444.hu, 2024. január 18.
UJ PÉTER
Ha meg ez végképp megoldhatatlan, akkor kérnék egy szép részletet a Releváns című westelfilmből, amikor a Brad Pitt bácsi hátát kibelezi egy lényegbe vágó medve, és aztán két és fél óráig kúszik a hóban az Oscar-díjhoz.
177.1. Félelem és reszketegség a táguló ideológiai univerzumban
177.1.1. Plankog már tegnap már ismerette (hogy nekem ne kelljen) Krasztev Iván ismertetését, miszerint az európai polgárok válságtörzsekbe fejlődve polikríziselnek, és a klímaváltozás rövidesen összecsap a migrációs nyomással, ugyanakkor eltávolodtak a jobb- illetve baloldali ideológiai kötöttségektől. Krasztev Iván remek ellemzéseivel általában nem lehet nem egyetérteni, az is helytálló, nyilván, hogy távolodnak a jobb és baloldali ideológiai kötöttségek, bár nekem van olyan érzésem, hogy amióta világ a világ, vagy legalábbis amióta létrejött a bal- és jobboldal fogalma, azóta távolódik tőlük mindenki, egyre gyorsuló ütemben. Ez lehetne az én „táguló ideológiai univerzum” elméletem: mindenki távolodik mindenkitől, őrületes sebességgel, és a Keplerrel ki lehetne mérni Kövér László vöröseltolódását.
177.1.2. „Az emberiség fél önmagától… Önmagától való félelme miatt feláldozza a szabadságot” – idézi Georges Bernanost egyik esszéjében (Félelem és gyűlölet) John Lukacs, paleokonzervatív amerikai-magyar történész. (Bernanos mélyen katolikus, ókonzervatív, monarchista író volt – éppen, mint Lukacs –, aki még a második világháború előtt elmenekült hazájából, Franciaországból. Megvetette a nácikollaboráns Vichy-kormányt, illetve Petainék defetista politikáját. Idézett mondata a két világháború közötti állapotra utal.)
177.1.3. Az európaiak félnek – állítja végső soron a fent emlegetett Krasztev-dolgozat. Öt félelemcsoport. De, teszem hozzá Krasztevhez mindenféle olvasmányélményeim alapján: az amerikaiak is félnek. Sokkal jobban, mint bármikor az utóbbi évtizedekben. Sokmindenkiknél sokkal jobban.
Kábé ugyanezektől/azoktól, mint az európaiak, plusz Kínától és főleg egymástól, republikánusosok a demokratáktól, demokraták a republikánusoktól, vicák a versától.
177.1.4. Elképesztő látni az újabb és újabb közvéleménykutatásokban, ilyen meg olyan jelentésekben, hogy az amerikaiak (pártállástól majdnem függetlenül, de a trumpisták nyilván mindenkinél jobban) mennyire sötétnek látják a jelent és a jövőt, mennyire rosszul érzik magukat, mennyire rettegnek. Miközben az amerikai gazdaság kábé jobban teljesít szinte minden fejlett országnál, az éves infláció csúcsa nyolc százalék alatt volt, kábé világátlag (a magyar éves csúcs 14,6%), a foglalkoztatás rekordszinteken, a tőzsdei árfolyamok szintén, a monetáris szigorítás sem rántotta padlóra a gazdaságot, akkorát szoftlendingeltek, hogy csak ámul minden közgazdász és jegybankár. Még a balról állandóan körüljajongott társadalmi egyenlőtlenségek is csökkenni látszanak.
És mégis: gigapara van.
177.1.5. Ha John Lukacshoz fordulunk, és miért ne fordulnánk, hiszen már a kétezres évek elején, sőt a kilencvenes években észrevetette, hogy az amerikai demokrácia csúszik a populizmus felé, és azt is, hogy a jobboldali populizmus (nacionalizmus) sokkal virulensebb, népszerűbb, tehát veszélyesebb, mint a baloldali (egyenlősítő, kommunista) populizmus, szóval John Lukacs, mint kemény antimarxista eleve úgy gondolta, hogy az ilyen félelmek nem vagy nem elsősorban gazdasági, nem is igazán racionális eredetűek. Viszont tagadhatatlanul nagy szerepük van a félelmek irányításában és gerjesztésében mindenféle félelemmenedzsereknek, a tömegek rettegését használó, hatalommá transzformáló politikusszerűségeknek, hatalomtechnológusoknak. Lukacs 2019-ben meghalt, nem tudom, öregen, betegen (95 éves koráig élt) megfigyelhette-e még a magyar rettegtető rezsim világszínvonalú működését óriásplakátkampányostul, médiabirodalmi permanens dezinfoblitzkriegestül (Bakonditól Nógrádiig) akármeddig.
