Egy klasszikus tragédia körvonalai

Emlékszem, milyen gunyoros hitetlenséggel hallgattuk együtt a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában november tizenegyedikén Kádár rádiószózatát, melyben amnesztiát ígért a forradalom minden résztvevőjének, a fegyveres harcosoknak is. Angyal hazugnak nevezte a szónokot, és ekkor hallottam tőle először, hogy őt például — amnesztia ide, amnesztia oda — bizonyosan kivégzik. A kórházban készített röpcédulák könyörtelen hangjából is kétséget-nem-tűrő ítélet olvasható ki: „Az árulók között utolsó a sorban: KÁDÁR JÁNOS! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre őt, és gazdáit, a szovjet kormány felelős vezetőit!” A röpcédulák szövegéért egyedül Angyal volt felelős, amelyeket nem ő fogalmazott meg, azokat is ő korrigálta és hagyta jóvá. Egyetlen emlékem sincs ebből a kórházi időszakból — pedig sokszor voltam vele együtt november 9-étől 16-án bekövetkezett letartóztatásáig —, amely ellentmondana az idézett röplap szellemének.

Hogyan értelmezhető akkor Sajátkezű vallomás-ának Kádárt célba vevő pátosza, az a tény, hogy az éles bírálatba térítői buzgalom vegyül? Korábban hajlottam arra a feltételezésre, hogy pusztán rabtaktikáról van szó. Angyal magát akarta elfogadhatóbbá tenni azáltal, hogy Kádárt megtévedt, de meggyőzhető elvtársának tünteti fel. Ma már — az iratok ismeretében, és magam elé idézve barátom egyenes gerincű, megalkuvásokra alkalmatlan lényét — úgy vélem, a tényállás bonyolultabb, és az irracionalitás határát súrolja. Angyalban a felháborodás és a gyűlölet sem győzhette le végérvényesen és teljesen azt a reményt, hogy a forradalmi napokban oly rokonszenvesnek mutatkozó Kádár visszatalál még valamiképpen a munkásforradalomhoz. Ez a remény egyidejűleg élt benne a csalódással és dühvel, és a rabság magányában váltakozva kerekedtek felül benne az ellentétes érzések, öngyilkos tárgyalási taktikája is erre az irracionális érzelmi kavargásra vezethető vissza. Folyvást Kádárra hivatkozott, őt akarta tanúnak megidéztetni, vele akarta bizonyítani a maga kommunista, munkásforradalmár mivoltát. Kádár — akit a rákosisták és az egykori ÁVÓ-potentátok is joggal tekintettek árulónak — veszélyesen kompromittálónak érezhette Angyal igyekezetét. Nem hiányzott neki, hogy újból és újból nagydobra verjék: forradalmároknak ismerte el a felkelőparancsnokokat, sőt az egyik csoport jelképes vezetését is elvállalta. Aki erre koronatanú, azt nem hagyhatta életben. Angyal taktikája azért olyan hátborzongató, mert ezzel naivitása ellenére tisztában volt. Mintha kényszeríteni akarta volna az első titkárt, hogy ha már nem áll mellé és a forradalom mellé, akkor ölje is meg. Ha már elvette az életkedvét, akkor ő maga legyen a gyilkosa is. Finomlelkű értelmiségiekkel ellentétben, akik évtizedeken át ábrándoznak a halálról, Angyal István — akiben nyoma sem volt a dekadenciának — határozott léptekkel elébe sietett a pusztulásnak. Amikor két nappal letartóztatása előtt rá akartam bírni arra, hogy szökjön ki az országból — akkori véleményem szerint erre egy forradalmárnak csak akkor van joga, ha puszta életét kell megmentenie a jövőnek —, ezt felelte: „Életem csúcsára jutottam, nem akarom végigcsinálni azokat a nyavalyás kis kompromisszumokat, amelyek most rátok várnak.” Csak egy embernek engedte meg, hogy megmentse, ha erre szottyan kedve: Kádár Jánosnak. Ez a hátborzongató játék annyira kihozta sodrából a halálos ítéletet első fokon kimondó bíróság elnökét, dr. Tutsek Gusztávot, hogy az ítélet indoklásában — ebben az elképesztő szennyiratban, mely egymagában minősíti a kormányzatot, amelyet szolgált — ezt az eszmefuttatást engedte meg magának: „A bizonyítási eljárás során megállapítást nyert, hogy Angyal István és a köréje csoportosult ellenforradalmárok megkísérelték Kádár Jánosnak a csoport területére való fondorlatos odacsalogatását, sőt Angyal István Kádár János megjelenése érdekében személyesen is elment a parlamentbe és csoportjából fegyvereseket is küldött Kádár János odakísérésének céljából, de ez nyilvánvalóan nem azért történt, hogy Kádár János belelásson az ellenforradalom eme boszorkánykonyhájába, hanem azért, hogy Kádár Jánost az ellenforradalom tűzfészkébe odacsalják, és akár foglyul ejtve, akár pedig elpusztítva megszabaduljanak Kádár János személyétől, aki az első perctől kezdve a népköztársaság további fennmaradása érdekében tevékenykedett.” Angyal elegánsabb volt annál, semhogy vitázva leszálljon bírája színvonalára; erre a témára csak másodfokú tárgyalásán tért vissza, az utolsó szó jogán: „A Tűzoltó utcában lelkesedés volt, hogy Kádár János fog kijönni.” Ugyanebben a beszédében, utolsóelőtti nyilvános megnyilatkozásában — a legutolsóra az ítélethirdetés után került sor: „Nem kérek kegyelmet” — védhetetlen csapást mért Kádárra, és ilymódon győztesen érkezett meg az akasztófa alá. Elmondta, hogy Nagy Imrével a tűzszüneti tárgyalásokon találkozott „Az ezt követő tárgyalásokon a kormány másik oldalával (vagyis Kádárral és Münnichhel, E. I.) folytattam megbeszéléseket. Ezeket a megbeszéléseket nagy fontosságúnak tartom. Három órás beszélgetés folyt közöttem és a kormány között, de nekem senki nem mondta, hogy hagyjam abba azt, amit csinálok.” Ezt az üzenetet megérthette bárki: „Akkor helyeselted ugyanazt, amiért most lapulva a halálba küldesz.”

