Egy betegség tünetei

Amikor Nádas Péter azt találta írni Esterházy Péter bravúros lektűrjéről, az Egy nőről, hogy ezzel a „nagy könyvvel” lett a magyar irodalom „végre nagykorú”, azt válaszoltam az Esterházy előtti magyar irodalom és a józan ész védelmében, hogy Nádas „Esterházyról szóló megnyilatkozásai (és vice versa) már régóta csupán két nemes férfiszív kölcsönös vonzalmának zavarba ejtő dokumentumaként értékelhetők”. Azt reméltem, hogy élcem felébreszti Nádast, aki nyilván elbóbiskolt, és napszúrást kapott a szeretet kánikulás fényözönében. Számításom nem vált be. Nádas azóta tudatta olvasóival, hogy a mai magyar publicisztikában csak két szerzőnek van önálló nyelve – az egyik persze Esterházy. Ezt a „csakot” – személyes indítékból is – elfogadhatatlannak tartottam, és voltam olyan tapintatlan, hogy erről a játékszabályok megsértésével levelet írjak neki.

A Népszabadság január 5-i számában Nádas újabb zavarba ejtő dokumentumot publikált, olyat, amelyen már nem lehet viccelődni. Megértéséhez röviden össze kell foglalnom az előzményeket.

Bächer Iván a fent említett újság szilveszteri számában szatírát közölt „Név Előd betűvető kisiparosról”, akiben beavatottak felismerhetik Esterházy Pétert. Név Előd sikeres író, pompás író, aki mindent egyformán meg tud írni. „Nem ír szükségszerűen jót ugyan, de mégis jól csinálja mindig.” Ezzel a megfogalmazásával – melynek írása más helyén következetlenül ellentmond, amikor a „rosszul” szóban rejlő ítéletet alkalmazza hőse művészi termékeire – plasztikusan fejezi ki az Esterházy-probléma lényegét. Jó néhány évvel ezelőtt magántársaságban Midasz királynak neveztem Esterházyt. Midasz érintésétől, mint tudjuk, minden arannyá változik. Esterházy – magyaráztam – annyira tud írni, hogy mindaz aranynak tetszik, ami kikerül a kezéből. Ámde utólag kiderül, hogy mégsem mindegy: lócitromhoz ért-e. vagy valamilyen nemes anyaghoz. Bächer szatírájának hőse mesterien ír, pénzért, „ha már egyszer kurva vagyok, csináljam jól” – ez a művészetfilozófiája. Egy bizonyos olyan lapba is ír, amelyet utál – Bächer a Népszabadságra céloz –, a pénzt itt is zsebre vágja, de hogy ezt ne kelljen megalázónak éreznie, minden alkalommal „megalázza a lapot és annak minden kismesterét, iparosát, munkását, akkurátusán és kíméletlenül”.

E könyörtelen szatíra egyik állítása – miszerint Név Előd kurva, aki pénzért bármit és bárhova megír – nem alkalmazható Esterházyra. Ezt bizonyítani sem kell, hiszen ő maga már bebizonyította többször is az Antall-Boross kormányzat idején. Otthagyta a Hitelt, amikor az zsidózni kezdett, és bojkottálta a jobboldali uszítok által irányított rádiót és televíziót. Feltételezem, hogy Bächer Iván azért választott álnevet a hősének, mert a szatíra által megkövetelt túlzás ódiumával csak fiktív személyt terhelhetett meg. Mármost nagy esztétikai és erkölcsi probléma, hogy miként vegyíthetők az irodalomban a valóságos vonások a fiktívekkel. Thomas Mann például el szerette volna titkolni Lukács György előtt, hogy róla mintázta a jezsuita, prefasiszta Naphtát. Lukács jól mulatott ezen, mert úgy gondolkodott, hogy szivarral is megkínálta volna a nagy írót, ha ennek éppen erre lett volna szüksége, miért ne bocsássa akkor rendelkezésére néhány tulajdonságát?

Minden szatírában keverednek életből ellesett és kitalált motívumok, az írás érvényességét az dönti el, hogy az ily módon létrehozott hősök milyen érzékletesen fejeznek ki valamilyen képtelen magatartást, és hogy ez a magatartás valóban szatírát érdemel-e. Bächer hőse abba a lapba ír pénzért, amelyet a múltja miatt a leginkább utál, és ezt a múltat kompenzálásképpen minduntalan megostorozza. A szatíra központjában tehát az a kérdés áll, hogy elmarasztalhatók-e a múlt formációk bűneiért mai formációk, és ha igen, akkor az elmarasztalás (kiváltképpen sorozatban) összeegyeztethető-e a lukratív munkatársi viszonnyal.

Nádas Péter először azt a megrendítő tapintatlanságot követi el, hogy a Népszabadság teljes olvasótábora előtt leleplezi, kit fed az álnév. A december 30-i szám olvasói közül legfeljebb néhány ezren gondolhattak Esterházyra. Magam is átsiklottam Bächer cikke fölött. Viszont a január 5-i szám valamennyi olvasója a megvilágosodás élményében részesül. Erről a baklövésről már Puskin is elmondta a véleményét:

Névtelen szatírát írva,
Mely eltángálta Epést,
Nem vártam vad szitkaimra
Nyílt választ, ellenvetést.
Igaz-e, mit rebesgetnek?
Csakugyan felelt-e, mondd?
Vételét a nyaklevesnek
Nyugtázta a sültbolond?

