Aranyláz Erdélyben

Néhányszor már meggyűlt a baja a román politikának az arannyal az elmúlt évtizedekben. 

2000 januárjában átszakadt egy máramarosi aranybánya ülepítője, és a Tiszába ömlő cián kipusztította a folyó élővilágának egy részét Magyarországon is. Nem sokkal később pedig az váltotta ki a környezetvédők jogos tiltakozását, hogy a román kormány megegyezett egy kanadai céggel a dél-erdélyi Verespatak aranybányájának újranyitásáról. Ugyancsak ciánnal dolgoztak volna, hogy a kőzetből kivonják az aranyat. Állítólag nincs is más lehetőség kinyerni azt a nagy mennyiségű maradékot, amit az itt működő egykori római aranybányában már nem tudtak hagyományos módszerekkel kitermelni. Több kilométeres földalatti járatok őrzik szinte érintetlenül a majdnem két évezreddel ezelőtt felhagyott aranybánya tárgyi emlékeit is. Elvégre hajdanában Erdély az arany és más nemesfémek lelőhelye volt. Nem beszélve a sóról, amit Parajdtól Tordáig vagy Marosújvárig ma is sokfelé bányásznak itt. Nos, a kanadai cég már neki is látott Verespatakon az előkészületeknek, felvásárolt több ingatlant, és munkát is ígértek a helybelieknek, de a mozgalommá terebélyesedett tiltakozás miatt többszöri nekifutásra sem kapták meg a környezetvédelmi és a művelődési tárca jóváhagyását. A környezetvédelmi minisztérium félt az esetleges ciánszennyezéstől, a kulturális minisztérium pedig a műemlékként nyilvántartott római bányát próbálta megóvni. A kétezres években voltak mindkét tárca élén magyar miniszterek is, és annak idején sokszor próbált meggyőzni engem az államelnök, hogy egyezzünk már bele az aranybányászatba Verespatakon. Közben be is perelte a kanadai cég kártérítésért Romániát. Azt sem tudom, tart-e még a per, vagy mi lett a vége.

Vannak fontos tanulságai a ciános történetnek, de még ezelőtt arról is szót ejtenék, hogy időről időre nemcsak a bányászatban, hanem a politikában is kitör az aranyláz nálunk. Átvitt értelemben persze. De ez is éppúgy halálos lehet, mint a máramarosi vagy verespataki cián. Miközben tetszik az arany a román választóknak. Veszedelmesen tetszik. Még 1990-ben a forrófejű rendszerváltókat, főként a magyarokat próbálta móresre tanítani egy nacionalista koalíció, a Román Nemzeti Egységpártból és a Republikánus Pártból létrejött Szövetség a Románok Egységéért, amelynek román betűszava AUR, vagyis arany. Hogy megmagyarázzam, kikről van szó, elég megemlítenem, hogy annak a szövetségnek volt az elnöke egy időben Kolozsvár hírhedt polgármestere, Gheorghe Funar. Ott voltak a parlamentben, sőt, rövid ideig a kormányban is, aztán eltűnt a süllyesztőben a párt, és Gheorghe Funar sincs már sehol. Nem tűnt el viszont a nacionalizmus. Hol egyik, hol másik pártban bukkant föl. Vagy pedig egy-egy új párt tett szert váratlan népszerűségre a régi demagógiával. Most éppen ismét AUR.nak hívják azt a pártot, amely árnyalatnyi eltéréssel az egykori Funar-féle elnevezést melegítette föl, ezúttal: Szövetség a Románok Egyesüléséért. Vagyis nem csupán az Egységért, hanem az Egyesülésért küzdenek, elsősorban Moldovára utalva ezzel. Mindenképpen sikeresek máris. Legelőször a románok is, a magyarok is akkor kapták fel a fejüket, amikor ennek a pártnak az eljövendő elnöke, egy közismert futballultra, George Simion vezette az úzvölgyi magyar katonatemető elleni hadjáratot 2019-ben. Nem sokkal később be is jegyeztették a pártot, és azóta is egyre nőnek a hagyományos politikától megcsömörlött választók szemében. Egyes közvélemény-kutatások szerint ma már a Szociáldemokrata Párt után az AUR a második, több mint húsz százalékkal.

