Eldorádó

Örömhír: államunk a Kúria döntése alapján kénytelen lesz megismerhetővé tenni a Mátrai Erőmű megvételének-eladásának dokumentumait, s ezáltal a felcsúti pénzmágus műhelytitkaiba – ha messziről és félhomályban is, de – betekintést nyerhetünk. Hogy mire megyünk vele, az nem kérdés, semmire, de elborultabb pillanatainkban azt is képzelhetjük akár, hogy okosabbak lettünk valamivel, pedig dehogy.

Azért csak olvasgassunk.

Maga a történet borzongatóan érdekes, már csak azért is, mert a mi csökött értelmünkkel igazából fel nem fogható. A Mátrai Erőmű értéke a közhit szerint semennyi, nulla, zérus, tulajdonosának nyűg a hátán, pénzt nem hoz a házhoz, csak viszi. Gondolkodó lénynek akkor se kéne, ha fizetnének azért, hogy megvegye. Mások szerint viszont fölöttébb becses vagyoni elemről van szó, amit az is mutat, hogy bölcs és gondoskodó államunk húszmilliárd jó magyar forintot adott érte, persze nem akárkinek, hanem a nemzet gázszerelőjének, de akkor is.

Nyájas olvasónk bizonyára tudja, hogy Lőrinc barát és az ő kompániája a Mátrai Erőmű 72,62 százalékos tulajdonrészét 2017-ben fölvásárolta, a vállalat közgyűlése pedig 2019 elején akként határozott, hogy a részvénytársaság tagjainak 11,2 milliárd forintos osztalékot fizet. Vagyis az erőmű büszke, új tulajdonosai őrületes summához jutottak még azt megelőzően, hogy frissiben vásárolt birtokukat megtekinteni egyáltalán érkezésük lehetett volna. Ez a történetmorzsa egyébiránt önmagában is elegendő ahhoz, hogy Lőrinc barát üzleti zsenialitásának sajátosságait felvillantsa: megvesz valamit, homoksivatagot, jégmezőt, miazmás kipárolgású lápvidéket, bármit, amit a hétköznapi gondolkodású átlagember messziről kerülne el, szerzeményét varázspálcájával megérinti, vagy csak feléje mutat, az pedig megnyílik, és környezetét kimondhatatlan tömegű kinccsel borítja be. Új birtokosa unottan szemléli a mutatványt, majd alig észrevehető mozdulattal int az udvaroncainak, ők az aranyat, drágakövet, mifenét teherautókra lapátolják, és megindulnak vele a bank felé.

Aki ezt nem képes legalább nagy vonalakban utánacsinálni, az biznisszel ne is próbálkozzon. Arra ő csak ráfarag.

Lőrinc barát a megnyúzott, kizsigerelt erőművet idejekorán tovább is passzolta, egyebet amúgy se igazán csinálhatott volna vele, a vevő pedig nem meglepő mód a magyar állam volt, ki más. Persze a nemzet gázszerelője okos ember, ezért aztán mielőtt még elfelejtette volna, kivett az eredménytartalékból tizenegymilliárdot, és azt nyilván gondosan félrerakta. Jól jöhet még valamikor, ínségesebb időkben, de egyébként se haszontalan, ha van otthon tizenegymilliárd. Biztonságérzetet ad. Egy bankjegy, például egy húszezres bankó súlya hozzávetőleg egy gramm, a tizenegymilliárd ennek megfelelően olyan öt és fél mázsára rúg csupa húszezresből, az már mennyiség. Hazacügölni emberpróbáló feladat, viszont amikor ezen túljutottunk, amikor a pénz már a szalmazsákban zizeg, az megnyugtató. Ránéz az ember, és látja, hogy van a háznál némi apró, nem jövünk zavarba, ha díjbeszedő érkezik. Már csak azért se, mert díjbeszedő manapság már nem is jön, ám ezt inkább el is felejtjük, rossz arra gondolni, hogy a közületekkel való érintkezésből az emberi melegség utolsó szikrája is kihunyt. Ez van. Ridegebb, sivárabb, egyhangúbb lett a világ.

