Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 5. szám, 2024. február 2.
KŐSZEG FERENC
Az elmúlt év utolsó napjaiban hosszú, másfél órás évértékelő interjú hangzott el a Partizánban Tölgyessy Péterrel, az Orbán-kormány 2023-as tevékenységéről. A beszélgetést a Facebookon sokan kommentálták éles hangon, többször nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel. Tömegük közepette szinte észrevétlenek maradtak a Tölgyessyt támogató megjegyzések. Nem hozakodtam volna elő ezekkel a húsz-harminc évvel ezelőtti történetekkel, ha a Tölgyessyre sújtó ostorcsapások nem azt mutatnák, hogy a hajdani SZDSZ mainstreamjének hívei ma sem tudnak szembenézni azzal, hogy pártunk, amelynek elődje, a demokratikus ellenzék keményen szembefordult a pártállami önkényuralommal, már a hatalom szomszédságában megfeledkezett arról, hogy demokratának lenni mindenekelőtt tisztességet jelent, továbbá azt, hogy a közösen megállapított eljárási szabályokat komolyan vesszük és tiszteletben tartjuk.
Jövevény a párt élén
Semmi kifogásom nem volna Tölgyessy bírálata, elmarasztalása ellen, ha hasonló szigort tapasztalnék a baloldal értékelésében. Tölgyessy első számú ellenlábasa az SZDSZ-ben Magyar Bálint volt. A demokratikus ellenzékben, majd pedig a Szabad Demokraták Szövetségében mindenki Kis Jánost tekintette a mozgalom, illetve a párt vezetőjének, ő azonban újra meg újra elmondta, nem akar hivatásos politikus lenni. Ezt fejezte ki, hogy bár ekkor már ő volt az SZDSZ megválasztott elnöke, nem vállalt képviselőséget. 1990-ben, az első szabad országgyűlési választás idején, plakátok ezrei hirdették, hogy a legerősebb ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltje Antall József. Az SZDSZ kampányplakátjain ezzel szemben három politikus – Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László – volt látható. A plakátnak kettős üzenete volt: 1. Az SZDSZ- nek nincs miniszterelnök-jelöltje, tehát nem számol azzal, hogy esetleg megnyeri a választást. 2. A miniszterelnök-jelöltek között nem szerepelt Tölgyessy Péter. Tölgyessy az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal közötti tárgyalások sikeres megszervezése, majd pedig a négyigenes népszavazás sikere nyomán az SZDSZ egyik legnépszerűbb politikusává emelkedett, pártja azonban továbbra sem sorolta az első számú vezetők közé. Kis János tekintélyét az sem kezdte ki, hogy nem kívánt a politika első vonalában szerepelni. Tölgyessy miniszterelnök-jelöltsége révén ellenben Magyar Bálint a politika második vonalába szorult volna. Azért kell visszapillantanom ezekre a harminc évvel ezelőtti eseményekre, mert a rendszerváltás legígéretesebb pártjának, a Szabad Demokraták Szövetségének belső szakadása, amely a párt meggyengüléséhez, majd megszűnéséhez vezetett, és egyúttal utat nyitott a Fidesz öröknek tetsző kétharmados többsége felé, ekkor kezdődött, lényegében azzal, hogy a párt hagyományos vezetése Tölgyessyt, sikerei ellenére, jövevénynek tekintette a pártban, afféle jól felkészült szakértőnek, de nem ismerte el a párt egyik politikai vezetőjének. (Személyes megjegyzés: Tölgyessyt a Hazafias Népfront államilag szervezett vitáján ismertem meg – vö. Nemzeti Konzultáció. Tölgyessy felszólalása porrá zúzta a még Kulcsár Kálmán vezette kádárista Igazságügyi Minisztérium tervezetét a gyülekezési törvény reformjáról. 1989 decemberében az SZDSZ az alkotmánytervezet minisztériumi vitájára kapott meghívást. Magyar Bálint alkotmányjogász szakértőt keresett maga mellé. Ekkor javasoltam Tölgyessy meghívását. Láttam azonban, hogy Magyar Bálint nem hisz nekem, feltételezi, hogy holmi radikális ellenzékit ajánlok a figyelmébe komoly jogtudós helyett. Végül aztán mégis egyetértett a meghívásával.
