Egy utolsó film

Azt hiszem, ma láttam a Kádár-korszak utolsó filmjét. Nem kellemes dolog. Legszívesebben azt mondanánk, ilyen nincs is. Egyszer éltem proletár diktatúrában, az se az volt. És így tovább.

Nem azért nevezem utolsónak, mert eztán már senki sem fog ,,úrfikorunkról” filmet csinálni, lesznek, hisz már most is vannak kosztümös, történelmi filmek erről az időről, hanem azért, mert a szenvedély, Gothár szenvedélye származik még abból a korszakból. Ennek a szenvedélynek van alárendelve, kiszolgáltatva itt minden —, hogyan is lehetne ez másképp.

Olykor szeretnénk remélni, hogy szenvedélyességünk rendszer-független, ezért olykor nem nagyon akarjuk érteni ezt a filmet, szeretnénk remélni, hogy csupán a lírai-én (elnézést) vacakol és bonyolódik, acsarog és vágyakozik, s nekünk ehhez semmi közünk. Nem hinném, hogy így van, hogy így lehet. Afféle leletmentésnek látom G. új munkáját, az elvarázsolt, magyar szobabelsőket. kedvenceimet, az endékás csajokat, a történelemnek ezt a furcsa szivárgását, amely mindent mindig aktuálissá tehet. Éppen eltűnő, megszűnő (?) reflexek, érzelmek, tárgyak, emberek lajstromozása, önmagunk lajstromozása.

Elfogultságomat G. nyelvérzékével kapcsolatban már említettem máskor. Itt a köznapi nyelv egészen bravúros kezelését látni, mondjuk most így: kornisi magasságokban, s ezt még a szokásosan idegesítő gothári szentenciák se nagyon zavarják, pedig azokból megtudhatnánk, mi az élet értelme.

Sok finom színészi mozzanatot lehetne sorolni, a nagy Lázár Katitól, Lukáts Andoron, Szarvas Józsefen át a fiatal, tüneményes Magyar Attiláig, de külön fölhívnám a figyelmet egy fantasztikus színészre. Gyuricza Istvánra. Azon belül is a fejére. Világfej — abban az értelemben, ahogy Goethe használja a világirodalom kifejezést. Tessék megnézni. Ahogy szétesik, összeáll, ahogy magában motyorog, ahogy újra meg újra mosolyogni kezd és tud, hogy egyszerre lehessen őt ezért szeretni, utálni, megvetni és mind ettől zavarba jönni.

Egy utolsó film van.