Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 5. szám, 2024. február 2.
SZÉKY JÁNOS
Apróság, már megint csak egy apróság.
A pozsonyi Napunk megírta, hogy 2023-ban egy ProRegia Cultura Polgári Társulás nevű, a szlovákiai közéletben addig ismeretlen és nem túlságosan létező civil szervezet 710 000 eurót kapott (kedd délelőtti árfolyamon kb. 280 millió forintot) „programjainak megvalósítására” és egy közvélemény-kutató intézet felállítására a gellérthegyi székhelyű, állami Bethlen Gábor Alaptól.
Ugyanez a ProRegia Cultura Polgári Társulás most segített Forró Krisztiánnak, a Magyar Szövetség nevű parlamenten kívüli szlovákiai párt elnökének, hogy összegyűjtse a szükséges aláírásokat a márciusi államfőválasztásra.
Nem untatom az olvasót a szlovákiai belpolitika gubancaival, és nem bolygatom, hogy a nulla esélyű, de a Várszínházban kedvelt Forró Krisztián miért akar indulni az elnökválasztáson, csak annyit jegyzek meg, hogy ez tipikusan az az eset, amelyre hivatkozva karácsony alkalmából meghozták a magyar szuverenitásvédelmi törvényt. Egy párt „politikai tevékenységet végző civil szervezeten keresztül használ fel külföldről érkező összegeket”. Illetve nem „tipikusan”, mert Magyarországon nincsenek szabad és tisztességes választások, amikbe egy külföldi kormányzat ténylegesen be tudna avatkozni, pontosan ez a helyzet tehát nem állhat elő, de azért a képlet föltűnően hasonlít arra, aminek örvén a Szuverenitásvédelmi Hivatal vizsgálatot kezdhetne, adatokat kérhetne ki, mint egy nyomozóhivatal, és szükség esetén tájékoztathatná a közigazgatási és bűnüldöző szerveket. Spanyolcsizma, waterboarding, pellengér, nyomorító bírság, sitt.
A szuverenitásvédelmi törvény kész javaslatát november 21-én nyújtották be a magyar parlamentnek, Forró elnökjelöltségét hivatalosan december 9-én tették nyilvánossá, azaz nem lehet azt mondani, hogy a magyar állam nevű szörnyeteg jobbról huszonnegyedik csápja ne tudta volna, mit csinál balról az ötödik. A friss történetből az az egy tanulság vonható le, hogy mekkora kamu az egész szuverenitásvédelmi duma. A törvény célpontja – miként a preambuluma habozás nélkül tisztázza is – az ellenzék. A „szuverenitás” itt valaminek a fedőneve. De miért éppen ezt a szót választották? Miért tűzi ki lobogójára a szörnyeteg ezt a szakszót, amelynek pontos jelentését jobbára csak jogászok és politikaelmélettel foglalkozók ismerik? Az eset kicsit hasonlít a „migráns” szó magyarországi karrierjéhez: ez a demográfiai szakterminus ismeretlen volt a magyar köznyelvben 2015-ig, amíg az állam be nem vezette, hogy elködösítse a tényt, miszerint nem bevándorlókról (immigránsokról) van szó, akiknek eszük ágában sincs itt maradni. De nem is kivándorlókról (emigránsokról). Marad a sima „migráns”. Az olyan beavatott, szakszerű.
Szóval a „szuverenitás” is arra való, hogy elködösítse: nem a magyar szabadságot vagy függetlenséget védik – hogy ezeket a jól bevált, patinás történelmi fogalmakat használjam –, hanem a magyar állam irányítóinak hatalmát. A népnek, az istenadta népnek („mint akarom, s mint a barom”) elég annyi, hogy a nála okosabb vezérkar s a mögötte munkálkodó Szuperagy tudja az elegánsan hangzó idegen szó jelentését, akármi légyen az. Mint a ProRegia Cultura PT esete fényesen bizonyítja, még a választások nemzeti érintetlensége és tisztasága sem szempont. A magyarországi vezérkarnak az égvilágon semmi baja a politizáló civil szervezetekkel és külföldi támogatásukkal, ha ő csinálja. Ezt kell védeni.
Ott van például Varga Judit. Ő tavaly júniusban mondott le az igazságügyi miniszterségről azzal, hogy idén júniusban a Fidesz–KDNP európai parlamenti listavezetője lenne, s ez a feladat egész embert kíván, hiszen „konzervatív fordulatot kell elérni az európai intézményekben”. Ez a „konzervatív fordulat” szoros összefüggésben van a „szuverenitással”, mondhatni, ugyanarra a kaptafára szabták a propagandasuszterájban. A tartalma – használati szempontból – az, amit a vezérkar az adott pillanatban kinevez tartalomnak, de valójában a vezérkar önvédelme és persze, az istenadta nép kárára, további erősítése a cél. Olyan rendszer fenntartása, ahol a lemondó főhivatalnoknak egy szóval sem kell említenie a minisztériumát bemocskoló végrehajtómaffia-botrányt, amibe demokráciában egy miniszter belebukna, hanem szemrebbenés nélkül kárpálhat az európai „balliberális túlsúlyról”, amit az ő dolga helyrerakni. Olyan rendszeré, ahol a kormány nem felelős semmiért – ha valaki valamiért elhasználódik itt, kényelmes parkolópályára teszik az európai adófizetők költségén amott, azzal a feltétellel, hogy szemrebbenés nélkül kell hajtogatnia a neki előírt baromságokat. Igaz, itthon is ezt csinálja, csak ott talán kritikusabb a közönség.
A lemondott miniszter asszony legújabban brüsszeli „birodalomról” értekezik a közösségi médiában, figyelemre méltó párhuzamban Medvegyev orosz exelnök nézetével, aki a Németországból és csatlósaiból álló „Negyedik Birodalom” lérejöttét jósolta 2023-ra. De függetlenül attól, hogy eredeti vagy átvett-e a gondolat, megint csak egy hatalomrögzítő kamuval van dolgunk: az Európai Unió lebirodalmazása azt a tényt igyekszik elködösíteni profi módon, hogy a vezérkar szemérmetlenül törleszkedik egy valódi, bár hanyatló és vergődésében is életveszélyes birodalomhoz, nevezetesen az oroszhoz. Azért mondom, hogy profi, mert a magyar néplélekben, ezen belül a középosztály lelkében mélyen gyökerezik a birodalomellenesség. Mint alapindulat. Minket a külső hatalmak hagyjanak békén, csak a baj jön tőlük. Orbánnak politikai pályája kezdetétől nem okozott nehézséget, hogy ezt az indulatot az oroszok ellen csatornázza, hiszen még Magyarország idősebbik felének szemében is ez jelentette a birodalmat. Amikor végrehajtotta a putyinista fordulatot – nem tartozik a köznépre, hogy miért –, új impériumot kellett keresni. És lám, megvan.
A sérelmi nacionalizmus olyan, mint a heroin. Ha valakit rászoktattak, a szervezete megköveteli az egyre újabb adagokat. A józan észre való ráhatás semmit sem használ, csak erős elhatározással és sok gyötrelem árán lehet lejönni róla. Keveseknek sikerül. És akkor a másik legfőbb magyar politikai opiátról, a jótékony, mindent megoldó államba vetett hitről nem is beszéltünk. Az ellenzék óriásit téved, ha azt hiszi, az észérvek és a tények bármit érnek a dílerrel és forgalmazott termékével szemben. A kemény elhatározást és a gyötrelmet nem lehet megspórolni.