A diszkrét szerkesztő

Mindig is ámulattal néztem őket. Szerkesztők, kritikusok, kiadók, olyan emberek, akik csöndben vagy nagyobb hangerővel tették a dolgukat, életpályákat igazgattak, befolyásoltak, fölemeltek és a helyükön kezeltek, voltaképpen másokban valósították meg, amik ők is szerettek volna lenni. Aki a szó művelésére teszi föl az életét, pályafutásának korai pillanatában biztosan próbálkozott verssel, novellával, regénnyel. Nincs mese. (Van.) Aztán mégis úgy alakult, hogy mások paksamétái fölött bábáskodik, egyéb hölgyek és urak dramaturgiája fölött töpreng, s lát jót, rosszat, üdvözítőt vagy hamisságot. Ítéleteket hoz. Elég hálátlan… csaknem szerepet írtam, de ez nem az, a szerepet le lehet venni, ezt meg nem, merthogy ez az irodalomhoz tartozó legfontosabb, egyáltalán nem irigylésre méltó, folyton kikezdett, megtámadott, a hálátlanok által elfelejtett tevékenység. Egy szerkesztő rendesen többet tud, mint az író. Többet is olvas, relációkat és folyamatokat lát, a szóban forgó művet a többi között figyeli és értékeli, míg az író, ha ugyancsak helyesen végzi a dolgát, belevakul a dolgozatába, bolyong benne Teiresziászként, aki volt férfi és nő is, röpködött a gazdag magasban és kucorgott a létezés mélyében, de mégis cserben hagyta a szeme a saját konstrukcióját és meséjének arányait illetően. Ha húzni kell, nyomban elájul. Ha át kell írni egy fejezetet, tombolni kezd. A bölcs szerkesztőnél tehát mindig van kényszerzubbony, valamiféle bilincs és cukorka, és nemcsak azt tudja, mikor laposodik el a cselekmény, hanem azt is, bölcs pszichológusként hogyan kell a fönnálló problémát az érintett tudomására hozni. A jó szerkesztő rendszergazda, mehetne nélküle is a szekér, de talán csak három kerékkel görögne, és a lógó fülű öszvérben elromlana az esztétikai GPS. Te jó ég, bárcsak lenne minden író Németh Gábor.

Magam kapcsolatban vagyok több szerkesztővel. Lenyűgöz a figyelmességük és a tapintatuk. Elég időssé váltam ahhoz, hogy pontosan fölmérhessem, mennyi mindennel tartozom nekik. Ennyi törődést, noszogatást és türelmet képtelenség eléggé meghálálni. Volt szerencsém a legnagyobb élő szerkesztőkkel beszélni és kapcsolatban lenni, volt szerencsém hetyke és nagyképű szerkesztővel, mélabússal, ingerülttel, humortalannal vagy figyelmetlennel alkudozni, akadtak olyanok is, akikhez, olybá tűnik, magam lettem hálátlan.

Mindezeket természetesen Csuhai Pista miatt mondom, aki most lett hatvanéves, és akivel saccperkábé folyamatosan és eléggé közel egymáshoz éltük le az eddigi, csaknem negyvenéves irodalmi életünket. (Posztmodern, történet, szöveg, Vak Hajdú, Takáts József, E. P., tárgyias költészet, macskák, Jelenkor, Csorba Győző, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Fradi, Gács Anna, a szabadság újbóli elvesztése, Szeged, Pécs, Budapest, a gyerekek ki akarnak menni az angol–magyarra.) Értől az Óceánig, Harmadkortól a mai ÉS-ig. Volt szerkesztőm és főszerkesztőm, szerzőtársam, ha úgy tetszik, felfedezőm, volt kollégám, az most is.