Ennél a tapintatlanságnál is fantasztikusabb, hogy a kis szatíra íróját Nádas „populista inszinuációval” vádolja kétszer is rövid háborgása során, ami stiláris szempontból jelzi, milyen rendkívüli állapotba került. Ráadásul Rényi Péterrel hozza közös nevezőre, amiért mindketten írók zsebében kutakodnak. Mármost Bächert csak az kapcsolja össze Rényivel, hogy egyiküknek sincs köze a populizmushoz. Az egész magyar irodalom egyesülne eme szemléletmód tág ege alatt, ha mindenki populista volna, aki írói jövedelemről beszél. Rényi – mint ezt azon nyomban megírtam neki (lásd a Beszélő 1983 tavaszán megjelent hetedik számát) – azért beszélt a pénzről, hogy imperialista ügynöknek nyilváníthassa Konrád Györgyöt, ez pedig nem Szabó Dezső-i, hanem sztálini hagyomány. Bächer azért beszél a pénzről, mert szerinte nem illik rendszeresen szidni múltjáért azt a mai lapot, melytől a jelenben rendszeresen pénzt fogadunk el. Ez a nézet nem csapható kupán a populizmus bunkósbotjával. A populizmus a modern világ kihívására egy romantizált és fiktiv elemekkel vegyes paraszti-nemzeti értékrend felmutatásával válaszol. Név Előd pénze nem a fránya, kozmopolita, városi himpellérek érintésétől bűzlik. És nem is az imperialisták whiskyjétől, mint Konrádé, Rényi szerint.

Nádast arról győzi meg – én is kétszer mondom – „Bächer Iván populista inszinuációja”, „hogy most már nemcsak a Népszabadság múltját, de a jelenét kell utálnom”. Bächer bűne miatt tehát az egész lapra ráhúzza a vizes lepedőt. Miért nem cenzúrázták ki írását az ünnepi számból az írói szabadság nagyobb dicsőségére? Az egész lap, régi és új munkatársaival együtt, utálatra méltó, mert megjelent benne szilveszterre egy szatíra. Nádas érzékenysége bántóan szelektív. Sohasem szánta rá magát ilyen súlyos, több tucat általa jórészt nem is ismert ember becsületébe vágó következtetésre, amikor nem Esterházyról szólt a mese. Végletes elfogultságában még azt az állítást is megkockáztatja, hogy a sajtószabadságban „a Népszabadságnak nincsen érdeme, Konrádnak vagy Esterházynak viszont elévülhetetlen az érdeme”.

Micsoda zavarba ejtő kijelentés megint! Nádas, aki valóban részt vett a sajtószabadságért folytatott harcban, belülről ismeri a Kádár-korszak intellektuális és morális frontvonalait. Hogyan említheti együtt ebben a vonatkozásban Esterházyt, akinek akkortájt egyetlen műve sem maradt kéziratban, és aki egyetlen szamizdat kiadványt sem gazdagított, Konráddal, aki Magyarországon csak illegálisan publikálhatott több mint egy évtizeden át, mert nyilvánosan sértette meg külföldön és idehaza is Jaltától kezdve a pártmítoszig az összes érvényes tabut? Esterházynak vannak irodalmi érdemei, és az is igaz, hogy Esterházy a kisujját sem adta oda a pártállamnak, de például publicisztikát már nem írt, holott azóta bebizonyította, hogy nagyon is képes erre, mert olyan okokból, amelyek teljesen rá tartoznak, tartózkodott a nyílt konfrontációtól. Más kitűnő írók is jártak el így, miközben érvényes életművet hoztak létre. Amikor Nádas a sajtószabadság vonatkozásában Esterházy hervadhatatlan érdemeiről beszél, azt a kérdést veti fel, nem először, hogy nem valami betegség pusztít-e közöttünk?

E kérdésre csak igennel válaszolhatok. Irodalmi életünk beteg, és még csak meg sem lehet mondani, mióta, mert bármilyen időpontot neveznénk meg, ki lehetne mutatni, hogy az előzmények még messzibbre nyúlnak vissza. Vitáinkat sohasem folytathattuk le tisztességesen, mert a művészet olyan társadalmi közegben küszködött, melyben az őszinte kritika irodalmon kívüli veszélyek lehetőségét idézte fel. A legkiválóbbak összebújtak, lelkes tábor gyűlt köréjük, a legfőbb értékmérő az odaadás volt. Hogy régi metaforámmal éljek: nemes vadak melengették a leheletükkel egymást gyérülő erdeinkben, és ez a helyzet akkor sem változott meg, amikor – 1989 után – eloszolhatott volna a félelem a külső támadástól. A szélfúvástól elszoktak régen, az időjárás szeszélyeit merényletekként élik át. Nemes vadak voltak – védett vadak szeretnének lenni. Ellenállva a régi tabuknak tabuizálták magukat és egymást. Az egyébiránt egészséges Nádas beteges reakcióját ez a beteges helyzet idézi elő: valaki megsértett egy íratlan és immár értelmetlen szabályt, és ezzel reaktiválta veszélyérzetét. Az efféle beteges reakció ellen az egyedüli gyógymód, hogy nem vesszük tudomásul: úgy gondolkodunk, beszélünk és írunk, mintha demokratikus közegben, a citoyen értékrend bűvöletében cseperedtünk volna fel.

Eörsi István