A múzsák és Szigliget

Ezt a nagyszabású és mélyszántású cikket a drága Komoróczy professzornak ajánlom, aki hajlott kora, az egykori balatoni szigetet nyomorgató ötven-iksz fok ellenére két alkalommal is kíváncsian igyekezett behatolni a Básti Lajos Közösségi Házba, hasztalan. Óriási lakat, Wertheim-változat. Nyílt ugyanis ott egy kiállítás, mely a szigligeti alkotóházról – egykori Esterházy-kastély – szól, több írókép és tárgyi emlék formájában, majd pedig a strandon is folytatódik művészek középnagy – fagyinyalás és kukoricarágás (800 Ft/db) közben is megtekinthető – plakátjaival.

Mi magunk nem vagyunk régi szigligetesek, de találkozunk öregekkel, akiket gyermeki nyitottsággal hallgatva három alapvetést vélünk fölfedezni az alkotóház és annak lakói történetét taglaló beszámolóikban, hogy egy: régen minden jobb volt, kettő: mi lesz a reggeli/ebéd/vacsora/, három: kivel mi volt, van, lesz, azt tudod-e, áááá, az nem úgy volt, x, y hol s hogy van… stb.

Azt ritkábban hallani, hogy min dolgozol, vagy hogy mi az élet értelme, meg hogy miért írsz és miért nem. A kiállítás, melyet Kelecsényi László író szerkesztett a Kultháló támogatásával, e címet viseli: Ahol a múzsák laknak, és egy hatalmas páros kép fogadja a látogatót, amin a napfürdőző Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza kettőse látható, és most azt a fölismerésünket ajánljuk a tisztelt olvasó figyelmébe, hogy Nemes Nagy Ágnes igazán olyan, mint az élet – Vajda Miklós egykori nagy szerkesztő és író könyveiben ebbéli esszenciális okfejtés bőven található –, ahogy egy szigligeti emlék is tökéletes, szerintünk lenyűgöző emléket állít ezen állításnak. Mármost milyen egy alkotóház, ahol a múzsák laknak. Persze az élet a legadekvátabb alkotóház, a kastély azonban már az ősidőktől, 1953-tól fogva volt menedék, segítség, biztonság az írók számára, és például olvashatunk Kolozsvári Grandpierre Emil tollából tudósítást, amelyben máris meglepő kritikát fogalmazott meg az ellátás színvonalát illetően. ’53 volt, enyhülés, már lehetett hangot adni bíráló szavaknak is. A filmrészletekkel is kiegészített kiállítás nem túlzottan terjedelmes, és nem is fért volna több anyag, de arra mindenképpen elegendő, hogy írók, művészek és az arborétum fái, valamint a többszöri átalakításon átesett, most teljes pompájában ragyogó kastély falai, zugai között rejtekező múzsák, illetve az őket lázas kétségbeeséssel kereső művészek kapcsolatát fölvillantsa. Jéghegy. A jéghegy csúcsa, természetesen. Volt szerencsénk részt venni egy Básti–Dés-dalesten, melyben főképpen a szerelem szomorú végkifejlete és az idő könyörtelen múlása lett megénekelve, s ahol a kiállításról is szó esett. Básti Juli művésznő elmondta, hogy tulajdonképpen először jár a kastélyban, el is ámult, jóllehet a gyermekkorának kalandos nyarait az édesapja üdülőjében töltötte, mely a mai strand fölött helyezkedett el, és akkoriban még hiányos beépítettségű volt. Rengeteg színészkolléga volt kíváncsi Básti Lajos házi borára, így aztán a fölfelé vezető színészdűlőből visszafelé már dűlő színész lett. Filmeket forgattak e világklasszis vidéken. Ház a sziklák alatt. Liliomfi. Pingpongszoba is volt, régebben számtalan olyan anekdotát hallottunk, melyet bár szívesen közreadnánk, a papír nem tűri, elég annyi, hogyan surrant be Karinthy Cini egy neves írónő szobájába, s készülő regényét miként írta tele szép, obszcén, erotikus kifejezésekkel, melyek hamarost el is jutottak a kiadóba. Oravecz Imre költő itt élte át életének egyik legnagyobb kudarcát, amennyiben Radnóti Sándor esztétát igyekezett beavatni a szörfölés tudományába. Érdekes, hogy egy mindinkább benépesülő strand közönségének egyre nyíltabb hahotázása és a hiábavalóság érzése mily kompatibilis tud lenni. A kastélyban tartott dalesten Dés László elmesélte, hogy barátja, EP rendszeresen azzal a kiáltással tért be az ebédlőbe, hol a többi író, költő, művész, kiskorú családtag, vátesz és alanyi exhibicionista költötte el az aktuális fejadagját, hogy „mindenki a vendégem”.

A kiállításon látunk az idő mélyéből fölbukó vendégkönyvet, sok rossz mondatot lekattogtatott írógépet, életpillanatokat, és egy vitrinben jó néhány verset, melyek mind szigligeti kötődésűek. A kastély szobáiban születtek, itt játszotta el tartalmukat a valóság, hogy máris a költészet darálójában nyerjenek végleges, örök formát. Ilyen vers például A szigligeti alkotóház nyolcas szobájára. Orbán Ottó költő jegyzi, és egy felejthetetlen éjszakáról szól, amelyben a költő és 23 éves, vizsgavesztes, éppen megismert múzsája, miután öt órán keresztül sétáltak a Balaton januári jegén, s mert az nem szakadt be alattuk, lehetőségük nyílt arra, hogy említett számú szobában egy kávéra hivatkozva összebújva melegítsék egymást mindenféle módozatokban, és aztán láss csodát, úgy maradjanak. Egy egész életre. Minekünk egyik legkedvesebb képünk az a fotográfia, melyen Görgey Gábor író a vizsláját okítja, de ezt elirigyelve Csurka István is négykézláb ereszkedik, mintegy kutyává változik, ami talán előlegezi nemsoká bekövetkező italos handabandázását és későbbi politikai karrierjét, de hát hol van már a tavalyi hó.

És itt érünk vissza Nemes Nagy Ágneshez. Egy fülledt nyári délutánon írók érkeztek csapatostul a szigliget-tördemici vasútállomásra. Szokásosan autó várta volna őket, akkor még a kastélynak volt rendszeresített autómobilja, mely a tisztelt művészeket az intézménybe volt hivatott szállítani. Az autó sehogyan sem jött, elromlott, a sofőr borkóstolásba keveredett, mit lehet tudni. Megjegyezzük, ez még nem a mobiltelefon diktatúrája volt. Az írók vártak. Az idő fáját percegve rágta a rohadék szú. Néhány súlyos óra múlva Nemes Nagy Ágnes fölállt, megragadta kicsiny, de súlyos bőröndjét, és kijelentette, indulunk. Megyünk gyalog. Hat kilométer. Ki fogjuk bírni. Egyetlen író se vitatkozott, haladtak Ágnes asszony után libasorban – vonszolódtak, bicegtek, csoszogtak –, hogy eljussanak a kastélyig, ahol majd megírhatják mámorító költeményeiket a csodás életről. Néha Ágnes hátrapillantott, nem marad-e le – így is eltéved – valamelyik hülye.