Pápa, bátorság, évszázadok

Évszázadok óta pápista vagyok, szoktam (szoktam volt) kérkedni, miért ne lehetnék mára, a Szentatya tiszteletére, pihenésül, mondjuk, nyakas kálomista …

Ettől meg is nyugodnék talán, olyan nyugalom szállna meg, melyet most nem nagyon látok az országomban. Nyugtalanságunkba még a pápalátogatást is bevonnánk, pro és kontra, vállakat vonogatnánk és előnyöket csikarnánk. (Magyarország pápalátogatásban szegény, vonogatásban gazdag, csikarós ország.)

Ebben a nyugalomban nagy lehetőség volna. Volnának lehetőségeim, sáncaim. Például meg tudnám látni a pápa arcát, gazdag arcát, amely nemcsak egy jó arc volna, egy öreg lengyel ember bölcs vagy kemény arca, volna benne valami ember-telen is, több, mint saját maga, jelkép és idegenség: mondjuk: Isten földi helytartója — ám ez nem arról szólna, hogy van Isten, vagy hogy legyenek helytartók, tud erről is szólni, de most nem, most éppen csönd születne, csönd sugározna abból az arcból, és ebben a sugárzásban hirtelen minden aktuális lesz, hirtelen más kérdéseket tudunk föltenni, vagy másként, hirtelen nemcsak azt látjuk meg, hogy más más, hanem hogy, például, mi magunk is más vagyunk. Nemcsak olyanok nem vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni, pontosabban amilyennek édesanyánk szeretett volna látni, hanem olyanok sem vagyunk, amilyennek látjuk magunkat.

A drámait pillantjuk meg e csöndet nyert énben, a mindent és semmit, végtelen senkiházi voltunkat. Nem büszkeség volna ez, és nem is lelkifurdalás, de talán bátorság, az ember bátorsága.

Azután persze folytatódnak az évszázadok, jelzőtlenül.