Pálfordulás
1990-ben, az első szabad választáson az állampárt utóda azzal jelezte megújulását, hogy nevéből kihagyta az M (Munkás) szót. Jelöltjei az egyéni választókerületekben többnyire a harmadik helyen végeztek, így az MSZP- szavazók a radikális SZDSZ-szel szemben, mint azt Eörsi János a Beszélőben közölt elemzése bizonyította, a kisebbik rossznak tekintett MDF-et választották. Az első szabad választást tehát nem Csurkáék antiszemita uszítása, hanem a megriadt MSZP-szavazók nyerték meg Antall József számára. A következő, 1994-es parlamenti választáson, öt nappal az első fordulója után, az SZDSZ május 13-i sajtótájékoztatóján Magyar Bálint kijelentette, „ha az MSZP Horn Gyulát nevezi meg miniszterelnök-jelöltnek a választás után, ezzel gyakorlatilag kizárja a szocialisták és a szabad demokraták koalícióját” (lásd: Heti Világgazdaság, Fókuszban, 1994, 22. szám). Az első fordulóban, az országos listás szavazáson az MSZP 33 százalékot kapott, az SZDSZ alig 20-at. Ez a kijelentés az adott pillanatban két dolgot jelenthetett. Ha az MSZP a második fordulóban eléri az abszolút többséget, akkor elnöke, Horn Gyula lehet miniszterelnök, de akkor az MSZP az 50 százalékot meghaladó többség birtokában kormányozzon egyedül, ha viszont nem éri el, akkor az SZDSZ más párttal-pártokkal is megkísérelheti a koalíciós kormányzást. A második fordulóban az MSZP a mandátumok 54 százalékát szerezte meg (nem kizárt, hogy ebben része volt az ingadozó MSZP-szavazókat sértő, gőgös kijelentésnek is), tehát egyáltalán nem volt szüksége koalíciós partnerre. Ezzel a koalíció kérdése lezárulhatott volna. Horn Gyula azonban megüzente az SZDSZ-nek, hogy továbbra is koalíciót akar. Ezt akarta a kettős kötődésű értelmiség, amely egyszerre volt az MSZP és az SZDSZ híve, és amely a senki által meg nem választott Demokratikus Chartába tömörülve döntő befolyást gyakorolt az SZDSZ vezetésére. Ezt akarták az SZDSZ-közeli vállalkozók és a nyugati kormányok is, amelyek nem nézték jó szemmel, hogy a szabad választások révén az állampárt utóda visszakerül a kormányzati hatalomba. Magyar Bálintnak egy éjszaka elég volt ahhoz, hogy a koalíciókötés radikális ellenzőjéből a koalíció legdinamikusabb szószólója legyen. Horn Gyula azonban nem felejtette el a sértést. Az olyan, az MSZP vezetéséhez közel álló, de Horn Gyulát nem kedvelő politikusok, mint Vitányi Iván, újra meg újra elmondták, Horn a koalíciós kormányzás idején is viszolygott az SZDSZ-től, és Boross Péterrel sokkal jobban megértette magát, mint a koalíciós kormány belügyminiszterével, Kuncze Gábor miniszterelnök-helyettessel. Ezek a látszólag eltitkolt, valójában azonban közismert belső viszonyok tovább rontották a koalíciós kormányzás hitelét. Az SZDSZ volt az MSZP-s vagyonátmentések leghevesebb bírálója, az SZDSZ ítélte el a legélesebben, hogy a Fidesz aránytalanul magas részesedést kapott a Váci utcai katonai objektum eladásából – aztán kiderült, hogy az MSZP és az SZDSZ egyformán 112-112 millió forintot kért és kapott vissza Tocsik Márta előre kialkudott, utóbb azonban túlzottnak minősített jogászi tiszteletdíjából. Az ügy kapcsán – hiszen egy pártelnök mindenért felelős, ami egy pártban történik – Pető Iván lemondott pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről. Az SZDSZ Országos Tanácsának 1997. áprilisi zárt ülésén felszólaltam Pető Iván védelmében. Csak annyit mondtam, hogy némi felelősséget Magyar Bálintnak is illene vállalnia, hiszen az efféle anyagi ügyekben ő járt el, nem a pártelnök. Az ülés után többen rám támadtak: még egyetlen vezető szabad demokrata sem ismerte el az SZDSZ felelősségét a Tocsik-ügyben. Ha ez kiszivárog, tönkreteszem a pártot. Nem szivárgott ki. De a párt tönkre volt téve, népszerűség-zuhanását nem lehetett megállítani. Mindezt már megírtam az Élet és Irodalomban (Sakk! Matt?, 2008/33., aug. 15.), cikkem megjelent Múltunk vége című könyvemben is (Kalligram, 2011, 379–409.).