Ebbe a halálvállalásba a letartóztatás előtt tanúsított elszántsághoz az elsőfokú tárgyaláson a szomorúság, a kétely, sőt a meghasonlottság hangjai vegyültek. Fónay Jenő szerint, aki együtt ült vele a halálos zárkában, leginkább az a gondolat gyötörte, hogy november negyedike után azok ítélkeztek és hóhérkodtak, akik az októberi napokban együtt meneteltek a forradalommal. Ugyancsak Fónay azt állítja, hogy négy hónap alatt csak egyszer látta Angyalt sírni: amikor Nagy Imrééket kivégezték. Ekkor semmisültek meg Kádárral kapcsolatos utolsó illúziói. Ezt régebben nem hittem el Fónaynak, mert nagyon jól emlékeztem az 1956 novemberében készített Kádár-ellenes röplapokra, és Angyal szóbeli Kádár-kommentárjaira is. Most azonban, az iratok ismeretében, hajlok arra a feltételezésre, hogy Angyal 1958. június 16-áig, tehát Nagy Imrének és halálra ítélt vádlott-társainak a kivégzéséig megvetésével együtt megőrzött Kádár iránt valamiféle irracionális szolidaritást vagy rokonszenvet is. Ezért mondhatta Fónaynak, hogy Auschwitz könnyebb teher volt, mint a Kisfogház, ahol a halálraítéltek kivégzésükre várakoztak, mert 1944-ben minden zsidót üldöztek, most pedig egykori bajtársak ölik egymást. Ennek a felfogásnak a fényében érthető csak meg Sajátkezű vallomás-ának és későbbi kihallgatási jegyzőkönyveinek másokat is megterhelő őszintesége.

