Tünetek

Egy Turgan nevű negyvenöt éves török újságíró, aki néhány évvel ezelőtt feleségével és lányával együtt menedékjogot kapott Nyugat-Berlinben, sorban áll a Szociális Hivatal ama szobája előtt ahol az úgynevezett szénpecsétet osztogatják. Turgan ugyanis évek óta nem jut álláshoz, ezért kegyelemkenyéren él, és telente kegyelemszénen is, amelyet a várostól kap a rászorulók egy csoportja. A különféle adományokra és segélyekre feljogosító papírokat különféle szobákban adják ki, a kérelmezőnek olykor napokig kell sorban állnia, míg összegyűjtögeti őket, mondhatjuk persze, hogy az efféle embernek úgysincs munkája, ráér. Turgan ismeri már a dörgést, évtizedekig élt Berlinben, majd Prágában is, a nyolcvanas évek elején családját hátrahagyva illegálisan hazatért, de amikor a katonai kormányzat az ellenzéket — elsősorban a kommunistákat és az elnyomott kisebbségek szószólóit — ismét kínzókamrákba csukta, majd halálra és hosszú börtönbüntetésre ítélte, Turgan hamis papírokkal Berlinbe repült, majd családját is visszahozta ide Prágából, és menedékjogért folyamodott.

Ott áll tehát a folyosón, a szénvételezést engedélyező hivatalnok szobája előtt. Az ajtó hosszabb ideje csukva van, nem ment be rajta senki, és ki se jöttek a szobából. A Turgan előtt álló asszony sikoltozni kezd, hogy nyissák már ki az ajtót, majd — mivel ez nem történik meg — kiabálva kinyitja. Láthatóvá válik egy íróasztal, mögötte egy vállas, szőke hivatalnok, harminckét év körüli. Azt állíthatnánk róla, hogy „semmit sem csinál”, ha a „semmi” összhangba volna hozható a „csinál”-lal, mely ige révén mégis valamiféle cselekedetre utal. A sor első öt tagja belép a szobába, a Hivatalnok feláll, szép növésű férfi, ráripakodik az asszonyra. „Igaz is, miért nem nyitotta ki— kérdi az újságíró. „Du! Halt’s Mauli!” — vagyis: „Te! Fogd be a pofád!” — válaszolja a Hivatalnok. Az újságíró nem hisz a fülének. Ismeri ezt a várost, a szokásait, a stílusát. „Hogyan?” — kérdi. „Nem értem. Mit mond? Miről beszél?” A Hivatalnok odalép hozzá, egyetlen ütéssel a földre teríti, majd belerúg. Szemüvege eltörik, arcát elfutja a vér. A kérelmezők elinalnak, senki sem akar tanú lenni, csak a háborúság oka, az asszony marad még egy ideig vele, felsegíti, leülteti egy székre, zsebkendőjével törülgeti róla a vért. Mire Turgan kissé magához tér és körülnéz, már négyöt hivatalnok tartózkodik a szobában. Támogatásukat kéri, mire egyikük felszólítja, hogy távozzon azonnal, különben rendőrt hívnak. „Hívjanak” — mondja Turgan, mire az asszony is kioldalog a szobából. A hivatalnokok összesúgnak. Turgan tudja mit mondanak majd a rendőröknek, ő tanúsított fenyegető magatartást, az atléta-külsejű fiatalember védekezésre kényszerült. De vajon miért dühödött meg rá? „A szemüvegem miatt” — gondolja Turgan. „Szemüveges intellektuel! vagyok, ráadásul naplopó, mert nem dolgozom, ő viszont dolgozik, igen, ő dolgozik, és mégis pénzért kapja a szenet, én viszont lopom a napot, és mégis ingyen kapom, dolgozó ember létére egész nap ingyenélőket szolgál ki, ráadásul jórészt külföldieket, hiába kifogástalan kiejtésem, hiába ismerem jobban Goethét és Kleistet, mint ő, mégis külföldi vagyok, szemüveges külföldi, naplopó, külföldi, tanúk nélküli külföldi.” Feláll, kidülöngél a szobából, a szomszédos kórházban látleletet vetet fel a sérüléseiről, majd — még mindig szédelegve — beszáll a metróba, és arra gondol, hogy feleségét másnap vissza kell küldenie a pecsétért. Kissé elbóbiskol, majd kiáltozást hall, ütéseket, egy jól öltözött férfi üt egy néger asszonyt, a metró utasai nem néznek oda, Turgan sem avatkozik közbe. Amikor az asszony elterül a padlón, odalép hozzá, felsegíti, zsebkendőjével letörli arcáról a vért.