Egy hiteles politikai elemző
Tölgyessy érdemeit azonban nem meríti ki, hogy az SZDSZ más vezetői milyen hibákat követtek el. A következőkben megpróbálok a valósághoz közelebb álló képet adni a majdani Tölgyessy utca névadójának politikájáról. (Tamás Gáspár Miklós ezzel a nekrológnak is beillő írással búcsúzott Tölgyessytől, amikor az SZDSZ megválasztott frakcióvezetőjét minden eljárási szabályt figyelmen kívül hagyva megfosztották frakcióvezetői tisztségétől.) Valószínűleg Tölgyessy volt az első politikus, politikai elemző az országban, aki – már 1992 őszén! – jelezte, hogy az akkor 13 százalékos támogatottsággal rendelkező MSZP lehet az 1994-es választás győztese. Nem mintha valami különleges látnoki képességgel rendelkezett volna. Csak tudomásul vette, hogy a népszerű Fidesz egyetlen időközi választást sem nyert meg, ellenben az MSZP elhódított két választókerületet, ahol 1990-ben az SZDSZ győzött. Ekkor, az 1990-es évek elején még évente volt tisztújítás az SZDSZ-ben. 1992-ben Tölgyessy az előző évi győztes Pető Ivánnal versengett a pártelnöki tisztségért. A Beszélő páros interjút készített a két elnökjelölttel. Pető úgy vélte, elképzelhetetlen, hogy az MSZP több szavazatot kapjon, mint az SZDSZ és a Fidesz együttvéve. Majd hozzátette: „Nem hiszem, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle szövetséget akarna kötni.” 1994-ben, amikor létrejött az MSZP és az SZDSZ koalíciója, már Pető Iván volt a liberális párt elnöke, neki kellett a koalíciós megállapodást aláírnia. Persze gyakori dolog, hogy egy politikus, ha a jövőbe tekint, a vágyait fogalmazza meg. 1992-ben Pető Iván kizártnak tartotta, hogy az MSZP két év múlva abszolút többséget szerez. És kizártnak tartotta azt is, hogy az SZDSZ-ben bárki koalícióra akarjon lépni az állampárt utódjával, hiszen a demokratikus ellenzék a börtön kockázatát is vállalva szállt szembe az állampárt hatalmával.
Egy politikai elemző, különösen, ha ő maga is politikus, dicsérheti vagy bírálhatja, akár élesen, az értékelt kormány politikáját, de megteheti azt is, hogy elemzi, értelmezi, de kerüli a minősítést. Tölgyessy ezt az utat járja, és jól teszi, mert a hallgató-néző unja az egyes politikusok befeketítését, ezt csak a politikai ellenfelek igénylik. Persze Magyarországon a közönség egy része rajong Orbánért, másik része gyűlöli, és ha nem hallja azt a minősítést, amelyet vár, pillanatokon belül kimondja, hogy az elemző áruló, Orbán aljas propagandistája. A magam részéről a megbélyegzést nem igénylem, jobban érdekelnek a tények és a tényeket megmutató értékelés.