Mondhatnám, hogy láttunk már karón varjút. Nem mondom. Ugyanis a kilencvenes évek nacionalista „aranyásói” egy általános, elsöprő többségű európai és euroatlanti integrációs szándékkal szemben álltak ki a nemzetállam mellett, és esélyük sem volt az akkori nyugati orientációt megváltoztatni, most viszont egy elbizonytalanodó Európában egészen más a helyzet. Bár Románia pillanatnyilag a barikád másik oldalán áll az EU-pártiak és euroszkeptikusok közti hidegháborúban, a közhangulat itt is könnyen átfordítható, hiszen nálunk is túl sokat várt a társadalom a belépéstől, és elvárásaink egy része nem teljesült, mert nem is teljesülhetett. Az AUR ugyanúgy ezt a csalódottságot használja ki, mint azok az euroszkeptikus pártok vagy koalíciók, amelyek Európa néhány országában már kormányon vagy kormányközelben vannak. Ráadásul a primitívnek tűnő futballultra és társai valójában a lehető legrafináltabb kommunikációs módszerekkel állítják maguk mellé a választókat. Néhány év alatt megtanulták a populista pártok minden trükkjét. Megtanulták? Talán megtanították őket. Nem lehet tudni, hogy akik a háttérből mozgatják őket, részben nem ugyanazok-e, mint akik 1990-ben, majd később is a nacionalista pártoknak szállították a muníciót. Van néhány zavaros múltú figura ebben a pártban is. Programjuk kísértetiesen hasonlít a régió populista pártjainak eszméire: xenofóbia, migránsellenesség, homofóbia, abortuszellenesség, antiglobalizmus és így tovább. Ráadásul ukránellenesek és orosz-pártiak. Egyik ideológusuk egy eredetileg jobb sorsra érdemes író, Sorin Lavric, aki néhány évvel ezelőtt könyvet írt arról, hogy a nőknek elsősorban biológiai, nem pedig intellektuális küldetésük van. Nem is olyan régen még a Romániai Írószövetség bukaresti irodájában dolgozott, de az írószövetség dicséretére legyen mondva, rövid úton kitették onnan. Most viszont az AUR szenátoraként a román parlamentben keresi az aranyat.

Tanulságos a párt üstökösként való felívelése azért is, mert miközben a jövőtől rettegő román választók nemzeti érzelmeire apellál, a pártelnök Magyarország miniszterelnökét tekinti példaképének, és minden skrupulus nélkül jelenti ki: „Én Románia Orbán Viktora vagyok, mert az AUR-nak és a Fidesznek ugyanaz az ideológiája.” Magyarellenes és Fidesz-párti? Igen, így van. 

Mi több, azt is felvetette az AUR-elnök, hogy választások után pártja és a Fidesz esetleg ugyanabba a frakcióba ülhetnének be az Európai Parlamentben. Micsoda képtelenség! Képtelenség? Inkább perverz képesség arra, hogy a különutas pártok összefogását vizionálja valaki Európának ebben a részében. Nem csak az AUR, ne áltassuk magunkat! Ha nem is ilyen gyermeteg egyszerűséggel, de látjuk ezt egy ideje többfelé; gondoljunk a nacionalista Fico magyar támogatására például, holott a nacionalizmus értelemszerűen a másik nemzet ellen (is) irányul. Mert én bizony Illyés Gyulával értek egyet továbbra is, aki azt mondta egykor, hogy nacionalista az, aki jogot sért, és patrióta, aki jogot véd. Ne írjuk át, könyörgöm, az értelmező szótárt! És a magyar irodalmat se! Legfeljebb annyit tennék hozzá az Illyés Gyula-i definícióhoz, hogy azért nekem, kisebbségbe szorult magyarnak nem könnyű tisztázni, hol is legyünk mi patrióták. Vajon itt, ahol az AUR-nak már ma is harminchárom képviselője és tizennégy szenátora van a parlamentben, és hamarosan ennél sokkal több lesz valószínűleg? Vagy netán ott, ahol nem akarják megérteni, hogy az erdélyi magyaroknak az egymástól elzárkózó nemzetállamok Európájában nem lenne helyük?

Mindenképpen sorsfordító évünk lehet az idei. Ugyanis az Európai Unióban mindenütt választásokat rendeznek természetesen, de Romániában nem egyszer, hanem négyszer hívják majd urnák elé a szavazókat. A júniusi EP-választások után szeptemberben önkormányzati választások lesznek, aztán késő ősszel új parlamentet és szintén még az idén, új elnököt is választ Románia. Klaus Iohannis második mandátuma is lejár az idén, és most keresik lázasan a megfelelő jelölteket a pártok. Az AUR elnöke is köztük lesz. Az is elképzelhető, hogy a második fordulóba jut. Csak reménykedhetünk, hogy nem lesz elnök belőle, mert a többség majd összezár vele szemben. Az AUR egyébként már kampányban van, a minap az egyik képviselőjük a populistákra jellemző tettetett együgyűséggel bejelentette a rendőrségen az államfő eltűnését, aki szerinte december közepe óta nem látható, nem hallható sehol: „(…) fontos tudni, hogy mi történt Klaus Werner Iohannis állampolgárral, mert sokan vannak, akik elengedhetetlennek tartják a jelenlétét, választ várnak kérdéseikre és megoldást problémáikra. (…) Ha egészségügyi gondjai vannak, amelyek megakadályozzák jelenlétét a munkahelyén, ezt munkaadóinak, Románia állampolgárainak tudniuk kell. Ha valamilyen betegségben szenved, keresztényi módon segíteni szeretnénk neki.” A bejelentést a képviselő iktatta is a főváros rendőrségen. Nem volt véletlen ennek a bohózatnak az időzítése, hiszen éppen sztrájkoltak országszerte a szállítók, majd a gazdák is.