*

A tizenhat éves B.-t a Schloss-Strasse-i metróállomásnál (Berlin nyugati részében) egy csapat skinhead fogja körül. Csak egyikük üti és rugdalja, a többiek készenlétben állnak, keresztbe font karral röhögnek. B. száznyolcvanöt centiméter magas, vézna, gyorsan nőtt fiú, nem mer visszaütni, mert akkor nagyon megvernék, igyekszik elhajolni az ütések elől. Fényes nappal van, bevásárlóidő, a Schloss-Strasseban egymás mellett sorakoznak az áruházak. A járókelők kikerülik a csoportot, rendőr nem mutatkozik. B. osztálytársnője, egy thaiföldi születésű, feltűnően szép lány sírva sietne barátja segítségére, a skinheadek nem bántják, röhögve odébblökik. Amikor B. a földre esik, néhányszor belerúgnak még, majd odébbvonulnak.

B. és a thaiföldi lány — akit egyébként kétéves kora óta tősgyökeres német mostohaapa nevelt — nyáron az osztályukkal együtt két hetet a dél-angliai Brightonban töltöttek. A berlini nevelési rendszer nem olyan erényesen vaskalapos, mint a mienk, a szülőkkel együtt az iskola is tudomásul vette a gyerekek szerelmét és minthogy a diákokat kétágyas szobákban helyezték el, kérésükre közös szobát kaptak. A diszkóba vagy a vidámparkba vagy más szórakozó helyekre azonban nem mehettek el kettesben, mert azonnal beléjük kötöttek. B. felismerte, hogy a verést csak úgy kerülheti el, ha nem néz vissza arra, aki provokatívan bámulja őket.

Ugyanezen a nyáron átruccantak keletnémet területre is. B. és a thaiföldi lány beültek egy vendéglőbe; a fiú német anyja és húga és a lány német nevelőapja még a közeli tóban úszkált. A vendégek röhögtek a fiatal páron, obszcén vicceket engedtek meg maguknak, ujjal mutogattak rájuk. Gyűlölet áradt feléjük minden irányból. Mire a család többi tagja csatlakozott hozzájuk, már teljes testükben remegtek. B. anyja, aki nagyon kedveli a thaiföldi lányt, azt tanácsolta a fiának, hogy iratkozzon, be egy karate-tanfolyamra.

*

A mai (1990. november 23-i) Süddeutsche Zeitungban olvasom: a) Száz szélsőjobboldali fiatalember patronokkal és egyéb robbanó mütyürkékkel dobálta meg Drezdában Gregor Gysit, a keletnémet kommunisták szocialista utódpártjának vezetőjét, aki éppen választási gyűlést tartott. „Ki a zsidóval!” — kiabálták, b) Egy izraeli emberjogi szervezet jelentése szerint a palesztinai felkelés kezdete, vagyis 1987 decembere óta az izraeli hadsereg a gázai övezetben és Nyugat-Jordániában bosszúból háromszázhatvankilenc házat rombolt le, továbbá kétszázhúsz palesztinai hajlékot falazott el a külvilágtól. Maguk a palesztinaiak ezer lerombolt házról beszélnek. Ilyen jellegű önkényes büntetés a zsidó emberjogi szervezet jelentése szerint a világ összes országa közül csak Izraelben tapasztalható.

*

Amikor a magyar parlamentben valamelyik kereszténydemokrata képviselő visszautasított egy általa durvának minősített kifejezést (azt hogy „Hazudik a kormány!”), minthogy szerinte az ilyen megfogalmazások a bukaresti parlamentbe valók, nem a budapestibe, én Szégyen címmel cikket írtam erről az eseményről. Különösen gyalázatosnak minősítettem, hogy egyetlen képviselő sem emelte fel szavát ez ellen a valóban durva, nemzetsértő uszítás ellen. Úgy véltem, nem léphetünk fel hitelesen a nacionalista románok magyarellenes megnyilatkozásaival szemben, ha nálunk ilyen pimaszul lekezelő módon szidhatják a parlamentben, az egész ország nyilvánossága előtt a románokat.