Egyszer megkérdeztem tőle, szerinte ki a legnagyobb zeneszerző, és nem nagyon vívódott, amikor kijelentette, Mozart. A legnagyobb. Az első, meg ilyenek. Sorrendek. Micsoda kitüntetett ostobaságok. Hiszen egy jó szerkesztő pontosan tudja, legalábbis úgy kell viselkednie, hogy az a könyv a világ legjobb könyve, amit éppen szerkeszt, az a lapszám, az a rovat a világ legjobbja lesz, a költő is a világ legjobb versét adta le, amikor leadta, az igaz, hogy ez tavaly, uszkve nyolc hónapja volt, de tessék csak belátni, a megjelenésnek épp most van ideje, pompás időzítés, éppen beletalál abba, ami van. Mert mi van. Mint tudjuk, minden megvan, csak a minden az egy próbafülke, satöbbi, a lényeg: a vers időzítése tökéletes. Gratulálok. Köszönöm szépen. Szerkesszen valaki ÉS-versrovatot, majd megtudja a magyarok istenét, és hogy a filodendronos, öt négyzetméteres tetőtéri szobácskába sűrül a mai magyar vers csakrája, mantrája, halála, halhatatlansága, becsvágya, vigasztalansága és viagrája.

De mégis lenne egy szó, amit Istvánnal kapcsolatban hangosabban írnék, ez pedig a diszkréció. Úgy ugrándoztam és kiabáltam mellette el ezt a negyven évet, hogy miközben éreztem a jelenlétét, sok gondolatáról vagy véleményéről le is maradtam, amiről tehettem is, meg nem is, azonban semmi kétség, mindez abból is fakadt, hogy van, lenne neki egy titkos, ha úgy tetszik, szemérmesen kezelt élete. Titokszoba, vagy mi. Nem mutiba készült. Van az életének egy másik, talán többszörös rétegzettségű területe is, amit szarkasztikus, fanyar humorral eltakarva gondoz, emigyen elégítve ki a finomra hangolt és soha nem múló kulturális éhségét, és azt a dilemmát, ami tudós, érzékeny emberfőknek mindig is nagy gyötrelme, hogyan, mennyire, mi módon kell benne lenni a világban, és annak földje felett meddig érjen a kiskapánk. Mit megmutatni magunkból, mit nem, mit kimondani, miről inkább szót se szólni. Nem adta ki például a kritikáit, ugye. És persze fordít, angolból leginkább, szilárdan megállni két világ között, kompatibilissé tenni két kultúrát, de ez is olyan, hogy akkor vagy jó, ha nem figyelnek föl rád. Edzés után mindig kinn marad egy labda, nem? Te keresd meg, kisfiam. Egy labda, egy valami, és hol. Fölrakom a nyakamba a fotógépet, vagy csak a zsebembe rejtem, és nekiindulok a pályának nevezett világnak. A pálya nagy, mértéktelen, veszélyes üzem, akár edzést tartanak éppen, akár nem, akár magányosan rója valaki a köröket. Fotózni itt-ott, ég alatt, délutánba dőlő panelek árnyékában. Égig érő nyárfa, varjúval. Nem. Szobrokat fotózni. Az ott a világ, ez az én tekintetem. A kép meg mi vagyunk. Azt szeretném óvatosan megkérdezni, a fotós nem az élete aktuális magányát dokumentálja éppen, amikor kattint? Ott vagyok benne, de hol vagyok. Nem érezzük azt, hogy a fotó a létezés legmagányosabb mije is… valamilyen diszkrét és rettenetes eseménye?! Van Istvánnak ez a blogja, a közterekről szól, és szobrokról beszél. Üsd be, hogy Csuhai blog, és máris. Ez a blog váratlanul, de semmiképpen sem ok nélkül egy kitüntetően személyes megnyilatkozás. Mintha e személyességben találna otthonra a kritikai ízlése. Nem szerep, nem kötelező konformizmus, nem mintakövetés, de csöndes, gondos és átható saját lét. Gondolnám, a szobor a legkiszolgáltatottabb eseménye a műalkotások osztályának. Megcsúfítás, ledöntés, száműzés, szétverés, fölaprítás, az elenyészés legnyilvánvalóbb ígérete lengi körül. A szoborban a legközvetlenebbül látja magát az ember, leginkább látja a maga végességét, azt, hogy egyszer nem lesz. Finoman szólva, ugye. De mégis micsoda életszél lehelgeti őket, mennyi fényt kell elviselniük!

Csuhai Pista barátom tehát hatvan. Jártában-keltében azt az elveszett, kint hagyott labdát megtalálta. Pattog, dehogyis eresztett le. Örömet okoz, hogy néha passzolgat velem.