2022-ben, Orbán választási győzelmének évében, év végi értékelésében Tölgyessy földrajzi-időjárási képre építette mondandóját. A magas hegyek csúcsa körül megjelenő felhők eltűnhetnek, de jelezhetnek készülő vihart, égzengést: embereket, a természeti környezetet elpusztító rendkívüli időjárást. Ezzel a 2022-es évértékeléssel szemben a 2023-as évzáró szöveg arról szólt, hogy Orbán túljutott a válságos helyzeten, az infláció súlyosabb volt, mint Európa más országaiban, mégis átvészeltük, és elkezdődött némi gazdasági növekedés. Orbán – így Tölgyessy – a hívei számára megmentőként jelenik meg. Ha a megmentői szerep megrendül, abba belebukhat az Orbán-rendszer. Orbán hatalomra kerülésekor az ország kaotikus helyzetben volt, alacsony foglalkoztatottság stb. De – mondja Tölgyessy – az ilyen rendszereknek van egy életciklusuk. Orbán egyeduralma következtében egyre inkább a mindenáron alkalmazkodó emberek kerülnek pozícióba, a kormányzás mellől hiányzik a visszacsatolás. Orbán a gazdaság szabályozó szerepében is kételkedik, drágán vásárolt gázt Oroszországtól, és ez útját állja a rezsicsökkentésnek. A baloldal kimerülése, a jobboldal előretörése kedvezett Orbánnak, világpolitikai szereplő lett, de ennek óriási veszélyei is vannak, mondja Tölgyessy. Mert akármennyit szerepel is Orbán a világsajtóban, Magyarország kevéssé jelentős, kis ország, a saját ereje alapján nem válhat számottevő tényezővé a nemzetközi színtéren. Lehet, hogy Trump megnyeri a választást, de akkor Orbán még annyira sem lesz fontos a számára, mint jelenleg. A térség legfontosabb országában, Lengyelországban az Orbán által támogatott konzervatív politika megbukott. Giorgia Meloni, Olaszország jobboldali kormányfője számára – bár felfogása sok kérdésben, például a menekültek befogadásának, az azonos neműek házasságának, az eutanázia vagy a terhességmegszakítás kérdésében közel áll Orbán nézeteihez – mégis, sokkal fontosabb az európai integráció vagy az amerikai kapcsolat, mint Orbán tapsa.
Mindent összevéve, Tölgyessy differenciált képet ad Orbánról, Gulyás Márton pedig már tapasztalhatta, hogy Tölgyessyt nem tudja irányítani. A Sólyom László halálakor készült műsorban Gulyás hiába próbálta úgy vezetni a beszélgetést, hogy Tölgyessy csatlakozzon Sólyom köztársasági elnöki éveinek baloldali bírálatához: Tölgyessy Sólyom rendíthetetlen szuverenitásáról beszélt. Nem volt hajlandó átvenni a kényelmes tegeződést sem: különállását azzal is hangsúlyozta, hogy ragaszkodott a magázódáshoz. A Facebookon hiába kaptak idegrángást mindazok, akik azt remélték, hogy a nézők elmarasztalják Tölgyessyt, amiért „fényesre nyalta” Orbánt. A nézők Tölgyessy véleményére voltak kíváncsiak, nem Orbán rituális pocskondiázására.
Kockázat nélkül nincs siker
Hadd szakadjak el még egy pillanatra Tölgyessy évértékelésétől. A Kis Jánossal készült, Szabadságra ítélve című, könyv terjedelmű életrajzi interjúban – a kérdezők Meszerics Tamás és Mink András – elhangzik, hogy a népszavazási kampány megkezdése előtt az SZDSZ támogatottsága 2–4 százalék között mozgott, 1989 decemberében átlépte a 10 százalékos lélektani határt, majd a következő három hónapban 20 százalék fölé emelkedett. A kérdezők kérdésére Kis János kérdéssel válaszolt: „Mi másnak tulajdonítanám, mint annak, hogy az alá-nem-írás és a népszavazás kezdeményezése találkozott a közhangulattal?” (539–540.). A népszavazás hivatalos meghirdetése előtt sokan vélték úgy, hogy a legjobb lenne az egészet elfelejteni, hiszen az sem biztos, hogy sikerül összegyűjteni a népszavazás kötelező elrendeléséhez akkor szükséges százezer aláírást, és bizonytalan volt, hogy a szavazók többsége nem úgy dönt-e, hogy a nép válassza elnökké a népszerű Pozsgayt. A bizonytalanság olyan fokú volt, hogy a párt vezetése a Sopron mellett megrendezett kampány-előkészítő táborra hagyta a végső döntést. Nem bíztam benne, hogy a kampány majdani aktivistái – egy szinte véletlenszerűen összegyűlt társaság – a