Amikor egy intézmény elporlad

2022. szeptember 17-én a Szabadság és Reform Intézet (SZRI) Alapítvány konferenciát rendezett a magyar gazdaság romló helyzetéről. Az egyik neves előadó, a Corvinus egyetem címzetes tanára az államháztartás jelenlegi helyzetét elemezve arról beszélt, hogy az utóbbi években az Orbán-kormány mennyi állami vagyont mentett már át látszólag felbonthatatlan magánalapítványokba. A híres közgazdász bevallotta, hogy kezdetben maga sem értette, vajon miért volt szükség ezekre a magánalapítványokra, amelyek nem segítik elő a hozzájuk rendelt felsőoktatási intézmények jobb szakmai teljesítményét. Később azonban rájött a megoldás kulcsára: a lényeg az, hogy esetleges kormányváltás esetén az új hatalom ne legyen képes az állami vagyon visszavételére és ezzel az alapítvány haszonélvezőinek leváltására. Így törekszik a NER-oligarchia arra, hogy uralma a beláthatatlan jövőben is megmaradjon. Megvalósul a kormányfő hírhedt jóslata, miszerint megköti a következő tíz kormány kezét.

Világos azonban, hogy ennél többről van szó. Természetesen igen fontos, hogy a NER-lovagok brutálisan túlfizetett, zsíros állásokban élvezzék semmittevő vagy kifejezetten kártevő tevékenységüket. Az állami vagyon magánalapítványokba történő kimentésének azonban van egy másik rendkívül figyelemreméltó célja, ami kevésbé tűnik föl, pedig legalább ilyen fontos: a tanszabadság elpusztítása. A magánalapítványok kuratóriumai kézi vezérléssel nyúlnak bele az egyetemek életébe, meghatározzák, hogy ki és mit taníthat, ki jelenhet meg egyáltalán az egyetemi ifjúság előtt akár csak mint meghívott előadó. A durva beavatkozás mára megfosztotta az amúgy is megszelídített rektorokat lényegében minden hatáskörüktől, és engedelmes hajtószíjjá silányította a korábban oly büszke szenátusokat, amelyek annak idején foggal-körömmel védték a felsőoktatási intézmények autonómiáját a tulajdonos állam erőtlen képviselőivel szemben is.

Aki nem hiszi, hogy ez a mai magyar rögvalóság, annak okulására álljon itt egy önmagában jelentéktelen, de mégis nagyon jellemző eset.

Diákszervezet-einstand

Létezik hazánkban egy diákszervezet, amely elegáns angol névre hallgat: House of European Affairs and Diplomacy (HEAD). Augusztus 29-én ennek egyik vezetője meghívott a Corvinus egyetemre, hogy szeptember 20-án tartsak egy előadást az Európai Unió előtt álló kihívásokról szezonnyitó rendezvényükön. Rajtam kívül felkérték a neves közgazdászokat, Király Júliát és Bod Péter Ákost is. Szenvedélyes tanárként természetesen a meghívást mindhárman elfogadtuk.

Az előkészítő levelezés során már némi gyanút keltett, hogy a diákszervezet képviselője két fontos elektronikus levelemre nem, illetve csak ismételt kérés után válaszolt. Már azzal voltam kénytelen fenyegetőzni, hogy nem megyek el, ha nem kapok választ. Szeptember 17-én aztán végre érkezett egy kínosan szabadkozó levél, amelyben a diákszervezet képviselője elnézést kért, és jelezte, felettesei nem tudják, hogy ír, de a lelkiismerete azt diktálta, hogy végre válaszoljon. A késedelem okául azt jelölte meg, felettesei nem engedték, hogy írjon, mert a kérdéssor még nem készült el. A kedves hölgy levele végére odaillesztette a mondatot: „Remélem, visszanyerem bizalmát mind a szervezet felé, mind pedig személyem irányában!”

Nos, erre sajnos nem kerülhetett sor. Szeptember 18-án, tehát két nappal a rendezvény előtt Király Júliától megtudtam, hogy a rendezvényt a diákszervezet „rajtuk kívül álló okokból” lemondta. Miután ebben a kicsiny országban semmi sem marad rejtve, Király Júlia percek alatt kiderítette, hogy az előadást nem mondták le, hanem egyszerűen kicserélték az előadókat, és a Face­book-hirdetés tanúsága szerint ugyanezen a rendezvényen immár a kormányhoz közel álló előadók, Gyöngyösi Márton és Győri Enikő szerepelnek.

Nem mellékes körülmény, hogy tervezett előadásunk elmaradásáról a HEAD diákszervezet azóta sem tartotta szükségesnek, hogy engem közvetlen levélben tájékoztasson. Cenzúra tehát van, kultúra és jó ízlés viszont nincs.

Egy intézmény halála

Jövőre lesz fél évszázada annak, hogy gólyaként átléptem az akkor még Marx Károly névre hallgató tudományegyetem kapuját. Öt évig koptattam a padokat, voltam enyhén lázadó diákvezér, a párt akarata és hivatalos jelöltje ellenére megválasztott KISZ-titkár és sok minden más, de nem emlékszem olyan esetre, amikor bármelyik előadó meghívását le kellett volna mondanunk azért, mert az MSZMP vagy a rektor (Berend T. Iván), esetleg a dékán vagy a kari pártszervezet titkára közvetlenül beavatkozott volna választásunkba. Nyilván volt határa annak, hogy kit lehet meghívni, de a kommunista rendszer a hetvenes évek Magyarországán már nem tartotta szerencsésnek hatalmi erőszakkal korlátozni a feltörekvő ifjúság tudásszomját, és érdekes módon nem félt annyira az ellenzéki gondolatoktól, mint a mai önkényuralom. A kifáradt és vergődő Kádár-rezsim nem akarta provokálni a diákokat, mert tudta, hogy azok sok mindenre képesek. Vajon a mai önkényuralom egyszerűen durva és mérhetetlenül elbizakodott, vagy tudja, hogy a mai diákok már nem lázadnak?

Az intézmény fogalma rendkívül széles. A szociológiai irodalom szerint az intézmény fogalmába beleértjük nemcsak a szervezetet, hanem még inkább az annak működését meghatározó írott és íratlan szabályok együttesét, az ott munkálkodó emberek közös kultúráját, amit hosszú hagyomány alapoz meg. Az intézménynek tehát van joga és erkölcse, ami sokkal állandóbb és szilárdabb, mint a szervezetben dolgozó egyéneké. Ez azt is jelenti, hogy egy intézményt nem lehetetlen, de általában sokkal nehezebb akár elpusztítani, akár felépíteni. Hosszú idő erős és kegyetlen fejszecsapásai szükségeltetnek ahhoz, hogy az intézmény elpusztuljon. Mivel a szervezet sokszor megmarad, e pusztulás folyamata a kívülállók számára kevésbé érzékelhető. A lopakodó önkényuralom azonban az oligarchia fejszecsapásaival már a legszebb hazai intézményeket is felszámolta.

Jó, ha tudjuk, hogy immár ezek közé tartozik a Corvinus egyetem.