Készül az RMDSZ is a választásokra. A tét óriási, mert ha a négy választásból az elsőn a magyarok részvétele kisebb lenne, mint a románoké, könnyen alatta maradhatunk az ötszázalékos küszöbnek, és egy ilyen kudarc dominóként sodorná el a többit is.

 A brüsszeli jelenlét önmagában is fontos, de ily módon megsokszorozódik a jelentősége. Olyan üzenetre van szükség, amely megmozdítja az euroszkeptikus erdélyi magyar választókat. De hogyan? Valamikor a kilencvenes években azt ígértük az erdélyi magyaroknak, hogy egy határok nélküli Európa, ahol megszűnik a román állam kizárólagos fennhatósága fölöttünk, és egy közös Unió polgárai leszünk mindannyian, könnyebb lesz magyarként megmaradni saját szülőföldünkön. Úgy vélem, ez a program ma is maradéktalanul érvényes még akkor is, ha gyorsabbnak hittük valamikor a beilleszkedést. Csakhogy közben az erdélyi magyarokat a szó szoros értelmében túszul ejtette az a magyarországi retorika, hogy elkorcsosult a nyugati világ, és az EU ellenséges velünk szemben. Az úgynevezett nemzetegyesítés a vártnál jobban sikerült, és ma az erdélyi magyarok egy része inkább hallgat a magyar kormányra, mint saját vezetőire. Szinte kritikátlanul veszik át sokan azt az ottani belső használatra készült üzenetet, hogy minket mindenki bánt, pedig mindig nekünk van igazunk, és megleszünk mi önmagunkban is. Ezt az üzenetet kellene a választások előtt valamiképpen ellensúlyozni. Felrázni saját közvéleményünket, hogy Erdélyben csak egy közös Európa adhat esélyt a túlélésre. Az a képtelen helyzet állt elő, hogy az RMDSZ szövetségese, vagyis a magyar kormánypárt és az RMDSZ ellensége, vagyis az AUR majdnem ugyanazt mondja az Európai Unióról. Azzal az üzenettel, hogy rothad a Nyugat, vajon megyünk-e valamire? Hiszen azt nem ígérhetjük, hogy két EP-képviselőnkkel – ennyire számíthatunk – átgyúrjuk Európát. Magyarország sem képes erre, de egy tagállam sok mindent elakaszthat a vétójogával. Van egy román közmondás: „A kicsi csutak felborítja a nagy szekeret.” Mi viszont annál is kisebbek vagyunk Brüsszelben, hogy bármilyen szekeret felborítsunk. Meg aztán ugyan bizony miért lenne érdekünk felborítani a szekeret? Vagyis más üzenet kell. Olyan üzenet, ismétlem, amelyet mi alakítunk ki, mi fogalmazzuk meg, és amely nem az egymással vetélkedő – tehát akár kimondatlanul is kisebbségellenes – nemzetállamok, hanem az egymással minél szorosabban együttműködő és ennek érdekében kompromisszumokra is hajlandó nemzetek Európáját hirdeti.

Az aranylázzal kezdtem ezt az eszmefuttatást, és ígértem, hogy még visszatérek a tanulságokra. A tanulság az erdélyi aranybányászat rendszerváltás utáni történetéből ugyanaz, mint a politikából tulajdonképpen. Már az is milyen sokatmondó, hogy a Tisza megmérgezéséért felelős egykori állami céget ugyanúgy hívták, mint a politika ciános aranybányászait: AUR. Ez is tanulság, az arany és a cián együtt jár mifelénk. 

És az is, hogy a földrajz nagyobb úr, mint a történelem. A folyók átfolynak a határon, és átfolyik velük a cián is. Eső és hó, halak és madarak is ide-oda járnak. Ha egyik országban kitalálnak valamit, az hamar felbukkan a másik országban. Nemcsak a jó, hanem a rossz is. Átmegy a Tisza Magyarországra, bele a Dunába, aztán vissza Romániába. Ilyen ez Schengen nélkül is. De azért nagyon kellene Schengen Erdélyben. Apropó, választási üzenet!