népszavazás mellett döntenek. Rosszkedvem annyira látványos volt, hogy Kis János meg is kérdezte, mi a bajom. Jánossal két évtizedes barátság fűzött össze bennünket, és nagyon remélem, hogy ez a barátság ma is fennáll, annak ellenére, hogy újra meg újra felmerültek kérdések, amelyekben nem értettünk egyet. Ez a levert hangulat uralkodott a táborban, amikor megérkezett Tölgyessy, aki más elfoglaltsága miatt az összejövetel elején nem volt jelen. A jelenlévők elbizonytalanodásáról mit sem tudott, (de lehet, hogy csak úgy tett, mintha nem tudott volna róla), mindenesetre úgy lépett a mikrofonhoz, mint akinek a számára már nem kérdés, hogy lesz népszavazás, és az egyetlen feladat, hogy úgy fogalmazzuk meg a népszavazás kérdéseit, hogy minden kérdésre igennel lehessen válaszolni, beleértve a legfontosabb kérdést, hogy a nép válassza-e a köztársasági elnököt, még az országgyűlési választás előtt. A kívánatos válasz nyilvánvalóan a „Ne!” volt. Ezt kellett olyan kérdésbe foglalni, amelyre a válasz igen, mégis nemet jelent. Ez a nyelvi találós kérdés az összejövetel valamennyi résztvevőjét felvillanyozta, a rosszkedvet mintha elfújták volna, az SZDSZ egész tagsága bizakodva fogott hozzá az aláírásgyűjtéshez. Pedig az eredmény az utolsó pillanatig bizonytalan volt, végül a különbség az igenek és a nemek között mindössze hatezer szavazat volt. A számítóközpontot még az állampárt kezelte, könnyű lett volna hatezer szavazatot elcsalni. Szerencsére az állampárt elhitte a saját propagandáját, elhitték, hogy az állambiztonsági szervezetben is ott vannak az SZDSZ és a Fidesz megfigyelői, így nem mertek csalni. Ezt a számítóközpont egyik munkatársa mondta el nekem, amikor a négy igen már fényes győzelmet aratott. Kétségtelen, hogy az SZDSZ és személy szerint Tölgyessy nagy kockázatot vállalt, amikor a bizonytalansági tényezők ellenére keresztülhajtotta a népszavazás ügyét. De ahogy mondani szokták: kockázat nélkül nincs siker sem az üzleti életben, sem a politikában. Az évzáró interjúban Tölgyessy újra meg újra arról beszél, milyen kockázatot vállalt Orbán, hogy egy kis ország vezetőjeként feltornászta magát a világpolitika első vonalába. De mindig hozzáteszi: Orbán a megmentő szerepét adja elő, de sikere nem rajta múlik. Nem igaz tehát, hogy Tölgyessy zseninek tartja és fényesre nyalja Orbánt. Tölgyessy a valóságnak megfelelően írja le Orbánt, invenciózus, kockázatvállaló politikusnak, amilyen Tölgyessy is volt 1989-ben. De Tölgyessy a saját példáján tanulhatta meg, ellenfelei összefogásával szemben a siker sem elég a tartós győzelemhez. Tölgyessyt ellenfelei az SZDSZ legnagyobb sikere, az 1990-es önkormányzati választás másnapján buktatták meg, megfeledkezve arról a bölcs mondásról, hogy a győztes csapatot ne szervezd át. Hogy ennek az egyszerű szabálynak a semmibevétele mit jelent, azt mindenekelőtt Tölgyessy megbuktatói tanulhatták meg, nem tíz éven, hanem tíz hónapon belül.
Eperjes vagy Eperjes?
Az 1990-es önkormányzati választások előtt két héttel elmondott interpellációjában Tölgyessy, megérezve a választók tömeges elfordulását az Antall-kormánytól, erélyesen kifogásolta az MDF felkészületlenségét. Előadását a kormánypárti képviselők folyamatosan szétkiabálták. Viszonválaszában egy félmondattal megemlítette: az egyébként cselekvésképtelennek látszó hatalom csupán a jelentéktelen eperjesi zsákgyár ügyében mutat határozottságot. A miniszterelnök közbekiáltott: Eperjest már régen elcsatolták. Az MDF soraiból kacagás, taps hangzott fel, az SZDSZ frakcióvezetője egy szlovákiai várost emlegetve bírálja a hazai állapotokat. Valóban, a szlovákiai Eperjes nevét Magyarországon mindenki ismeri, hiszen az egykori Felvidék jelentős városa ma Szlovákia harmadik legnagyobb települése, a magyarországi Eperjes ellenben kisközség Csongrád megyében. Joggal kinevetni inkább Antallt lehetett volna, hiszen ő tévedett, nem tudta, hogy Magyarországon Trianon után is van egy Eperjes nevű község.