Amikor Pistát letartóztatták, valószínűnek tartotta, hogy őt kivégzik ugyan, mint fegyveres parancsnokot és mint Kádár tárgyaló partnerét, de az egyszerű harcosoknak, a forradalom közkatonáinak, továbbá az értelmiségnek nem esik bántódása. Elvégre egykori bajtársak kerültek hatalomra, igaz, árulás útján, de nem ártatlanabbul, mint azok, akik november negyedike után nem fordították meg köpönyegüket. őszinteségével egyszerűen azt akarta bizonyítani, hogy október 23. után szocialista forradalom zajlott le Magyarországon, tehát a második szovjet beavatkozás fölösleges, sőt bűnös volt. Nyíltságával nem magát mentegette, hanem „bajtársait” akarta meggyőzni a forradalom igazáról. Úgy vélte, nincs erősebb érv az igazságnál, ha erre fény derül, előbb-utóbb szertefoszlanak a vádak és félreértések. Fel sem merült benne a gondolat, hogy másokat bajba sodor. 1958. április 7-én, elsőfokú tárgyalásán az utolsó szó jogán elmondta, hogy „Úgy a nyomozás, mint a tárgyalás során a valóságot igyekeztem feltárni. Ha a tárgyalások során csak a tanúk vallomása alapján kellett volna az ügyet kideríteni, akkor csak a cselekményeknek egy igen csekély részét sikerült volna kideríteni. A vád az én vallomásomon épül fel.” Fantasztikus beismerés ez, Pista emelt fejjel és vádlott-társai előtt vállalta magatartását. Még mindig úgy vélte, hogy igaz ügynek csak mérlegelés nélkül felvállalt igazsággal lehet szolgálni. Itt kell megjegyeznem, hogy mindezek ellenére a túlélők egybehangzó véleménye szerint a Kisfogház, sőt az egész rabtársadalom egyik legelismertebb erkölcsi tekintélyének számított. A fenti idézetet, és az ebben rejlő borzalmas tévedést egyetlen vádlott-társa sem panaszolta fel, még csak meg sem említette. Én magam, aki 1957 márciusában a Markó utcai börtönben, közösnek induló perünk iratainak tanulmányozásakor olvastam először a Saját kezű vallomás-t, csak lelkes bámulatot éreztem, a halálos pátosz fenségét, mintha valami kivégzésére induló kommunár emlékirata volna a kezemben (de olyan kommunáré, aki egyben a barátom is). Eszembe sem jutott, hogy másokat — kismértékben engem is — bajba sodorhat, noha az én kihallgatásokon kialakított taktikám kezdettől fogva más volt, én hazudozásra és tagadásra rendezkedtem be. Emlékeimben ez az írás harminc éven át minden zavaró mellékgondolat nélkül a férfias kiállásnak és a pusztulás hősies felvállalásának legmegrendítőbb dokumentuma volt.

Van azonban ennek az első perben elmondott beszédnek egy másik, még meggondolkoztatóbb kitétele is: „Íme, 17 hónapja ülök börtönben. Itt sok emberrel kerültem össze és volt alkalmam meggyőződni, hogy az imperializmus célja a népi demokrácia megdöntése volt. Ha a bíróság úgy találja, hogy én a cselekvőségemmel a kapitalisták érdekeit kívántam volna szolgálni, abban az esetben jogos, hogy a bíróság olyan ítéletet szabjon rám, amelyet a vádhatóság kér.” Vagyis halált. Ő ugyan bízvást állítja, hogy nem voltak ilyen céljai, de „Ha úgy határoznak, hogy számomra nincs enyhítő körülmény, szembe fogok nézni a halállal.” Pista nyilván olyan elítéltekkel ismerkedett meg a börtönben, akik megingatták hitében, hogy a szocializmust önerejében is megvédte volna a forradalom. Erkölcsi értelemben vett csőcselékkel, és gyökeresen ellentétes beállítottságú emberekkel összezárva lenni szörnyű csapás, magam is elszenvedtem. Abban az időben a politikai foglyok közt az erkölcsi középszer csak gyéren képviseltette magát — a rendszer különös előszeretettel csukatta össze az igen kiválóakat a söpredékkel. Az olyan emberek, mint Pista vagy én is, tudomásul sem vettük korábbi szabad életünkben, hogy tizenkét évvel a forradalom előtt Magyarországon fasizmus dúlt, és hogy a Horthy-korszak rasszista, nacionalista, klerikális, dzsentroid ideológiai hangulatai milyen intaktak a felszín alatt — még negyvenöt év múlva is intaktak, mint ez manapság nyíltan kitetszik —, és a börtönben a hirtelen jött, elháríthatatlan felismerés mély nyugtalansággal töltött el bennünket.