Mindannyiunk gázszerelője tehát megvette az erőművet, darab ideig nyilván örült neki, később azonban ráunt. Az ilyesfajta létesítmények, lássuk be, nem igazán hangulatosak, növényzet alig, énekesmadarak sehol, parkjaik gondozatlanok, rosszabb esetben nincsenek is, látogatásuk semmifajta gyönyört, de még jóleső érzést se okoz, sőt néha kifejezetten lehangoló. Lőrinc barát tehát teherautóra pakolta az eredménytartalékból kivett tizenegymilliárdot, erőteljes, jókötésű, fiatalos ember, az a fajta, akinek a ritkán adódó fizikai munka felüdülést okoz, hazavitte, elhelyezte a fáskamrában, rácsukta az ajtót.

A folytatást már nehéz volna áttekinteni, a történet egészét pedig de facto lehetetlen, legyen elég annyi, hogy az MVM gondolt egy nagyot és államunk nevében visszavásárolta Lőrinc baráttól az erőművet, persze az aktuális áron, amely jóval magasabb annál, mint amennyiért a nemzet gázszerelője hozzájutott. Lőrinc barát, ezt nyilván mondanunk se kell, keresett valamicskét az üzleten, az ő pénzügyi szakértelme ugyanis varázspálca, amely a legkietlenebb kősivatagokból friss és üdítő forrásvizet, az államkincstárból pedig értékes magyar forintot fakaszt. Hogy aztán a visszavásárlást perfektuáló MVM számára mi volt ebben az üzlet, azt ne firtassuk, semmi, egyébiránt esetünkben az MVM nem üzletelt, hanem parancsot teljesített, ami egy másik kategória. Mellesleg az azóta eltelt időben a totálisan elavult, pénzpocsékoló erőmű üzemben tartása további több száz milliárd forint közpénzt emésztett fel, és ezt folytatja lankadatlanul. Még szerencse, hogy virágzó, gazdag, sikeres országban élünk, pénz van dögivel, szórhatjuk, ahogy azt a magyar virtus tőlünk amúgy is megköveteli.

Mostanra a bíróság hosszú és mindenre kiterjedő kutatómunka alapján megállapította, hogy a kabinet jogszerűtlenül titkolózik, vagyis olyasmit dugdos a nyilvánosság elől, ami nagyon is a választópolgárokra, illetve azoknak ama csekély hányadára tartozik, amelyet az efféle sztorik még mindig érdekelnek valamennyire. Kicsiny százaléka ez a magyar népességnek, kormányzatunk pedig ezt is a pokol fenekére kívánja, persze mindhiába. Bármerre tekintünk is Európában, mindenütt létezik a lakosságnak egy aprócska, ám összeférhetetlen, okvetetlenkedő, izgága hányada, amely folyton olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene, és amely az ő jóságos elöljáróit különféle hülyeségekkel idegeli. Most például avval, hogy Lantos Csaba energiaügyi miniszter teljesítse a bíróság jogerős ítéletét, tartsa be a törvényeket, a titkolózást pedig fejezze be. Mindenkinek joga tudni, milyen határozatok születtek a Mátrai Erőmű megvásárlásával Mészáros Lőrinc veszteségeinek pótlására, vagy hogy a köztulajdonban álló MVM magánosítását hogyan készítették elő, mondják az ilyenek, holott a gyakorlat óráról órára igazolja, hogy joga a polgárnak csak ahhoz van, ami őrá nézvést kötelező is. Ami nem kötelező, az tilos, mindaddig, amíg a hatalom kötelezővé nem teszi. Egyszerű ez, mint egy pofon, egyébiránt ez utóbbit az izgága polgár meg is kaphatja akár, jobban teszi tehát, ha nyugton marad.

Ami pedig a Mátrai Erőművet illeti, az jó útra tér, amennyiben gázból, biomasszából és napenergiából fog áramot termelni, vagyis környezetbarát lesz, és nagyon-nagyon gazdaságos.

Lőrinc barát esténként elmélázva üldögél majd a kincsesládikája mellett, és nézi, ahogy az aranytallérok megállíthatatlanul sokasodnak.