzés vezetője szerint Oroszország hamarosan fölénybe kerülhet katonailag Ukrajnában, merthogy több katonája van tartalékban, és olyan országok támogatják anyagilag, mint Észak-Korea és Kína, ez pedig azt jelentené, hogy nem okvetlenül szükséges elpusztítania az egész világot, sőt egy viszonylag aprócska hányadával is megelégedhet akár. Csak hát, mint tudjuk, evés közben jön meg az étvágy, aki szilveszterkor kimegy az utcára petárdázni, az nem nyugszik, amíg az egész készletet el nem durrogtatja, ha pedig ezt igazán nagyban műveli, annak jó vége aligha lesz.
Az EU tehát igazából végveszélyben van, és ez ellen tenni valójában semmit nem tud, mértékadó vélemények szerint viszont legalább imádkozhatna, ahelyett hogy folyton Mária országával keménykedik. Ha ugyanis Ukrajna elesik, akkor – történelmi tapasztalataink szerint legalábbis – az oroszok nem szoktak Csapnál megállni, hanem ballagnak tovább befelé, annak pedig megvannak a maga vonzatai. E tárgyban persze a balti országok helyzete se túl reményteli, ám ez már legyen az ő bajuk. Egyébiránt magától értetődő, hogy Európában kormányzó urunk és bandája labdába se rúghatna, illetve ha mégis, akkor csakis ott, úgy és akkor, ahogyan azt a vonatkozó törvények megengedik, az pedig egy igazán nagy kaliberű történelmi személyiségnek nem elég. Őneki arra kell ügyelnie, hogy vitorlájába mindig kellő erősségű szelek jussanak. Irányuk csaknem mindegy, a lényeg az, hogy az ő szemétdombja intakt módon megmaradjon, és ő kevélykedhessen a tetején, a többi nem számít. Ezért a célért semmi se drága, más kérdés, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics hűbéresévé szegődni csakugyan annyira kívánatos cél-e vajon. Finnyásabb személyek számára valószínűleg nem volna az, a hatalom megszállottjai számára viszont nyilván igen. Egyébiránt az oroszok állítólag deklarálták, hogy kérik vissza a Nyugattól az egykori érdekszférájukat, annak minden négyzetcentiméterét, sőt, ha lehet, annál egy kicsivel többet is, aki pedig bokszert és pisztolyt rak ki a kártyaasztalra, az sokat veszíteni nemigen szokott. Ha pedig egykori liberátoraink újra visszatérnek, az nem lesz egy rózsalugas. Ők egyszer már felszabadítottak minket, és mi a hála? Dezertáltunk az ölelésükből avval a céllal, hogy egykori elnyomóink kebelére omoljunk, mármost ez a viselkedés nyilvánvaló módon némi pirongatást, majd pedig alapos átnevelést tesz indokolttá. Azt népként, nemzetként túlélni aligha lehet, de nem is az a cél, hanem az erkölcseink kifényesítése, az pedig megoldható.
Hogy aztán nekik ez mért lenne jó, azt ép ésszel felfogni aligha lehet, csak. A többi már a politikai pszichiátriára tartozik, még függetlenül attól, hogy effajta diszciplína valószínűleg nincs is, noha lehetne. Igény csaknem bizonyosan bőséggel volna rá.