Kisvártatva Molnár József, Csepel aláírással egy levelet kaptam, amelyből most örömmel idézek:

„Az évszázadok viharában a nemzetet nem a Habsburgok, Jellasicsok, Sturok, Avram Jankok Paskievicsek Masaryk Kun Bélák Rákosik eörsi istvánok zsidók cigányok tótok oláhok és egyéb idegenek nacionalisták sárga kozmopoliták stb tartották meg, ha rajtuk múlott volna már rág nem lenne magyar nemzet. Nem europába menetelnénk, hanem a Balkánra vagy Közel-Kelet gyűrűzne be hozzánk. Új libanon lennénk. A szabad madarak eörsi istvánok mindenki megvédenék csak a magyarságot gúnyolják, a himnusz alatt fütyülnek, vihognak. Az olcsóbb benzinért elárulják az országot.”

Ó állatorvosi tankönyvek közmondásos példa-lova!

Ha minden tünetet fel akarnék sorolni, sosem érnék a végére, mert gyorsabban szaporodnak, mint ahogyan írni lehet. Szovjetunió, Jugoszlávia, India, Kína, Irak, Irán Törökország — napról napra mennyi iszonyat, agresszió, halál. A többség a kisebbségek puszta létét provokációnak tekinti. A fenyegetettség légkörében a kisebbség is eltorzul, agresszív lesz, vagy igyekszik idomulni az őt fenyegető többség legvisszataszítóbb vonásaihoz. És még a fejlett nyugati államokban, például Németországban, Angliában és Franciaországban is a gyűlölet micsoda kisüléseinek lehetünk tanúi, ha nem az állami politikában, akkor a köznapi életben, legrosszabb indulatok feszítik pattanásig a társadalmak hajszálereit.

Nálunk a kisebbségek gyűlöletét szívesen azonosítják az antiszemitizmussal és a cigányellenességgel. Ez érthető, elvégre a magyarországi holocaustnak vagy hatszázezer áldozata volt, zsidók és cigányok. Ezért okozhat országos feltűnést egy olyan antiszemita cikk, melynek két alaptétele — a „Magyarország legyen a magyaroké” és a „Ki a magyar, azt én mondom meg” laposabb, mint a nagy magyar Alföld. Tegnap láttam Bunuel filmjét, a „Szobalány naplójá”-t melyben „Franciaország legyen a franciáké” felirat alatt vonult a csőcselék, a zsidóknak kötelet követelve. A náci Németországban — mint Sartre írja — először az uszodákból tiltották ki zsidókat, mert az az elképzelés dívott, hogy egyetlen semita test megfertőzi a teljes fürdővizet. A thaiföldi lány B.-be karolva a teljes németséget fertőzi meg. Egyébként azt sem értem, hogy miért nem német a thaiföldi lány, aki német anyanyelvű német állampolgár és kétéves kora óta Németországban él? Mert ősei nem vettek részt a német parasztháborúkban?

A tünetek miriádjain tűnődve fel kellett ismernem, hogy a nacionalizmus a leginternacionálisabb áramlat, ebből a szempontból csak a fajgyűlölet mérkőzhet meg vele. Hogy ki gyűlöl kicsodát, az geopolitikai és népesedési véletlenektől függ. Az érzület azonban mindenkire hasonlóképpen hat, még az okos és érzékeny embereket is elhülyíti. Így hozza létre a nacionalizmus (és rasszizmus) az Idióták Internacionáléját, bár politikai, gazdasági és pszcihológiai okai nem vezethetők le az egyének vagy akár a tömegek hiányos szellemi felkészültségéből. Az antiszemitizmussal és a cigányellenességgel szemben hitelesen csak úgy léphetünk fel, ha nem feledkezünk meg e szörnyűségek nemzetközi összefüggéseiről. Az antiszemitizmus ellenségének például tudnia kell, hogy amíg mérvadó zsidók jó lelkiismerettel fegyvertelen palesztiniaiakat puffantanak le, addig időről időre szakadékba zuhannak zsidó iskolásgyerekeket szállító autóbuszok. (Ez persze megfordítva is igaz, kedves arab demokraták.)

Innen, Berlinből világosan látom, hogy a „szégyen”, amely Budapesten kínzott, akadálytalanul libben át, mint Csernobilt követően az atomszennyes felhő, az országhatárokon. Beidegzettségeink, erkölcsi reflexeink ugyanis nem tartanak lépést civilizációnk fejlődésével. Így aztán vallási, faji és nemzeti előítéleteinknek, melyek az emberi történelem mélységesen mély kútjából fakadnak, már nem parittyával, karddal és puskával adunk nyomatékot, hanem gázkamrával, vegyi fegyverekkel és talán majd hidrogénbombával is. Ez esetben valóban megszűnhetnek — noha nem a Marx jövendölte módon — a nemzeti ellentétek, a nemzetekkel együtt.