Az biztos, hogy kevés alaposabban megrettegtetett népesség lehet a fejlett, és még békésnek tekinthető világban.
177.2. Csabánk
177.2.1. Csaba, a biztonsági őr korunk univerzális, ballisztikus, hiperszónikus mémhőse, persze, ki nem az?, essssszenciális figura, sőt, ikonikus (ahogy Andrej Rubljov az orosz festészet és tenisz ikonikus alakja), a legmagyarabb magyar, mindannyian kicsit (nagyon) Csaba, a biztonsági őr vagyunk, mindenkit gyűlölő, magában ok nélkül buzizó, de saját nyomorára igen büszke, a kulcsi keszonoknál olykor eredményesen fenekező, természetkedvelő, a táplálkozásra, a szexualitásra valamint a subidubira nagy súlyt helyező, fanyar humorú alak. És nem, semmiképpen sem a szokásos nárcisztikus Insta-/Tiktok-kretén.
Még követgetek itt-ott néhány Csabát, persze kevésbé vicceseket, de a zabálás, a pia és a hajrá magyarok, a minden ízében trú trúság ugyanaz. Vagy hasonló.
Csaba mi vagyunk.
(Csabánál még csabábbak persze az erkölcscsősz kommentelők, akik a trágár biztonsági őrt próbálják megnevelni nem kevésbé agresszív, se sokkal kevésbé vicces szólamaikkal.)
Csabát, mint minden más hasonló, népi, mémszerű produkciót túlmagyarázni fölösleges, és nem is lehet. Csabát érezni kell. És Csabát érezzük. A mienké ízig-vérünk. Egy vérből valók vagyunk.
177.2.2. Csaba tehát országos jelentőségű mém lett az utóbbi hónapokban, valószínűleg posztumusz. Mármint azt nem tudjuk, hogy életében tudhatott-e elmémesüléséről. Hogy már nem él, az biztos. Maga az ember könnyen azonosítható volt ugyanis néhány videójából, és ezáltal szegről-végről követhetővé vált, ahogy a vaskos tréfa az éppencsak röhögni kezdő közönség előtt tulajdonképpen – ahogy a kelet-európai komédiák általában –, tragédiába fordul. Nagyonis valódi tragédiába, bár biztosan sokakban fölmerült, hogy Csaba esetleg valami mesterséges Szalacsi, valami momés virálprojekt vagy ilyesmi. De nem.
A feleség/barátnő/élettárs halála, a birkózás az örökségért, és a vég. A közönség jó kedvét – ahogy kelet-európai tragikomédiák kelet-európai közönségénél szokás – ez sem szegheti. Csaba, a néhai biztonsági őr halálában mémesedik tovább.
Mi, túlélő Csabák pedig még ki-kijárunk piálni, buzizni és horgászni kulcsi keszonokhoz, várjuk a kapást, és gyűlölünk mindenkit, akit csak meglátunk, lehet akárki, akárhol, a túlparton, a vízen, vagy csak a fejünkben.
Úgyhogy erről ennyit.
177.3. Félhelyreigazítás: az enyészet nyert
177.3.1. A kedves olvasók figyelmeztettek, hogy nagyon nem volt igaz legutóbb az a (summa summárum: sommás) megállapításom (176.2.3.), hogy a Google Maps Streetviewjának alkalomadtán magas művészi színvonalú fotográfiái amolyan avantgard performanszként is értékelhető gesztussal semmivé lesznek az internet számítógépes világhálózatán. Ról. Frissítés esetén.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a korábbi street view-fotók elérhetők az információs panelen elhelyezett apróbetűs linkről.
Különösen kínos hülyeségét írni olyan dologban, ami ugyan elég jelentéktelen, esetleg nem is tartozik a fő témához, viszont nagyon könnyen csekkolható volna. Ez, nagy szerencsémre, mégsem egészen ilyen eset. Mert elkezdtem utánaklikkolgatni, és néhány korábbi kép tényleg elérhető, de korántsem mindegyik. Eltűnt például a kedvenc erdőbényei ücsörgőm is, aki 2012 januárjában ült az út szélén megmagyarázhatatlan módon, amikor a Google-autó arra járt, de a linkra kattintva csak 2011 novemberi felvétel érhető el az útszakaszról. Szóval, megint az enyészet nyert.