A másodfokú tárgyaláson, több mint öt hónappal Nagy Imréék kivégzése után Angyal István megint más hangot ütött meg: „Igaz lelkiismerettel és emberi méltósággal állok a bíróság előtt” — kezdte beszédét az utolsó szó jogán. „Védekezését” így fejezte be: „Én nem ismertem magamban hatalomvágyat. Nem kívántam vezetni embereket, csupán állampolgár kívántam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat, a törvények számomra 1945-ig halált jelentettek, sok esetben ezt jelentették 1945 után is. A kétfajta törvényesség között kerestem valahol az igazságot. Nem találtam meg. Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet, mert olyan tényállást állapítottak meg terhemre, melyért halál jár.”

A korábbi halálpátoszába beszivárgó kétely, szomorúság és meghasonlottság két forrásból táplálkozott tehát: egyrészt megingott a bizalma abban, hogy pontos helyzetmegítélés alapján cselekedett, másrészt elvesztette jobb meggyőződése és tudása ellenére táplált irracionális illúzióit, melyek arra késztették, hogy az árulókat mégis „bajtársaknak” tekintse valamiképpen. Ebben az utolsó beszédében minden vádat visszautasított, csak azért érezte felelősnek magát, mert november 3-án a többi fiatalkorúval együtt nem zavarta haza egyik harcos — majd vádlott — társát, Rajna Tibort is. A halált nem bűnei miatt kérte, hanem mert „olyan tényállást állapítottak meg a terhemre” — vagyis utolsó mondatában hazugságnak minősítette a vádakat. E szöveg szerint azért akart meghalni, mert eddig csak halálhozó törvényeket ismert — a nácizmus és a sztálinizmus törvényeit — és az emberi méltóságához illő törvényeket nem sikerült megtalálnia. Az igazságkeresésnek ez az életösztönt is legyőző szenvedélye mérhetetlenül felbosszantotta azokat, akik az életéről és haláláról döntöttek. Hiába volt őszinte a vizsgálatok és tárgyalások során, ügyvédje kegyelmi kérvényét egyebek közt azzal az indoklással utasították el egyhangúan, hogy egy pillanatra sem tanúsított bűnbánatot. A Kádár-korszak paragrafuspatkányai nem segítségnek értelmezték nyíltságát, hanem felháborító kiállásnak olyan korszakban, amelyben csaknem mindenki mocskot okádott vagy lapult.

Az utolsó szó jogán elmondott két beszéd között több mint hét hónap telt el halálos zárkán. Hetente két-háromszor hallhatta a szörnyű procedúra zörejeit, a lépteket a folyosón, társai búcsúkiáltásait. A túlélőktől tudom, hogy az állandó halálközelség erővel és nyugalommal töltötte el. Kipusztult belőle a zaklató kétség, hogy talán mégis van mit megbánnia — hiszen naponta tapasztalta, hogy a „bajtársak” közönséges gyilkosok. Ettől a felismeréstől változott meg ismét a hangvétele, halálos pátoszában a meghasonlás helyét a rezignáció foglalta el. Ebben a rezignációban megszülethetett a testvéri szolidaritás immár válogatás nélkül valamennyi áldozat iránt. Ennek bizonyítására hadd idézzem „az átlényegülés negyedik hónapjában”, azaz 1953 júliusában vagy augusztusában hozzám írott levelének azóta ismertté vált kitételét: „Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg.” A vécépapírra firkált levelet egy közös rabtársunk hozta valamelyik budapesti tárgyalásról, ahol mindketten tanúk voltak, márianosztrai zárkámban csakugyan úgy fogadtam ezt az élet — vagy inkább halál — jelet, „mint régen a halált jelentő kötél darabokat a hóhértól”. Hadd idézzem ide záró futamát: „Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz — de nem változtam és így elviselhető. Emberibb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek, ölellek, Pistám, ég veled.”

Amikor erre az írásra készülődve felismertem, hogy Angyal István a klasszikus tragédia valamiféle modern változatát valósította meg életével és halálával, mintegy elméleti nekifutásképpen papírra vetettem néhány mondatot:

„A tragikus hős elfogadja az ellenséges törvényeket, amelyek porba sújtják. Oidipusz nem vonta kétségbe a delphoi jósda kompetenciáját.”

„A tragikus hős a Kötelesség bolondja. A Kötelességet ugyanaz az erő — Végzet — hárítja rá, mely meggátolja, hogy eleget tegyen neki.”

„A tragikus hős még az istenek ellen is lázad, de önnön bukása ellen sohasem.”

Angyal István Sajátkezű vallomása Eörsi István előszavával a Könyvhétre jelenik meg a Pesti Szalon Könyvkiadónál.